Békés Megyei Hírlap, 1995. június (50. évfolyam, 127-151. szám)
1995-06-03-05 / 129. szám
Cannes-ban is Bosznia Jó sávban a pályán A 48. cannes-i filmfesztivál fődíját Emir Kusturica jugoszláv rendező filmje, az Underground című alkotás kapta. A rendezőnek Sharon Stone adta át az Arany Pálmát. (6. oldal) Tarján Györgyi negyedik évét tölti Los Angelesben. Nem vágyott amerikai karrierre soha. Az élete mégis így alakult. Már belát a kulisszák mögé. (7. oldal) C sebor szagho z 63 000 km2 ) M lakosság: 3 576 000 x-— / Ís&sí'V. Ausztriához 4000 km2 lakosság: 358 000 €. . j. : Szerbiához 63 000 km2 lakosság: 4 122 000 Romániához 102 000 km2 lakosság: 5 265 000 Hetvenöt éve történt A második Mohács Mottó: „A magyar távirati iroda jelenti Párizsból június 4-én: A magyar béke- szerződést ma délután 4 óra 30 perckor aláírták.” Havas-ügynökség Éppen hetvenöt esztendeje történt: 1920. június 4-ét írtak. Budapesten őszi hangulatot árasztó eső verte az Árpád fejedelem szobra körül már reggel fél kilenc tájban gyülekező csalódott, lelkileg összetört emberek, vagonlakók, menekültek és kiüldözöttek tömegét. Sűrűn ismétlődött a megjegyzés: „Még az ég is velünk gyászol”. „Békés otthonából kiüldözött 12 ezer vagonlakó tiltakozik a békeszerződés ellen” — szólt a transzparensek sokaságának jelmondata. Egyes feliratok még keményebben fogalmaztak. Fél tízet ütött az óra, amikor a tüntető menet a nemzeti színű zászlókkal felvértezve zajtalanul, némán elindult. Fél óra elteltével a tiltakozók már a Bazilikánál jártak, ahol Kovács Kálmán apát mondott a helyzethez és a hangulathoz méltó szentbeszédet. Ugyanebben az órában a református és az evangélikus egyház is arra biztatta a híveket: „hogy minden magyarnak kitartóan, fáradhatatlanul és minden erejével dolgoznia kell, hogy a nagy csapást el tudja a nemzet hárítani”. De nemcsak a menekültek és nemcsak Budapest népe lázadt fel. A magyar kormányhoz az ország minden részéből — mind testületek, egyesületek és magánszemélyek, mind községek és városok nevében — garmadával érkeztek a tiltakozások. A trianoni békediktátum még ma is rengeteg magyar számára gyógyíthatatlan fájdalmat okoz. Elsősorban az országhatár túloldalán rekedt testvéreink kérdezik: miként lehetett egy ilyen igazságtalan szerződést elfogadni? A kérdés megválaszolásakor tisztában kell lennünk az akkori történelmi helyzettel. Tudnunk kell: a diktátum aláírását az akkori Magyarországot övező kényszerítő körülmények idézték elő. Ezek a siralmas körülmények a fegyverszünet aláírásától (1918. november 3.) számított másfél év alatt alakultak ki. Míg a fegyverszünet megkötésekor hazánk területén egyetlen külföldi katona sem tartózkodott, addig a békeszerződés szövegezésének időpontjára Magyarország területének kétharmad része idegen megszállás alatt állt. A szomszédok szeme előtt (akik már a világháború idején úgy helyezkedtek, hogy a végső elszámolásnál a győztes táborhoz kerüljenek) a Nagy- Csehország, a Nagy-Szerbia és a Nagy-Románia gondolata lebegett. Az akkori tiszavirág életű magyar kormányok az antathatalmak jóindulatában bízva (mivel akkor sem egy egységes hadsereg, sem kellő mennyiségű fegyver nem állt a nemzet rendelkezésére) a diplomácia eszközeivel kívánták megállítani Magyarország területi megszállását. A fegyveres honvédelmet a Tanácsköztársaság — ami szintén hamar elbukott — próbálta megvalósítani. Ám Magyarországot az antant nem a Tanácsköztársaság miatt büntette meg, hisz sem a győztes hatalmak béketerveit, sem a szomszédos államok területi követeléseit nem befolyásolta hazánk társadalmi berendezkedésének milyensége. A nagyhatalmak célja az volt, hogy Közép- Európát saját elképzeléseik szerint rendszabályozzák, s a német—orosz ellentétek esetleges újabb háborúvá terebélyesedésének megelőzése végett sok kis utódállamot hozzanak létre a két nagy birodalom között. A tények ezek, mi pedig ma már ne féljünk kimondani: a trianoni önkényes nagyhatalmi döntésnek köszönhetően, nem csupán Magyarország területi integritása szűnt meg, hanem egyetlen tollvonással földarabolták homogén nemzetünket. Több mint kétszázezemyi négyzetkilométer — melyet akkor is zömében magyarok laktak — került szomszédainkhoz. Az utódállamok mindenütt erőszakos asszimiláció keretében próbálták fölmorzsolni elszakított testvéreink nemzettudatát. Ám Trianon által nem csupán az országhatáron túl rekedt Trianon Trianon helyén egykor falu állt. Triarnum volt a neve. Ezen a helyen 1688-ban egy kastély épült XIV. Lajos kedvesének, Mainte- non asszonynak. XIV. Lajos Trianon de Porcelaine-re keresztelte az építményt. Ezt a részt ma Grand Trianonnak hívják. A másik kastélyt, a Petit Trianont egy évszázaddal később XV. Lajos emeltette Dubarry asszonynak. A két épületet — Napóleonnak köszönhetően —folyosó köti össze. Ez utóbbi helyiséghez fűződik a huszadik századi magyarság leg- szomorúbb eseménye: 1920.június 4-én itt írták alá a magyar békeszerződést, melynek súlyos következményeit még mind a mai napig érzi nemzetünk. A trianoni magyar békedelegáció vezetője gróf Apponyi Albert volt, aki az igazságtalan okmányt nem volt hajlandó kézjegyével ellátni. Ezt a megalázó „küldetést” — a Si- monyi-Semadam-kormány megbízásából — Benárd Ágoston és Dräsche Lázár Alfréd hajtotta végre. magyarság került nehéz helyzetbe, hanem a hazai is. A magyar gazdasági helyzet mindmáig képtelen kiheverni Trianon következményeit. A gazdasági szorítások, az egyre gyakoribb megélhetési gondok szétforgácsolják nemzetünket. A nemzeti összefogás távolabb van tőlünk, mint az ázsiai őshaza. A turáni átok virágkorát éljük: a hazai társadalmi élet színpadán nézeteik vélt vagy valós igaza mellett érvelő ellenfelek helyett, egyre gyakrabban dühtől duzzadó ellenségek játsszák el a nép becsületét, hitét, s a fölemelkedés utolsó előtti variációit. Ha vitatkozni (vagy egymást becsmérelni) kell, mi mind magyarok vagyunk. Ahhoz, hogy lépjünk; hogy kilépjünk a megannyi értelmetlen és visszatartó önszorításból segítségre van szükségünk. S ezt a segítséget nekünk kell megadnuk önmagunknak. Józan eszmélésünk lehet a jövő alapja. S ma hetvenöt év távolából Trianonra is csak a józanság lencséivel tekinthetünk. A neves történész, Glatz Ferenc, a napokban hangoztatta: „A történelmi Magyarországot feldaraboló trianoni békeszerződéssel hosszú távon egyetlen ország sem járt jól, hiszen a húszas évektől a magyarságot sújtó nemzeti nyomorúságot napjainkra az egész térségben eluralkodó szociális nyomorúság váltotta fel. Ugyanakkor századunk történelmi eseményei A történelmi Magyarország felosztása megmutatták, hogy határrevízióval nem lehet megoldani az etnikai problémákat. A határok megváltoztatása helyett kollektív, új típusú területi igazgatási egységeket kell létrehozni, amelyek kidolgozásánál elsősorban a benelux, valamint a skandináviai tapasztalatokra kell támaszkodni. Jelenleg a történészek legfontosabb feladata az, hogy a múlt hibáit elkerülve dolgozzanak ki alternatívát az etnikai kérdések megoldására.” S valóban csak valami hasonló „borogatással” lehetne Trianon máig sajgó sebeit orvosolni. Én — aki csaknem huszonhárom esztendőt éltem meg Erdélyben — személyes tapasztalatból mondhatom: a határon túli magyarok egyáltalán nem sorolják Trianont a múlt lezárt fejezetei közé. A józanul gondolkodók nem határrevíziót akarnak, hanem az új haza — és főleg Európa — lojális polgáraiként ragaszkodnak mindannyiunk • közös • értékeihez: nyelvünkhöz, kultúránkhoz, történelmünkhöz, azaz egész magyarságunkhoz. „Jól jegyezd meg fiam, Gróf Széchenyi István a legnagyobb magyar.” — mondja Erdélyben apa a fiának, s persze hogy a Lánchíd megálmodója akár egy életre az ifjú példaképe lesz. De lehet-e Széchenyi példakép ott, ahol nem biztosított a magyar nyelvű oktatás, ahol több száz éves magyar településen sincsenek magyar nyelvű feliratok, ahol még a trianoni békediktátum által biztosított jogokat is már több évtizede kiirtották a valóságból? Trianonhoz mérhető veszteség Mohács óta nem érte a magyarságot. A kettőt nem véletlenül társítom, hisz a törökök kiűzése utáni tudatos betelepítések és a szintén akkori spontán beszivárgások tették végérvényesen soknemzetiségű állammá a történelmi Magyarországot. S ez utóbbinak a különböző tálalásokban való hangoztatása a „trianoni serpenyőben” szintén ellenünk nyomta a súlyt. A törököknek több száz éve megbocsátottunk, az antantra sem haragszunk már. Vágyunk viszont van: mi mindannyian magyarok, itt a Kárpátmedencében a nemzetiségünkhöz való joggal, lélekben mielőbb együvé tartozva élni és lenni akarunk! Magyari Barna
