Békés Megyei Hírlap, 1995. április (50. évfolyam, 77-100. szám)
1995-04-25 / 96. szám
1995. április 25., kedd =3» IHLET =3» DIÁKOLDAL Életrajzok, pályaívek Madách Imre (1823—1864) A hajdani „nemes Nógrád vármegye” északnyugati lejtőjén, a Sztregova patak kis völgyében húzódik meg Madách Imre szülőhelye, Al- sósztregova. Öt évszázadon át éltek ezen a tájon a Madáchok, s nem hagytak rossz nevet a költő utódra. A Madáchok közül került ki Thököly legendás kuruc generálisa, aki 1682-ben elfoglalta Kassát, s Madách Sándornak hívták azt a híres ügyvédet (a költő nagyapja volt), aki a fejével játszva is elvállalta a Martinovics-pör vádlottjainak védelmét. De akadt a Madách nemzetségben költő és orvosi író is. Madách Imre az akkori gimnázium hat osztályát otthon végezte el, Sztregován, csupán vizsgázni járt be a váci piaristákhoz. Tanulmányi teljesítményeire jellemző, hogy magántanuló létére sose volt más osztályzata, csak „eminens”. Tizenöt éves korában fordult vele egyet a világ: édesanyja felhozta Pestre, és beíratta az egyetemre. (Egyúttal hozta két kisebbik fiát is, őket a piarista gimnáziumba.) Az a három év, amelyet Madách Imre a fővárosban töltött, életének élményekben és alapvető emberi tapasztalatokban talán leggazdagabb szakasza. Anyjuk nem családhoz adta őket, külön lakást bérelt és rendezett be nekik a Széna téren (mai Kálvin tér), gazdasszonyt is fogadott melléjük. A sztregovai kastély könyvtárszobájában nevelődött kis „tudós” egyszerre belecsöppent egy tágasabb, érdekesebb és érdekesebb világba, amelyben önállóan tájékozódnia kellett, a saját lábára kellett állnia, s kissé még a családfő szerepébe is bele kellett élnie magát, lévén ő a legidősebb a gyerekek között. Nemcsak hajlama, de ideje sem volt hozzá Madáchnak, hogy „kóbor” legyen. Az egyetemen bölcseletet és jogot hallgatott (eminens diák volt itt is), magánúton zenét, rajzot, vívást, úszást, lovaglást tanult, sőt — az akkori főúri divathoz igazodva — még az esztergályozást is elsajátította. (Leveléből tudjuk, hogy egyszer egy aga készítette borstartóval lepte meg édesanyját.) Szabad estéin olvasott, hangversenyekre járt (anyja bérletet váltott neki a „muzsikaegyesület” előadásaira), időnként a színházba is eljutott. Ez utóbbit már nem nézte jó szemmel Majthényi Anna. De Madách ebben a kérdésben nehezen enged. De a három pesti év nemcsak gondolatokkal rakta meg a költőt, megajándékozta két nagy emberi élménnyel is. Az egyikkel a barátság, a másikkal a szerelem révén. Az egyetemen Lónyay Menyhért volt a legjobb barátja. Azt írta egyszer róla az anyjának, hogy — ritka vallomás tőle! — ezt a fiút napról napra jobban szereti. Lónyay kedvelte a muzsikát, ő szoktatta rá Madáchot a zenehallgatásra, együtt jártak el a nagy Vigadó-terem hangversenyeire. Az első szerelem boldogságához és fájdalmához is e barátság juttatta. A tizennégy éves gyereklány, a holdfénytermetű Etelka — Lónyay Menyhértnek volt a húga. Hónapokig tartott az idill, érzelmileg legmagasabb pontját az 1840-es farsangon érte el, amikor Lónyayék házi bált rendeztek. Aztán rövidesen kiderült, hogy mégiscsak „képzelet” volt. A szép, gyermekkori szerelmi ábrándot akkor érte az első jeges fuvallat, amikor az erélyes anya Sztregován kijelentette: hallani sem akar arról, hogy egy protestáns lány legyen a menye. A második pedig akkor, amikor a nagy vagyonú és nagy hatalmú Lónyay, különben „nyakas kálvinista”, azt mondta: nem szeretné „nyiladozó rózsáját” egy pápista kebelre tűzve látni. S ez már az utolsó szó volt. Bekövetkezett hát az első nagy csalódás is. Madáchot jobban megviselte, mint ahogy egy gyerekszerelemhez illenék. A csapás a tizenhét éves fiúban szóra bírta a költőt: a fájdalom ellen verssel védekezett. Alig néhány hét múlva, 1840júliusában Länderer nyomdáját elhagyta egy 72 lapos kis füzet, a reménytelen szerelem panaszaival. Zöld borítóján ez állott: Lantvirágok, írta Madách, Pesten. * A „zöngicsélő ifjú” első kinyomtatott művét csak húsz év múlva követte a második. De az mindjárt a Tragédia volt. Húsz évig Madách Imre nem volt jelen a magyar irodalomban. Mintha nem is létezett volna. írt ugyan közben fél tucat drámát (amelyekről színházművészetünk az elmúlt években bebizonyította, hogy nem is egészen csapnivaló művek), jó néhány elbeszélést és legalább kétszáz verset, de mindezt a legvisszhangtalanabb alkotói magányban, a nyilvánosság teljes kizárásával. Ahogy távolodunk a költőtől az időben, úgy válik mind bizonyosabbá, hogy tekintélyes kis életmű már ez is (kár, hogy annak idején megrekedt Madách íróasztalfiókjában), mégiscsak írói erőpróba, húsz éven át tartó út- és eszközkeresés, birkózás a nagy gondolat legjobb kifejezéséért. Előkészület a Műhöz. A Tragédiához építették az utat Madách életének eseményei is. Ebbe a két évtizedbe sok minden belezsúfolódott. A sorsfor- málóan nagy barátság Szontagh Pállal (akinek gunyoros alakjára ráismerhetünk a Tragédia Luciferjében), a boldog házasság Csesztvén és e házasság zátonyra futása, az évről évre megújuló erővel támadó betegség, a politikai szereplések, a nemzet emelkedése és tragédiája, üldöztetés, önkény, börtön, halál. A Madách család sokat vesztett a szabadságharc bukásával: a költő — Kossuth titkárának rejtegetéséért — egy évet raboskodott, Pál öccsét a szabadságharcban szerzett betegsége vitte el, Károly becsének az apósát kivégezték, nővérét, Máriát — férjével és fiával együtt — menekülés közben meggyilkolták. Ez volt mögötte, amikor 1859. február 14-én, a sztregovai kastély „oroszlánbarlang”-jában leült az asztalához, s leírta a Tragédia első szavait. Öreg ember volt már vagy még fiatal? Németh László is eltűnődött egyszer ezen a kérdésen: „Ha úgy váratlanul rácsapnának valakire: no, hány éves korában írta is Madách a Tragédiát, a legtöbben azt felelnék, negyvenöt-ötven- ben. Nos: harminchatban. Csak a Petőfi- és Jókai-féle író foglalkozású írókhoz képest volt elkésett literátor, a magafajta földbirtokos írókhoz képest nem... Azokhoz az írói feladatokhoz, amelyekre Madách készült (mert Az ember tragédiájának a formája sem véletlen, minden művével ilyesmire készült): a harminchat év: kora ifjúság. S Az ember tragédiája valóban egy fiatal ember nagyszerűen sikerült műve; minden erénye, amint hibája is, a jól megkínzott s elronthatatlan ifjúságé.” Több mint egy évig készült a mű, sok lúdtollat elhasznált Madách és sok tintát a hatszögletű tintatartóból, mire (1860. március 26-án) leírhatta a nevezetes zárómondatot: „Mondottam, ember, küzdj” és bízva bízzál!” Talán ekkor ért véget az ifjúsága. V. P. F. A melléklet grafikai anyagát dr. Cs. Tóth János gondozta, a gyermekverseket Hanzó Ildikó válogatta A fjjftRÉKÉS MEGYEI HÍRLAP irodalmi-művészeti melléklete 1995. ÁPRILIS 25. SZERKESZTI: KÁNTOR ZSOLT I. ÉVFOLYAM 2. SZÁM Szép Ernő: A cukrosbolt Volt egyszer, vagyis egyszer megnyílt és azontúl mindig volt egy kis cukrosbolt a Hűhó-utcán. Nem az utcán, hanem egy házban, nem is a házban, csak a kapu alatt, ahol a nagyváros üzleti érdekei még egy kis helyiséget el szoktak hódítani a jámbor levegőtől. Egy stelázsi, egy asztal, egy gázláng, egy szék, ez volt az üzlet. A széken egy ember ült, s akkor egy asszony állott az üzletben és kiszolgált. Vagy az asszony ült, akkor meg az embert állott. Mind a ketten egyszerre sohasem ültek, nem is lett volna hely az üzletben két széknek. Ami helyet a háziúr meg a főváros az üzlet céljaira átengedett, azt mind cukorral töltötték meg. Dobozokban, skatulyákban, apró zsákokban hevert a cukor a stelázsi alatt, meg a tetején, meg az asztal alatt, meg a sarokban mindenütt. A levegőbe a fejük fölé tehettek volna még egy széket, akkor egyszerre pihenhettek volna mind a ketten, de a levegőben nem áll meg a szék, csupán az orfeum előadásán, az indiai okkultizmus nagymestereinek mutatványai alatt. Ez az ember meg ez az asszony házastársak voltak, az egyik férj, a másik feleség és mint ilyenek, családot alapítottak. Hat gyermekük lett. A hat közül a legidősebb katona, de már nyolc hónap óta nem adott életjelt magáról. Ezért is, meg a drágaságért is, meg az egész gondokon forgó élet miatt a házastársak rosszkedvű, mérges emberek voltak és egész nap veszekedtek. Házasságuk boldogtalan volt. Nem szerették egymást. Ők nem tudták, hogy boldogtalanok. Azt se tudták, hogy nem szeretik egymást és azt se tudták, hogy nem is szerették egymást sohasem. Ok nem is értek rá soha szeretni és boldognak vagy boldogtalannak lenni. Ok csak jól éltek egymással egypár évig, azután rosszul éltek egymással. De azért egész nap együtt voltak a boltban. Az asszony az embert küldte volna mindig haza a lakásba, a gyerekekhez, a Szegénység-utcába, az ember meg az asszonyt. De mind a ketten irtóztak a lakástól meg a Szegénységutcától és a gyermekeik lármájától. Jobb szerettek itt szorulni a boltban, nézni az eldongó autókat és az elpattogó kocsikat és az elcsengő villamosokat és a lótó-futó lakosságot. És szerettek kiszolgálni, rázogatni a dobozokat, mérni, csomagolni és a pénzt fogdosni és megolvasni. Vevőik iskolásgyerekek, színinövendékek, messenger-bo- yok, szobalányok voltak, meg csonka katonák, akik mankóikon előre dűlve sokáig mustrálták az asztalkán kirakott cukrokat és nagy tarka cukrokat vettek, akiből három darab két krajcár. Este egy-egy szerelmes fiatalember is vásárolt nagyobb összegért, selyempapírban és a zsebébe téve a cukrot, a sarokig sétált, ahol az irodista leányt várta. Meg színházba vonuló családok is tettek nagyobb bevásárlást, két korona összegűt is. Aztán ők becsuktak s hazavitték az újságot és hazavitték ami a vacsorájukból megmaradt és hazavitték a pénzt. De a keserűség, amit ők egész nap magukból kiadtak, az ott maradt a bezárt kis boltban. A durva és gonosz szavak amelyeket kiabáltak, morogtak és sziszegtek egymásnak, ott maradtak. És az a kín, ami abból eredt, hogy az ember sokszor belecsípett az asszony gyenge hátába, és az a fájdalom ami abból jött, hogy az asszony akarattal rá-rálépett az ember tyúkszemére anélkül, hogy ezeket a bántal- makat a vevők észrevették volna. A hangoknak és érzéseknek a keserűsége ott maradt a sötét boltban, a rossz levegőben. Egy reggel a szomszéd krétarajzműteremből átjött a bohém- nyakkendős segéd tíz krajcárért dragée-t venni. Egy cukrot a szájába vett és visszaejtette a markába és: — Kérem ez keserű — azt mondta. Az asszony is, az ember is megkóstolták a dragée-t, egyiket a másik után, mind keserű volt. — Tessék mást venni. Ezt a szalonkonfektet. A szalonkonfekt is keserű volt. A krétarajzoló és fényképnagyító művész visszavette a pénzét és köpködve sétált vissza a műterembe. Az ember meg az asszony a boltban elkezdték kóstolgatni a cukrokat, mind egyformán keserű lett, mind, mind. A Nougat, a Figaro, a Mexikaner, a Sherry-Malaga, a Cognac Créme, a Café Doublé, a Mandola Grillage, a Dió-Grillage, a Vegyes Pralliné, a Párizsi Kockák, a Mailander-szeletkék, a Mikadó, a Mignon, a Suchard, a Gala Peter, a Stollwerck s a névtelen csokoládék is és a Császár-Keverék, a Szultán-Kenyér, a Hindenburg-Kockák, a Selyem-Különféle, az egész arany- és ezüstpapírba öltöztetett és bársonyos barna és selymes rózsaszín és mindenféle virágszín apró és kecses és bűvös és boldog portéka olyan keserű lett, mint az élet. A „Balga szüzek" a vaksalai (Finnország) evangélikus templom oltárpredellájából. Készült Antwerpenben, 1500 körül
