Békés Megyei Hírlap, 1995. május (50. évfolyam, 101-126. szám)

1995-05-06-07 / 105. szám

Koós János csak a Janira hallgat

Megfogott a vidéki ember barátsága

Nemrégiben a békéscsabai ifjúsági ház vendége volt a sokak által kedvelt táncdalénekes, Koós János, vagy ahogyan ő saját magát nevezi; életművész. A pályakezdésről, a szakmáról és a házasságról vall.

(7. oldal)

Szereday Ilona festő- és grafikusművész plakátsorozatával a szenvedélybetegségek elleni küzdelemre hívja fel a figyelmet, festményein az alföldi táj, Velence szépségét, hangulatát tárja a néző elé. (6. oldal)

Anyám! — szóltak tizenhármán

Erzsébet, Julianna, Róza, Zsuzsanna, Ferenc, István, János, Károly, Lajos, László, Mihály, Péter, Sándor. Akármerről is nézzük, ez tizenhárom név. A ger- lai Szatmári Istvánná gyermekei. A legidősebb, István 58, a legifjabb, László 31 éves. A 75 éves édesanyával, Julika nénivel az unokákat is sorba vesz- szük, el is jutunk huszonegyig. Azt mondja, a dédunokákat most ne is számoljuk. Inkább kalandozzunk vissza gondolatban a hajdani egy szoba-kony- hás gerlai tanyába, ahol férjével és gyermekeivel éltek, de ahol soha nem kellett attól tartani, hogy anyák napján üresen maradnak a virágvázák.

— Julika néni, ha manapság nagy családról beszélünk, már a három- gyermekeseket is ide soroljuk. Pedig hol van ez a tizenháromtól?!

— A helyzet nem is alkalmas arra, hogy több gyermeket biztonsággal felneveljenek. Egyszerűen a mai világ nem gyerekcentrikus, sok a baj, nagy a szegénység. Jól is teszik az anyukák, hogy csak annyi csemetét vállalnak, amennyinek a sorsát, életét kormányozni is tudják.

— Csak azt ne mondja, hogy 50— 60 évvel ezelőtt önök tejben-vajban fiirödtek.

— Nem jár messze az igazságtól, hiszen tartottunk teheneket, és a gyermekeink imádták a tejet. Egyébként 1937-ben mentem férjhez, és a Horthy- rendszerben Dobozon éltünk. 1944ben kerültünk Gerlára, ahol a tanya melletti néhány hektár földön gazdálkodtunk. Libákat hizlaltunk, tyúkokat, teheneket tartottunk, tehát az élelemre nem kellett különösebben költeni. Sőt, amikor felneveltem és leadtam mondjuk harminc kislibát, abból a pénzből megvettem a téli csizmákat, nagykabátokat. A csirkékből, tyúkokból összejött a tankönyvekre való. Eladtam a tej egy részét is, így megspóroltam a pénzt a tavaszi cipőkre, ruhákra. Szóval, megéltünk.

— Reggelire hány tojásból készített rántottát?

— Tizenöt-húszból, attól függően, hogy kinek volt ez akkor éppen ínyére. Aki szalonnát kért kenyérrel és tejjel, azt kapott. Általában két disznót vágtunk egy évben, és a zsír mindig

kitartott. Akkor pedig már éhen halni nem lehet. Vasárnaponként három tyúkból főztem levest, lehetett bőven mérni, hiszen legfeljebb az udvarból választottunk még utánpótlást.

— A szoba-konyhás tanyában miként oldották meg az alvást?

— Egy ágyon két gyermek hált, és a konyhát is szobafélének rendeztük be. Nyáron tágasabbá alakítottuk át ezt a helyiséget, hiszen kint a szabadban főztünk. A család létszáma állandóan változott, hiszen az idősebbek elkerültek kollégiumokba, majd megnősültek, férjhez mentek. Igaz, születtek újabb lurkók is.

— Tudatosan törekedtek a nagy családra?

— Akkoriban nem vállalás kérdése volt ez, ha érti, mire gondolok.

Különben pedig a sok testvér nem számított csodának, megszokott dologként kezelték. Nálunk is sokat jelentett a nevelésben, hogy az idősebbek odafigyeltek, pátyolgatták, segítették a kisebbeket.

— Milyen időközönként követték egymást a csemeték?

—- Általában másfél, két év az életkorkülönbség köztük, leszámítva egy hosszabb időszakot, amikor a férjem hadifogságba esett Németországban.

— Ennyi gyermeknél a névadás is fejtörést okozhatott.

— Dehogyis, hiszen nagyon sok szép, egyszerű név van a naptárban.

— Az élet rendje az, hogy a gyerekek felnőnek, és kirepülnek a családi fészekből. A lakodalmak önöknél elég sűrűn követhették egymást.

Szatmári Istvánná, Julika néni tizenhárom gyermeket nevelt fel. Minden gyermekét egyformán szereti, és ha nincsenek a közelében, egyformán hiányoznak neki

Fotó: Lehoczky Péter

— Lakodalmat nemigen rendeztünk, inkább kisebb vacsorát. Elhiheti, hogy a létszámra így sem panaszkodtunk. A tréfát félretéve, elég sokfelé élnek a gyermekek, Miskolc- tól Endrődig. Közben mi is beköltöztünk a tanyáról és OTP-re vettünk egy kétszobás lakást. Itt élek Péter, László és Ferenc fiaimmal, 1991-ben ugyanis a párom meghalt. Sajnos, három gyermekemet is elvesztettem már.

— A család milyen sűrűn találkozik?

— Mindig meglátogatnak, a távo- labbiak pedig, ha nem tudnak eljönni, levelet írnak. Amikor hazatér vala- melyikőjük, mindjárt a testvéreiről kérdezősködik. Hála Istennek, a testvérek között olyan a kapcsolat, a ragaszkodás, a szeretet, hogy kívánni sem lehetne jobbat. És ez vonatkozik a sógorokra, sógornőkre, vökre, menyekre is. Egyébként én is egyformán szeretem minden gyermekemet, és ha nincsenek itt, egyformán hiányoznak.

— A gyerekek miként szólítják a mamát?

— Anyámnak, és nálunk rögzült az a hagyomány, hogy magáznak.

— Julika néni anyák napja alkalmából emléklapot vett át Csepregi Péter ezredestől, a megyei hadkiegészítőparancsnoktól. Ha valaki, akkor ön biztosan kiérdemelte az elismerést, hiszen ki lene fia szolgált a seregben.

— Fájó szívvel engedtem el őket, de én úgy tartottam, hogy szép élet'a katonaélet, ez teszi férfivá a gyermeket. A fiaim nemigen panaszkodtak a sorukra, így én sem láttam okát a felesleges aggodalmaknak. Ezzel szemben természetesen mindig vártam a jelzéseiket, hazajövetelüket, no és a leszerelésüket.

— Tizenhárom gyermeket nevelt fel, szinte megszámlálhatatlan unoka, dédunoka szólíthatja nagyinak. Ha egyet kívánhatna, mi lenne az?

— Boldogságot, egészséget mind- annyiuknak. Jaj, de ez már kettő!

— Mi megtoldjuk még eggyel, és Julika néninek is ugyanezt kívánjuk!

Nyemcsok László