Békés Megyei Hírlap, 1995. május (50. évfolyam, 101-126. szám)
1995-05-27-28 / 123. szám
BÉKÉS MEGYEI HÍRLAP Wliii.Ul.Mil. 1995. május 27-28., szombat-vasárnap 7 Gyerekszemekkel... Kerek szemekkel, Gyerekszemekkel Amulni még, mint valaha, Ha még lehetne, Be jót tehetne Szememmel egy vidám csodaf...) (Tóth Árpád verse—részlet) Legbelül rend van Magányos, elgyötört, életunt, jobb esetben fáradt, lehangolt, szomorú nőket játszik huszonöt éve. Mintha ő maga is ilyen lenne. Komor, elhagyott, bánatos. Vagy örökösen rosszkedvű, savanyú, csalódott. Pedig nem az. Bodnár Erika nevetni is tud. Felszabadultan, fesztelenül, tiszta szívből kacagni. Persze nem gombnyomásra és nem is megrendelésre. — Zavarba jön, ha például egy fotós mosolyt kér öntől? — Beintésre aligha fog menni. Én ezt nem tanultam meg. —Kell a „nekifutás” ? — Folyamatban, szerepben az egészen más. Van egy ember, akiről tudok valamit, és fent, a színpadon megmutathatom. Egy filmbeli snitt sem arról szól, hogy „most mosolyogj szépen!”. Annak előzménye van. A sírás vagy a nevetés egyébként sem fokmérője a tehetségnek. Az még nem színészet, amögött még nem biztos, hogy ott a szakmai tudás. — Hogy történhetett meg akkor, hogy szerepeinek túlnyomó részében a fájdalmat, az elkeserdettséget, a kiábrándultságot ragozza? Ilyen lett az arca? Megragadtak rajta a drámai figurák? — Nem tudom. Ezt én sem értem. A humorérzékemmel szerintem nem lehet baj. Talán mert rögtön a pályám elején, Szolnokon ilyen szerepeket kaptam. Egérkét a Macskajátékban, Nyinát a Sirályban... — Vígjátékokban, komédiákban szerepelt egyáltalán? — Kettőre emlékszem így hirtelen. Komis Mihály darabjára, a Hallelujára és Az úrhatnám polgárra, Major Tamás mellett. Mindkettőben volt humor jócskán. Akkor azt hittem, szakmai vonalon meg is változik körülöttem sok minden, de semmi sem változott. Visszajöttek szépen a sötétebb tónusok. Tőlem még soha, egyetlen rendező sem kérdezte meg, hogy mit szeretnék eljátszani vagy hogy tetszik-e az adott figura. A színházban nincs választás. Kiteszik a szereposztást és kész. El kell játszani, amit rám bíznak. Ettől függetlenül sohasem éreztem, hogy kitoltak velem. Rólam mindenki tudja: engem a színházban nem kell győzködni. Én ott sértődöttség nélkül elfogadok bármilyen szerepet. A Katonában is megkönnyíteni sokak dolgát. Velem nem kell lelki életet élni. Arra ott vágyókén. —Mert önmagával mindent megbeszél? — Egyedül élek, de nem vagyok magányos ember. Nincs bennem szomorúság és keserűség sem. Megtört is csak annyira vagyok, mint bárki, ha reggel rosszul ébred. Jól elvagyok magammal. A zárkózottságot, a kínokat, a szenvedést mások képzelik az arcom mögé. —S ne képzeljék? — Ne tűnjék nagyképűségnek: én komoly vagyok, nem szomorú. Ezt a kettőt pedig gyakran összekeverik. A boldogtalan figuráktól meg azért nem félek, mert máshogy bánatos az ember például Csehovnál és máshogy Wede- kindnél. Ha ilyen írók darabjában kapok szerepet, akkor nincs mitől tartanom. Nálunk az emberi természetnek megszámlálhatatlan színe van, nekem csak az a dolgom, hogy arra menjek, amerre ők mutatnak. —A Katona József Színház társalgójában gondolom, megszokott helye van. — Nincs. Mindig oda ülök, ahol pezseg az élet. —Meglepett. Én azt hittem... —...hogy bújok gyorsan a sarokba. Nem. Ha rossz napom van, bent maradok az öltözőmben és olvasok. A napi vacakságokkal már nem húzom fel magam. Ha akarná az ember, a nap huszonnégy órájából húszat kétségbeeséssel tölthetne. És ha nem látni rajtam, már mondom is gyorsan: ott legbelül rend és nyugalom van. Sz. G. L. Fekete fehéren Név szerint, napra pontosan Elloptak tőlem hatszáz forintot! Reggel, amikor munkába indultam, még semmit nem sejtettem. Szép, derült volt az ég, illatoztak a virágok, mosolygott mindenki, akivel csak találkoztam. Fütyörészni támadt volna kedvem, olyan szépen indult a nap. A baljós előjeleknek nyomát sem éreztem. Este aztán, amikor hullafáradtan a fotelba estem és bekapcsoltam a televíziót, rádöbbentem, oda a szép nap. Megloptak! Épp az Egyenleg ment a tévében, az Agrobank ügyeivel. A kormány képviselője ott bejelentette: hatmilliárddal megtámogatták az Agrobankot. Á pénzintézet ezzel elkerülte a csődöt, s ami nagy öröm, ki tudják fizetni a bennragadt betéteket. Sikerült az ország jó hírnevét megőrizni. Nos ekkor éreztem úgy, hogy megloptak. Előbb még vivátot kiáltottam a hírnevünk miatt, de aztán elkezdtem számolni. A hatmilliárd ugyebár tízmillió magyar állampolgárra „szétlökve” fejenként hatszáz forintot jelent, négytagú családunkban kettőezer-négyszázat. Nos, ennek kellene örülnöm. Ujjongnom, hogy milyen bölcs intézkedést hozott a kormány. Ne gondoljanak gonosznak, megértem, hogy a sok betétes semmit nem tehet arról, hogy a pénzét elkótyavetyélték. Azt is tudomásul veszem — ha keserűen is —, hogy az elszegényedett országgal „dobatják össze” a hat- milliárdot. De a szentségit neki! Hatszáz forintért jogom van tudni, miért ment csődbe a bank? Kik, miért és kiknek adtak olyan hitelt, amilyet a megsegítettek nem tudtak, vagy nem akartak visszafizetni? Milyen tranzakciókat, ál-, vagy valóságos privatizációkat támogattak? Név szerint, napra pontosan kérem az adatokat! Az újságokban! De ne sumákolja- nak, ne hivatkozzanak személyiségi jogokra, banktitokra és egyebekre. Azzal se akarjanak leszerelni, hogy majd a vizsgálat végén mindent elmondanak. Ezt a mesét már ismerem. A vizsgálatok rendre azzal végződnek, hogy bűncselekmény nem történt, csak etikai vétség. Én az etikai vétségekre is kíváncsi vagyok. Hatszáz forintért ehhez jogom van! Árpási Zoltán A magyar kritikai realista próza nagymestere, Mikszáth Kálmán író, akadémikus 1847. január 16-án született Szklabonyán, és 1910. május 28-án Budapesten halt meg. Újságíróként kezdte pályáját, majd 1881-ben a Tót atyafiak című novelláskötetével robbant be a magyar irodalomba. Műveiből megismerhető a XIX. század utolsó harmadának magyar valósága. Életműve átvezet a romantikából a realizmusba. Mit szól hozzá, kedves tanár úr? A kapitalizmus, mint a fejlett szocializmus legfelső foka? Mi történik itt? — teszik fel naponta ezrek, tízezrek a kérdést. Az egészből nem értenek semmit. Mi folyik itt valójában, rendszerváltás vagy valami más? Kételyek között utazunk ezen a huszadik század végi Magyarországon. Segíteni szeretnénk. A mai magyar valóságot értelmezni. A tanár úr, akit megszólaltatunk valós személy, itt él közöttünk, egyetemi docens és Kelet-Euró- pa-szakértő. Most a rendszerváltásról kérdezzük. —Tehát, mit szól hozzá, tanár úr? — Öt év telt el a rendszerváltás óta. Ma már világosan látszik: a régi rendszer minél inkább „kiteljesedett”, mentői jobban felvette a „reális szocializmus” jegyeit, annál egyértelműbbé vált, hogy kitöltötte fejlődésének lehetőségeit. Nem a kommunizmus első fokozata lett, mint megálmodói és követői várták, hanem a történelem fintoraként a kapitalizmus majdhogynem ideális előkészítését szolgálta. — Vagyis a , forradalmi” úton hatalomra jutott rendszer nem forradalmi úton megbukott. — Valóban, de nem is katonai összecsapásban omlott össze, még csak nem is gazdasági verseny temette el. Belülről alakult át, termelte ki a változásokhoz szükséges társadalmi feltételeket: a közösségi vagyon élén álló vezetők személyében a későbbi tulajdonosokat, valamint az uralkodó eszme hegemóniájának megtörésére, a pluralista hatalom bevezetésére irányuló ideológiai-politikai igényeket. A nemzetközi események — Málta, Rejkjavik —, bármilyen fontosak is voltak, csak feltárták, nyílttá tették a leírt folyamatot, utat engedtek az el- viselhetetlenség érzését keltő egyhelyben topogás, elunalmasodás felszámolásához. — És jött az első szabadon választott kormány... — Hivatalba lépett és érzékelte, legegyszerűbb az abszolút világos kérdések megválaszolása: társadalmi igény van a többpártrendszerre, az ideológiai sokszínűségre és a függőség felszámolására. Az átmenet ennek megfelelően, és a nemzetközi stabilitás követelményei szerint békés úton ment végbe. A eseményeket valójában a régi elit elméltóságoso- dott részének az érdekei sodorták. Ók találták meg közéleti képviselőiket a demokrácia és a szociális piacgazdaság iránt lelkesedő fiatalok, értelmiségiek különféle utat bejárt alternatív, illetve reformkörös hangadóiban. Ezt a két szálat lehetett igazán tovább szőni. A politikába frissen beáramló „konzervatívok” mögött nem álltak teljesítményképes gazdasági körök. A régi elit — ideológiai merevsége, múltra hangolt társadalmi ideája miatt—egyébként is képtelen lett volna velük érdekszövetségre lépni. Ténykedésüket ellenszenvvel szemlélte, és nem értette igazi szerepüket a rendszerváltásban. — Hogyan reagált erre a győztes koalíció? — A kormányra kerültek hamis helyzettudatuk folytán a saját érdemüknek gondolták, ami történt. S mert ideológiai előítéletektől indítva azokra zúdították a tüzet, akik a valóságos változások objektív hordozói voltak, elmaradt a kézfogó. Később épp emiatt kellett távozniuk a hatalomból. Annak ellenére, hogy tetteik — a kárpótlás csakúgy, mint a privatizáció — csak erősítették a nekik ellenszenves csoportokat. A társadalom többsége már kezdi észlelni, hogy kiénekelték a sajtot a szájából, például a kárpótlás, a privatizáció mesteri technikájával. — Tehát a volt kormánykoalíció két szék között a pad alá esett? —Valóban. Úgy néz ki, a konzervatív pártok sem a változások kedvezményezettjei, sem kárvallottjai részéről nem számíthatnak tömeges támogatásra. Máshová kötődik a középosztály, amelyre számítottak, és máshonnan gyökerezik a szélesebb tömeg is. A politikai jobb ezért kísérletezik — önmaga korszerűsítése helyett — a nemzeti vonal kisajátításával. Mit sem zavarja, hogy ezzel épp a nemrég még általa is idealizált nyugati eszményekkel, európaisággal, Európa Unióval, a N ATO-ba kerüléssel és a szomszédokkal való kapcsolatok rendezésével kerül szembe. így azután, amikor a nemzeti gondolat mentén próbálja a társadalmat újra polarizálni, demagógiába keveredik. Ráadásul hiányoznak az ilyen hangokhoz a kívánt külpolitikai feltételek. Félő, a polgári blokk az eddig tisztes kispolgári szinten élő, de süllyedő rétegekből, elszegényedő kistulajdonosokból, egzisztenciájukat veszítő alkalmazottakból és értelmiségiekből, illetve a minden demagógiára érzékeny lumpenekből nyeri támaszát. Az igazi veszély azonban az, hogy csatlakozik hozzájuk a létfeltételeiben megroppant munkás-paraszt tömeg, amelyet jószerivel senki nem képvisel igazán. De ez már baloldali pártok kritikája is. Á.Z. Nyolcvanöt éve halt meg Mikszáth Kálmán
