Békés Megyei Hírlap, 1995. augusztus (50. évfolyam, 178-204. szám)
1995-08-05-06 / 182. szám
„A múlt tanít” Í Ezek a kincsek a hitélet rekvizítumai: miseruhák, feszületek, kelyhek, ámpolnák, cibóriumok — számosán W Békésből is—, mind-mind a XV-XIX. Jj századból valók. Az Egyházmegyei /II Kincstár és Múzeum a közelmúltban nyílt meg Szegeden. _ (8. oldal) Az elvált férj is maradjon apa! Ha elváltak a szülők, fontos, hogy az apa továbbra is törődjön a gyerekével. Ha csak nagyon ritkán vagy egyáltalán nem látogatja, nem töltenek együtt estéket, hétvégeket, akkor a gyerek úgy érzi, hogy nem fontos az apjának. (11. oldal) Nyelvében fél a magyar „Fuss mindentől, mi az embert kényessé teheti. Hálj örömesben száraz deszkán, avagy kemény kövön, mintsem lágy párnán, gyenge ruhán. Állj inkább, mint ülj; fuss, mint menj, soha tudományi fegyveridet kezedből le ne tedd.” (Apáczai Csere János, 1625—1659) Mint Mekkában az igaz hitű muzulmán, úgy zarándokoltam el kincses Erdélyországba. Az út nem volt könnyű. Testet gyötört a kátyú, a mindent ellepő por és füst. Lelket kavart, nemzeti önérzetet sértett a szellemi nyomorítás tudatos, számító módon megvalósított ezernyi jele. Lezüllesztett, ápolatlan műemlékek, népművészeti emlékek között, a Maros és az Olt völgyét követve értem Háromszékbe. Ajándékokat, könyveket, a végegyházi és a medgyesegyházi iskola barátságát vittem Szentivánla- borfalvára. Felajánlani diákcserét, szakmai együttműködést, anyanyelvi oktatásuk segítését. Székely vendégszeretetet kaptam cserébe. Olyat, ami már az anyaországban szinte kiveszett: a legjobb falatot, a legtisztább éneket, mélyen átélt verset, igaz ragaszkodást, csodálatos látványt. Az erdélyi magyarság szigetként él Romániában. Létét fenyegető újabb veszedelmeire úgy tekint, mint földjét a tengertől elhódító holland nép a viharos óceánra. Szentivánlaborfalva nyolcszáz lelket számlál. Színmagyar. Nem mintha ez nagyon számítana: békében élne a Kárpátok ölében szász, román, magyar, ha a hatalom hagyná ezt. A nyolcvan gyermeket tizenkét pedagógus tanítja, szegényes körülmények között. Sokat küszködtek iskolájukért. Ennek ellenére nincs folyóvíz, van viszont hajópadló és régi, csővázas pad, ámyékszék és télire bekészített farakás. Szalad Árpád iskolaigazgató uzoni lakásán fogad. Már túlestünk a székely köményes házipálinkán, a vacsorán és a kürtös kalácson, amikor életéről, gondjairól kezdem faggatni. — Fél évszázada születtem, szüleim egyszerű emberek voltak. A református Mikó Kollégiumban tanultam Sepsiszentgyörgyön, majd elvégeztem a marosvásárhelyi főiskola román—magyar szakát. Több vezetői megbízatást is elláttam már az oktatásügyben. —Hogyan emlékszik a Ceausescu- diktatúrára? — Huzatos helyen él itt az ember... Hol a Hargita, hol pedig a brassói hegyek felől fúj a szél. Ugyanez igaz a politikára, történelmünkre is. Az egyénnek úgy kellett mindig alkalmazkodnia, hogy eközben megmaradjon magyarnak, és embernek. A nyolcvanas évek végére azonban sokan megfásultak. Azt mondták: elég volt! Nem érdemes azért a diktatúráért dolgozni, ami elnyomja és megnyomorítja őket. Megindult az elvándorlás, a tengés-lengés, amely hatalmas károkat okozott az országnak, olykor balkáni állapotokba süllyesztve azt. —És akkor következett be a '89-es fordulat. — Akkor... Nagy reményekkel tekintettünk rá. Egy új világ, egy szebb világ köszönt ránk — hittük. A tündérálom azonban csak egy hónapig tartott. Ismét kijózanodtunk. Néhány elvetemült zsarnokot kinyuvasztottak, egypár bársonyszék gazdát cserélt, átfestették a cégéreket. Ez volt a mi ellopott forradalmunk. Hasznunk is származott azért belőle: most már legalább panaszkodni szabad. —Mit akar az erdélyi magyarság? — Azt, amit bármely nép a világon. Élni. Szabad emberként tiszta levegőt szívni. Ragaszkodik történelméhez, hagyományaihoz, mert ezért a földért hullatta könnyét, verítékét, vérét. Nem akarunk kiváltságokat, de egyenlőséget igen. —A nemrég megjelent román oktatási törvénytervezet nagy felháborodást keltett... — Ez újabb kísérlet a nemzetiségek beolvasztására. Az egyik cikkely például elrendeli, hogy minden iskolában kötelezően indítani kell román tagozatot. Akkor is, ha egyetlen román ajkú gyermek sem él a faluban... Ugyanakkor a kisebbségek anyanyelve még akkor sem lesz kötelező tantárgy, ha minden diák azt beszéli. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az erdélyi magyarságnak nincs egyeteme, az ördögi kör már be is zárult. Egyszerűen nem fog érvényesülni a gyermek anyanyelvén. —Mit tehetnek ellene? — Mint ismeretes, érdekképviseleti szervünk az RMDSZ. A törvényes utat járja, ami nagyon keskeny és rögös. Mivel a kormánypárt és az őket kiszolgáló erők túlsúlyban vannak, a hatalom keresztülviheti minden akaratát. És ekkor még nem is szóltam a szélsőségek térhódításáról a törvényhozásban! Ha ez a törvény Molnár Dénes illusztrációja napvilágot lát, az ismét meggyötri kultúrájában és nyelvében a kisebbségeket. —Mit jelent Önöknek a magyarországi kapcsolat? — Nyelvünk megőrzéséért, magyarságunk fenntartásáért, kultúránk megóvásáért folytatott küzdelmünkben ez a támogatás nélkülözhetetlen. Azt érezteti velünk, hogy nem vagyunk egyedül. Egy hét alatt ezt a csodálatos vidéket megismerni nem lehet. Csak pillanatfelvételek rögzülhettek szívünkben a dévai, a vajdahunyadi várról, a Fogarasi havasokról, a festői folyóvölgyekről, a Szent-Anna tóról, a Hargitáról... Mégis rám egy régi. bús székely népdal tette a legmélyebb hatást, melyet a megérkezésünkre összeverbuvált kis gyermekkórus énekelt el: Vándorfecske sebes szárnyát Vándorlegény vándorbotját Vándor székely reménységét Jézus, áldd meg Erdély földjét. Vándorfecske hazatalál Édesanyja fészkére száll Hazajöttünk, megáldott a Csíksomlyói Szűz Mária. Kálmán János
