Békés Megyei Hírlap, 1995. május (50. évfolyam, 101-126. szám)

1995-05-23 / 119. szám

1995. május 23., kedd ÉVFORDULÓ Vikursbrok Az 1945. május 23-án megjelent Viharsarok első száma Visszaemlékezés a kezdetekre Részlet a Viharsarok első főszerkesztőjével, Cseres Tiborral készült beszélgetésből Édesapja gyalogszékely, édesanyja pedig lófőszékely volt, ami rangot és vagyoni különbséget is jelentett az akkori világban. Pesten végezte el a középiskoláját, majd Békés megyébe került, mégpedig Medgyesegyházá- ra, a malomhoz. Együtt dolgozott Horváth Károllyal, aki a felszabadu­lás után Békéscsabán az István-ma- lom igazgatója lett, és a Hazafias Népfront megyei bizottságában ve­zető posztot töltött be. Másfél év alatt megszerezte a molnársegédi okleve­let. Közben verseket írt. 1937-ben jelent meg első versesfüzete. Tájkép előtt guggolva, én — címmel a békés­csabai nyomda gondozásában. Elküldte Veres Péterhez. Hamarosan megjött a válasz. Egy levelezőlapon meleg szavú méltatás. Nemsokára Békéscsabán találkoztak. Veres Pé­ter kerékpáron érkezett, s előadást tartott Südy éknél. — Közben Békéscsabára költöz­tem, a Garai utcában laktam. Ugyanis fölvettek a Békés megyei Közlöny­höz, amely akkoriban a liberális csa­bai polgárság lapja volt. Két ügyvéd, dr. Érdélyi György és dr. Brüller End­re szerkesztette. Nem volt ez világ­lap, de voltak bátor megnyilvánulá­sai. 1938-ban a magyar lapok, a Nép­szava kivételével, belenyugvással re­gisztrálták az Anschlusst. A Békés megyei Közlönyben ugyanakkor ha­talmas blokkbetűkkel következő cí­men jelent meg egy cikk: Európa veszni hagyta Ausztriát. Ez az én cselekedetem volt. A lapot megfenyí­tették. Hamarosan meg is szünteték. — Úgy hallottam, párbaja is volt Békéscsabán. — Az akkori Békéscsabán igen aktív volt a kulturális élet. Híres ze­nekarok adtak hangversenyt. A csa­baiak ügyes szervezőknek bizonyul­tak. Azok a filharmonikusok, akik Pesten és Bukarestben felléptek, a két világváros között utazva egy-két es­tére megszakították útjukat Békés­csabán. Az Anschluss után a Berlini Filharmonikusok léptek fel a városi színházban. Még Ausztria megszál­„Én adtam a nevet a lapnak' lása előtt szerződtették őket. A zene­értő közönség azonban nem ment el a színházba, hogy így fejezze ki ellen­szenvét a nácizmussal szemben. Erre a Turul Szövetség békéscsabai cso­portja fáklyás felvonulást rendezett, és a Csaba Szállóban a berliniek tisz­teletére szalamandereztek. Ezt látva, egy gunyoros beszámolót írtam a Közlönybe. A következő napon két Turul-sapkás jelent meg a szerkesz­tőségben, s távollétemben párbajra hívtak ki, mégpedig nehézlovassági karddal. A két főszerkesztőm elhí­resztelte rólam, hogy félelmetes cél­lövő vagyok, és a pisztolyt fogom választani. Megijedtek, s így a párbaj elmaradt. A kor hangulatát jelzi ez a történet. Hozzátartozik ehhez még az is, hogy a Turul Szövetség Békéscsa­bán adta ki az Ököl című lapot, amely Magyarországon az egyetlen antisze­mita lap volt. Újságírói pályáját csaknem 56 hó­napos katonáskodás szakítja meg. mint tartalékos tiszt, 1944 októberé­ben fejezi be a háborút, s a többségé­ben székelyekből álló alakulatával úgy vonul vissza, hogy a fiúk haza­szökhessenek. Ó maga pedig Pestre megy, a budai önkéntes ezredhez. Összekötő az ellenállási csoport kö­zött. Korábban is voltak kapcsolatai a baloldaliakkal, ez a kapcsolat akkor tovább erősödött. 1945 márciusában érkezett vissza Békéscsabára. Május 1-jére egy színes, nyolcoldalas em­léklapot szerkesztett. Még abban a hónapban megjelent a Viharsarok. — Nem emlékszem már pontosan, melyik napon, úgy hiszem, május el­ső hetében történhetett. (1945. május 23-án — Szerk.) Az újság megjelené­sét Gyuska János, a kommunista párt megyei titkára szorgalmazta. Noha volt akkor már lap a megyében, az Alföldi Népújság, a Kisgazda Párt lapja, melyet Gyöngyösi János, a ké­sőbbi külügyminiszter szerkesztett, a három baloldali pártnak—a kommu­nista, a szociáldemokrata és a pa­rasztpártnak — viszont nem. Gyuska János 12 újságíró közül engem bízott meg a főszerkesztői teendőkkel. Mi­vel kevés volt a papír, hetente csak kétszer, a piaci napokon jelent meg az újság. Az engedélyt Kállai Gyula írta alá. Nagy szerepe volt akkoriban a vezércikknek. Olyan megegyezés született, hogy a három baloldali párt felváltva jelentessen meg vezércik­ket. A parasztpárt nevében ezt a fel­adatot én láttam el. Papírért lisztesko­csival jártunk fel Pestre. Velünk jött Gyuska János is. Az ő erélyes fellépé­se nélkül aligha kaphattunk volna nyomdapapírt. Felkerestük Balogh István államminisztert, akit Balogh páternek hívtak, s hozzá tartoztak a sajtóügyek. Engedélyt kértünk a napi megjelenésre. A páter a fejét rázta. Az engedélyt megadja, de honnan veszünk majd papírt. Azt bízza ránk — mondta Gyuska János —, csak az engedélyt írja alá... — Ki nevezte el a lapot Viharsa­roknak? — Én adtam a nevet. 1946 végéig voltam a főszerkesztője. Jó tollú em­berek dolgoztak a szerkesztőségben. Olyanok, mint Dér Endre, Liska Ti­bor, Székely Lajos, Lipták Pál, Lő­csei Pál. A papír beszerzése viszont egyre nagyobb gond lett. Meg keve­sen is voltunk. A mindennapi megje­lenést megfelelő színvonalon re­ménytelennek láttam. Ezért lemond­tam, és felmentem Pestre. Serédi János Józsa néni igazsága Töpörödött öregasszony kapaszko­dik fel a lépcsőkön a szerkesztőség­be. Fekete fejkendőjét igazgatva fe­szeng a fotelban és mentegetőzve mondja, azért jött, mert olvasta két­szer is a felhívást az újságunkban, hogy régi előfizetőket keresünk. Kis nejlonszatyorból elsárgult papírokat vesz elő, levelek, újságkivágások 1945-ből, 1950-ből és így tovább. Némelyik íródhatott volna most is, szavai szólhatnak a mának, tartása példa lehet mindannyiunknak. Józsa néni sajtólevelező volt az öt­venes években. A Viharsarok, majd a Viharsarok Népe című lapot tudósítot­ta. Rendre megírta amit látott, amilyen véleménye volt. Ez lett a veszte. Beírta ugyanis az újságba, hogy a tszcs elnöke Viharsarok Népe * ns M/JP Píl«W«oir»iíí(t}nnfc htpjn n zó r k'tt * x t ff • é /t« és kiafié hivatal ti J«5esa Balájcsaá JL o n d o r o s a saját disznóját száraz szalmán, tiszta ólban tartja, a közös malacok pedig pocsolyában fekszenek, sorra elhulla­nak, meddig mehet ez így? Nem soká­ig, mert a tszcs elnöke megtiltotta neki, hogy a jövőben a tudta nélkül bármit írjon az újságba. Csak ha előbb bemu­tatja neki... Máskor azt kifogásolta, hogy a vagyonőr ellopott két zsák bú­zát. Akkor az fenyegette meg. Józsa néni erre levelet írt a szerkesztőségbe, hogy mitévő legyen. Jogelődünk becsületére legyen mondva, kiállt mel­lette. (Bizonyságul alább olvashatják a Viharsarok Népe szerkesztőségétől 1952-ben kapott levelet, amely hű képet ad a korról.) A munkahelyén jobbnak látták, ha kinevezik faliújság-felelősnek, hátha beéri azzal, meg onnan le is lehet venni a cikkeket... így is lett. Gondol­hatnánk, Józsa néni tanult a történtek­ből. Csakhogy ő valami egészen mást tanult meg cselédsorában: a tisztessé­get. Ezt mástól is elvárta, s ha nem találta, hát tollat ragadott. Józsa Ba- lázsné ma nyolcvan éves, tízezer fo­rint nyugdíja van, az orvos minden héten kétszer megy, injekciózza a férjét. Mennek szerencsére a gyere­kek és az unokák is, akik különös szeretettel vannak irántuk. Azért mégsem múltak el nyomta­lanul az évtizedek. A végén, feszeng­ve a fotelon, kétszer is megkérdi, ugye nem lesz ebből baj, hogy el­mondtam? Nem, Józsa néni! Seleszt Ferenc elvtársnő Kedves Elvtársnő! írod, hogy a tájékoztató sok segítséget adott munkádhoz. Ennek örülünk, hiszen a tájékoztató éppen azért készül, hogy levelezőinknek nagyobb segítséget tudjunk nyújtani, felis­merjék, hogy a leveíező mindenről írhat, ami környezetében történik, amit helyesnek vagy rossznak lát, és legfőképpen arról írjon, ami új. És a levelezőt senki sem gátolhatja munká­jában, senkinek sincs joga ahhoz, hogy a leveleket ellenőriz­ze, mielőtt az a szerkesztőséghez kerül. Jó lett volna, ha már korábbi leveleidben megírtad volna szerkesztőségünknek, hogy a termelőcsoportban nem írhattok addig levelet, míg meg nem mutatjátok valamelyik vezetőnek. Durva megsérté­se ez a levelezőmozgalomnak, helyesen tetted, hogy meg- mondtad az elnök elvtársnak, nem mutatod be többet a levelet. írjál bátran a tszcs-ben előforduló hibákról, a vezetők hibáiról is. És bármikor támadás ér ezért, fordulj bátran és bizalommal a szerkesztőséghez. Mi minden esetben meg fogjuk találni a módját, hogy megvédjük azokat a levelező- ket; akiket a bírálatért üldöznek. írod, hogy faliújság-felelős lettél. Komoly, szép feladat ez, hiszen a faliújság, ha jó nevelőcikkek jelennek meg rajta, sokat segíthet a hibák kijavításában. Kérdezed, helyes len­ne-e, ha például kirajzolnátok a faliújságra Drakó Frigyes sertésgondozó malacait azzal, hogy így nem lehet malacokat nevelni, elhanyagolt az ól. Helyes lenne. Ha elolvassák a tsz- tagok, bizonyára észreveszik Drakó rossz munkáját és maguk is megbírálják érte. Jó volna, ha el tudnád érni pl. azt, hogy a jó munkát végző sertésgondozó bírálja meg a faliújságon a hanyagul dolgozót. Hiszen a faliújság-felelősnek nem az a feladata, hogy maga írja meg az összes cikket, hanem az, hogy megszervezze, írjanak rá a csoporttagok. És az is bizonyos, hogy eleinte nem fogadják majd szívesen egyesek a bírálatot. Ezeknek aztán meg kell magyarázni, hogy egy-egy cikken keresztül, a faliújság fegyver a hibák megjavítására. Kíváncsiak vagyunk arra, hogyan megy a faliújság-szer­kesztés és ha valami nehézséged van, írd meg csak bátran, igyekszünk segíteni rajta. Leveleid várjuk és jó munkát kívá­nunk a faliújság-szerkesztéshez. Kovács E. Viharsarok Népe szerkesztősége Mekis Pali bácsi történelemkönyve Mekis Pál gyermekként ismerkedett meg a Viharsarok című lappal, amelynek szülei már 1945-ben előfi­zetői voltak. Tanyán laktak, a postás mindig megvárta az iskola előtt, ott adta át neki a lapot, mert akkor nem kellett kikutyagolnia vele a tanyára. A kis Mekis Pál így minden reggel a Viharsarokkal ment be az iskolába, s időnként a pad alatt olvasgatta. Látva ezt a tanító, mondta is neki, fiam , belőled újságíró lesz. Nos, az nem lett, hűséges újságolvasó viszont igen. — Valóban végigkísérte az élete­met az újság, ma is előfizetője va­gyok, de járatom a Blikket, a rádió­újságot, és a Nők Lapját. Egyszer azért az írással is megpróbálkoztam. Az 1970-es árvíz idején, amikor már vége volt mindennek, engem kértek fel egy búcsúbeszéd megtartására. Leírtam, de zavaromban kettőt lapoz­tam, amit persze senki nem vett észre. Mindenesetre azóta tudom, milyen nehéz a nyilvános szereplés. Mekis Pál ma már nyugdíjas, Sza­badkígyóson él családjával, és épp ma ünnepli születésnapját. Negyven évet dolgozott a kereskedelemben, és mint mondja, szerencsés ember, mert azt csinálhatta, amit szeretett. Három munkahelye volt összesen, a Békés­csabai Afész boltvezető-helyettese­ként vonult nyugdíjba. Ma sem tét­lenkedik, „dollárkitermelő üzem­egységem van barneváli kacsáknak” fogalmaz tréfásan, azután elmondja, mi is ez: nádfeldolgozással foglal­koznak otthon, a terméket a baromfi- feldolgozó veszi át. Ismét az újságra terelődik a szó. Épp ma ünnepli születésnapját Fotó: Such Tamás — Mint a legtöbb ember, én is a végén kezdem az olvasást, nagyon sze­retem a sportot, azután a vezércikkel folytatom és csak utána nyitom ki az újságot. A politikát nem kedvelem, többet szeretnék olvasni a tudományos érdekességekről, a mezőgazdaságról, és legfőképpen arról, mi lesz 2000 után az unokáimmal, meg azzal a sok tehet­séges fiatallal? Ne csak a külföldnek képezzünk tudósokat. Elgondolkoz­tam a napokban, mi minden történt ezzel az országgal ebben a században, háborúk, forradalmak, rendszerek vál­takoztak és mindig talpra álltunk. Min­dennek hű krónikása az újság, nekem olyan, mint egy történelemkönyv. Kívánjuk, sokáig lapozzon még bennünket! • S.F.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents