Békés Megyei Hírlap, 1995. augusztus (50. évfolyam, 178-204. szám)
1995-08-12-13 / 188. szám
El BÉKÉS MEGYEI HÍRLAP 1995. augusztus 12-13., szombat-vasárnap Ó, nézd a furcsa, ferde fát, Mint hajlik a patakon át, O, lehet-e, hogy ne szeresd, Hogy benne társad ne keresd? Már ága között az arany napot Nem tartja, madara elhallgatott, Virága nincs már, sem gyümölcse, O mégis áll, az alkony bölcse, Mint a tűnődő, ki ily esetlen A végtelen titkába elmerül És testtel is szelíden arra dűl, Amerre lelke vonja testtelen... . Lehoczky Péter felvétele Talpra állás Két év alatt kétszer állt a halál küszöbén, de most . ismét jó erólien van és ú jra dolgozik Benkő Gyula. Színpadon kisebb szerepeket vállalt, kamera előtt K nagyobbat, súlyosabbat. Nemes orgánumán |L ^§B§ nyoma sem volt betegségnek, játéka leplezett _ I j minden diagnózist. Makk Károly új filmjében, a HT jfcJj|fl| Magyar pizzában egy magára maradt, utcára mm került, idős filoszt alakít, aki napközben éhesen ELíHKJUh kódorog, éjszakánként a szabad ég alatt alszik. — Annyi erőm van már, hogy produkálni is tudok, nemcsak gondolkozni, sőt tegnap vadászni voltam. Talán az élethez való viszonyomnak és a génjeimnek köszönhetően győzöm le a nehézségeket, bár a cukorbetegségem változatlanul fennáll. —Szakállat a filosznak növesztett? — A szerelmes hősökből már kinőttem, a filoszhoz pedig szakáll illik, igen. Tizennégy napig forgattuk a filmet, és el kell hogy mondjam: nagy öröm volt számomra. Olyasvalamit mutathattam meg a szerepben, amit eddig még soha. Hogy miképpen győzi le ősi ösztöneit egy ilyen hatalmas szellemiségű ember, hogyan csillapítja éhségét, még mielőtt lopni kényszerülne. Melyek azok az apró kis ravaszságok, finom eszközök, amelyekkel egy ilyen sarkos helyzetben előnyöket csikarhat magának. Hogyan őrizhetjük meg emberi méltóságunkat, tartásunkat — erről szól a szerep. —Ehhez pedig nagyon sokat hozzátehetett, hiszen játékán kívül arról is híres: évtizedek óta nyugodtan nézhet a tükörbe és bárki szemébe. —Ezt is a természetemnek köszönhetem. Ha valaki ellenségesen viszonyult hozzám, én nem szálltam szembe vele. Nekem nem voltak konfliktusaim. Én mindig szent meggyőződéssel állítottam: az igazság előbb-utóbb utat talál magának. Küzdelmeim, sérelmeim természetesen nekem is voltak, a hétköznapi harcok, a félreértések engem sem kerültek el. Ezek emberi problémák, amelyeken felül kell emelkedni. — A puszta tény, hogy kétszer is ott állt a halál küszöbén, változtatott valamit a gondolkodásán, életfelfogásán ? — Nem. Mindössze óvatosabb lettem. A vágyaimban is. Már nem akarok utazni, világot látni, mert minden megerőltetés iszonyúan kimerít. Inkább szolidabban élek. Szokásaiban, életmódjában, elképzeléseiben egyébként is hamarabb hal meg az ember, mint biológiailag. Ebbe bele kell nyugodnia. A megnyugvás pedig harmóniát ad, és nem készteti fölösleges erőkifejtésre. Reménykedem akkor is, ha rosszabbul érzem magam. Olyat, hogy végem van, sohasem mondok. Pedig voltak már pillanataim, amikor azt hittem, ha most lefekszem és két napig ágyban maradok, akkor biztosan meghalok. Fájdalom keletkezett a gerincemben. —Idegbántalom? — Három komputertomográfia kellett hozzá, hogy megállapítsák: diabétesz által keletkezett. De akkor már a lábam is bénulni kezdett. Háromhetes kezelés után kezdtem el járni. Azóta rendbe jöttem, filmeztem is. Szedem az inzulint és délben a fájdalomcsillapítót. —És vadászni jár. — Még nem járok, csak voltam. Lőttem is egy kisebb vadkant, de még nem ettem belőle. Jégen van. —Mikorfogja megkóstolni? — Majd ha megkívánom. Egyelőre annak örülök, hogy élek. Már ez is jó helyzet. Többet én már nem is nagyon kívánhatok. Sz. G. L. fehéren Ugye kibírjátok? Először a német gazdasági lap, a Handelsblatt cikkírója mondta ki. Utána egy francia lap is megerősítette: hosszú távon a magyar adósságállomány átütemezése elkerülhetetlen. Vagyis, kedves magyarok, szenvedjetek csak, nyomorogjatok még pár évig, pipis- kedjetek a nyakatokig érő vízben, hogy aztán megadva magatokat végül hullafáradtan alámerüljetek. Ézt ígértük nektek ’89—90- ben, ezt a nekünk tett szolgálatért, a vasfüggöny lebontásáért, a határnyitásért, a menekültek tízezreinek befogadásáért. Ennyi jár nektek. Érjétek be szépen a vezetőiteknek átnyújtott ilyen-olyan kitüntetésekkel, az itt-ott elhelyezett emléktáblákkal. Olyan szépek azok! Tudja hetedik leszármazottatok is, hogy jók voltatok, amikor senki nem volt jó, kiálltatok, amikor senki nem állt ki, védtétek Európát, amikor félelem ült még a kontinensen. Drága magyar barátaink! (Már nem daragíe druzjá i távárisi, nálunk a megszólítások már nem jelszavak, mi nem kopasztunk le benneteket!) Értsétek meg kedveseink, hogy a gazdaság az gazdaság. Akinek nincs földje, gyára, pénze, az szegény marad. Hát láttatok már vajszívű tőkést, aki odaadja, amiért őse is, maga is megdolgozott? Ismertek olyan marhát, aki kiengedi a jó piacot a kezéből, csak azért, hogy ti boldoguljatok? Gyerekek! Ne nevettessétek ki magatokat! Az ember belülről jó, szívből nyit másoknak határt, fogad be menekülteket. Az is más, meg ez is más. Hogy ígértünk nektek pénzeket, jó befektetéseket, meg századvégi Marshall-segélyeket? Az ember eufórikus mámorában sok mindent mond, miként szerelemtől megrészegült férj a nászéjszakán. Ám két év se kell hozzá, nem emlékszik semmire. Aztán az ezüstlakodalmon minden megszépül. Magyarok! Meglátjátok, 25 év múlva minden olyan szép lesz. Ha addig kibírjátok... Ugye kibírjátok? Árpási Zoltán 130 éve halt meg Semmelweis Ignác orvos A magyar orvostudomány egyik legnagyobb alakja, a gyermekágyi láz kó- roktanának megalapozója, „az anyák megmentője”. 1818. július 1- jén Budán született és 1865. augusztus 13-án Bécsben halt meg. Rájött, hogy a gyermekágyi láz nem önálló kór, hanem fertőzés következménye, és a fertő- zést az orvos keze terjeszti. Ezért védekezésül a fertőtlenítést javasolta. Felfedezését nagyon sokan elutasították, de ahol bevezették a fertőtlenítést — például a bécsi szülészeti klinikán — ott szinte teljesen megszűnt a gyermekágyi láz. Őt tekinthetjük a sebészi aszeptikus elv előfutárának is, s elsőként végzett hazánkban petefé- szek-műtétet. Csontvelőgyulladásból eredő szepszisben halt meg, vagyis abban a betegségben, amelynek kóroktanát felfedezte. Nem mind arany, ami fénylik — írják Orosházáról a tanár úrnak • t „Összevásároltak mindent és beleültek a maradék vagyonba” Tisztelt Főszerkesztő Úr! A falu szociálisan is megszenvedte a mezőgazdaság átalakítását, ebben egyetértek önnel, de úgy vélem, hogy a továbbiakban kevésbé tájékozott vagy kissé feledékeny. Azt például nemcsak az emberek tudják, hogy szüksége van Magyarországnak mezőgazdaságra, hanem az irányvonatok indítói is tudták. A sok állat és gabona potom pénzért vagy fizetség nélkül elment az országból. Ennek következtében hiábavaló volt a jól képzett szakemberek igyekezete. Arról is megfeledkezett, hogy a nagygazdaságok zöme csődbe ment. Úgy próbáltak kilábalni, hogy felszámolták agyonhasznált gépparkjukat, amit évek során gondatlanul kezeltek —hisz nem a sajátjuk volt—, ezeket jó pénzért eladták a kistermelőknek, akik többnyire a megtakarított pénzükből vásárolták meg a sok munkával kijavítható gépeket. És vajon honnan volt megtakarított pénzük? A napnál is világosabb, hogy abból a kicsiny háztájiból, esetleg a tsz-től jó pénzért bérelt föld jövedelméből. Ezek után az is kérdés, hogy ki gazdálkodott eredményesen? Az át-a- lakulás tehát törvényszerű volt. Bár igaz, hogy mindent elkövettek annak érdekében, hogy húzzák az időt. Kiselejtezték a dolgozókat — elnézést kérek az érintettektől—, mert csak munkanélküli-segélyre küldték őket, hogy ne kelljen fizetést adni. A „jól képzett szakemberek” igen hamar rájöttek arra, hogyan süthetik meg a saját pecsenyéjüket. Egy részük összevásárolt mindent, földet, gépet potom áron, ők voltak vajon a „kivételezettek” ? Más részük beleült abba, ami még ezek után megmaradt a negyven éven át kisemmizett dolgozók munkája nyomán. A szaktudás szükségét senki nem vonja kétségbe, de az alkalmazása kisiklott, mert továbbra is a hitelekkel agyontámogatott tsz-eknek és nagygazdaságoknak jut. így meg tudják vásárolni a drága gépeket. Megmaradt a terménytároló-kapacitásuk, amit felhasználnak az előnyösebb értékesítésnél. Kérdezem én ezek után, ki került hátrányos helyzetbe? Azok, akik kénytelenek voltak a megélhetésük érdekében gazdálkodásba fogni. Még azt a kevés támogatást is megszüntették, amit jól láthatóan új traktorok vásárlására fordítottak. Kérdezi ön, hogy miből következett a termelésben a visszaesés? Sajnos, az én válaszom eltér az önétől, mert egyik okát abban látom, hogy ezen gazdaságok vezetői lapultak, várták a jó szerencsét, hátha mégis minden marad a régiben. Nem vetették be a földeket, mert nem volt pénzük gázolajra, azt ugyanis felvették prémiumként. Én bízom a dolgozó emberek munkájában, remélem, hogy sikerül leküzdeniük a kereskedelem élősködését is. Még önt is meggyőzik arról, hogy nem mind arany, ami fénylik, ön sem tévedhetetlen. Maradok hűséges olvasójuk: B. Z. (Orosháza) * Természetesen én sem vagyok tévedhetetlen, soha nem is tartottam magam annak. Fontos ezt leszögeznem annak ellenére, hogy kedves olvasónk nem velem áll vitában, hanem szombati „Mit szól hozzá, kedves tanár úr?” című állandó rovatunk interjúalanyával. A vitatott beszélgetésben nem a múltról, hanem a közelmúltról volt szó. Arról, hogy a rendszerváltás utáni első kormány emelte, vagy hagyta süllyedni a mezőgazdaságot. A tények az utóbbit igazolják, hiszen B. Z. sem vitatkozik a tanár úr azon állításával, hogy a magyar mezőgazdaság a rendszerváltás előtt több mutató tekintetében a világ élvonalába tartozott, ezzel szemben mai teljesítménye az 1988— 89. évinek közel felére esett vissza. Nézetem szerint senki nem marasztalta el az Antall-kormányt, interjúalanyom csupán azt próbálta csokorba szedni, hol siklottak félre a dolgok. Mert félre siklottak, ezt a kedves olvasó sem cáfolja. Ha másként vélekedne, soraiból nem az elkeseredettség sugározna. Az MDF-többségű kormány jószándékát és heroikus küzdelmét a társadalom és a gazdaság átalakítására sem a tanár úr, sem én nem vitatjuk. Abban sem vagyok biztos — napjaink kormányzati munkáját figyelve —, hogy mások jobb teljesítményt nyújtottak volna. Valószínű, ezeket a hibákat nem követték volna el, de másokat bizonyosan. Ami az agrárértelmiséget illeti: azon lehet vitatkozni, hogy a zöldbáró- zás volt előbb, vagy a megtaposott agrárértelmiség dacos ellenállása, kétségbeesett kapkodása, egyes téesz-ve- zetők részéről a vagyon kimentése. De tény, nem volt kormányzati erő, amely békére törekedett volna azokkal, akik addig a mezőgazdaságot „csinálták”. Abban is meg kellene azért egyeznünk, hogy a téesz-vagyont kimentőket a kisgazdaságaikat vissza nem térítendő kölcsönökből építő pártkomisszárok követték. A többi, a becsületes többség meg kínlódik és kesereg, hogy nem egészen ezt akarta. Nem ilyen átalakulást, nem ilyen kárpótlást. Vagy többet, vagy kevesebbet, de mindenképpen mást. Úgy érzem, nincs vitám B. Z.-vel. Ismerek jól működő kisgazdaságokat, derűs gazdálkodókat, akik megtalálták számításaikat. De tudok megmaradt szövetkezetekről is, amelyek átalakulásuk után erősebbek, mint valaha. Sem egyikük, sem másikuk sikere nem ok arra, hogy gyűlöljék egymást. Nem értük van az ország, még csak a mező- gazdaság sem, hanem épp fordítva. Tóth Árpád: A fa
