Békés Megyei Hírlap, 1995. április (50. évfolyam, 77-100. szám)
1995-04-25 / 96. szám
ä3=81995. április 25., kedd John Updike ^ IHLET ^ PRÓZA BÉKÉS MEGYEI HÍRLAP Asszonykérés Ó, szépségem! Igen. Itt ülünk a meleg padlón a kandalló előtt, közöttünk, holdívben, a gyerekek esznek. A kislány meg én az egyik sültkrumplis kartondozkából veszünk, te meg a kisfiú a másikból. Középen az etetőszékben, magába merülve, befelé fordulva, mint egy ékkő ragyogása, a kicsi, aki még nem eszik senkivel. Szemöldökét ráncolva, mesteri ügyességgel szopja a cumisüveget, önző, elgondolkozó szeme csillogást lop a lángokból. És hát te. Te. Hagyod, hogy lecsússzon a szoknyád, ugyanaz a fekete szoknya, amelyikben ma reggel, a nők puha bátorságával, kerékpárra pattantál és kirohantál az otthon biztonságából, hogy a vasárnapi iskola ócska zongoráján, bonyolult hangnemekben, zsoltárokat játssz. Hagyod, hogy lecsússzon felemelt térdeden, végig a combodon, fel egészen tested tökéletes rajzolatán. Combod párhuzamos fehérsége kitárja magát a tűz melege és szemem előtt. Á! Van Joyce-nak egy sora. Megpróbálom visszahozni az Ulysses híres, tökéletlenül megfejtett bugyraiból: pattant a harisnyakötő csatja Blazes Boylan örömére dublini odúja mélyén. Mi is volt? Paskolásmeleg. Ez volt a kulcsszó. Meleg paskolással megpaskolta a paskolnivaló meleg női combot. Valami ilyesmi. Pompás férfi, hogy ezt így érezte. A paskolásmeleg asszonyé. Pompás azért is, mert ráérzett a különös, teremtő, megmagyarázhatatlan és megcáfolhatatlanul varázslatos létre, amelyet a nyelv él önmagában. Micsoda lélek kellett hozzá, hogy kigondolja s tudja, hogy a férj „fele” a feleség? A „fele”, ami más. Aztán a nyíló „m”, az édes „é”, a méh. Holdívünkben a gyerekek, akármekkorák is, úgy tűnik belőled jönnek felém; nedves ujjacskákkal és szemekkel, a bronz halo- vány árnyalatában. Három gyerek, öt ember, hét év. Hét éve már, hogy a „felem” lett a felséges forró feleség, a fehér combú. Megkértem, -kaptam. Asszony. Ez a sziszegő pengeszó sem szakasztja meg a szüntelen udvarlást. Ámulatomra. Húst eszünk, húst, melyet melegen csavartam ki a hamburgeres lány nyers kezéből a büfében, egy mérföldnyire innen; egy kegyetlen helyen, mely csúszós volt az erőszaktól és krómtól elvadult; disznó vicceket vicsorogva mesélő ifjú ragadozók fenyegettek, öreg férfiak nyúltak utánam kávémeleg mancsukkal. Tárcámat tártam, utamat törtem. A zsíros zsemlezacskó melegen hevert mellettem a hideg kocsiban, egy kisebb, benne két apró sültkrumplis kartondobozka, még sürgetőbb meleget árasztott. Visszaérek a fekete, téli időben a tűzhöz, az ismerős barlangba, ahol köszönés és éljenzés fogad, az őz, kitátott szájjal és átvágott torokkal, vállamon átvetve, élettelenül. És most már te, a tányár fehér karikája mellett, amelyre a gyerekek, utálkozó sikongatással, rádobálták a hamburgerek közé préselt hagymaszeleteket, lábfejedet kicsit közelebb tolod a tűzhöz, mélycombod belsejének hamufehérje lustán lecsupaszodik és az örökké rugalmas harisnyakötő paskolásmelegen csattan rejtőzködő szívemnek. Ki gondolta volna, felséges feleség, akkor, ott a szertartás fehér remegésében (a szemem sarkából lestem, bár végzetterhes eskük kemény zápora vonta el figyelmem, a derekadhoz kulcsolt selyemfavirág-csokor remegő hullámzását), hogy hét év sem moccant el bennünket, annyi meleg ágyon át, a kezdet remegő pontjáról? Hét évente kicserélődnek a sejtek, és lenn az atomban, láthatóan, valami diszkontinuitás van; mintha Isten minden pillanatban új univerzumot akarna. (Ó, Istenem, gyermekkorom magasra nőtt barátja! Sohasem felejtelek el, bár ronda dolgokat mondanak felőled! Azt mondják, a székesegyházak rózsaablakai vaginális jelképek.) Lábad, mely olyan meztelen, mintha fürdőruha volna rajtad, mélyebbre gázolna a hőség borostyán színű hullámverésébe. Akkor kezdjük! Zöld lángnyev köp oldalra egy fahasáb gyantás üregéből, nyöszörögve, és a narancssárga árnyékok a mennyezeten új életre kapva imbolyognak. Kezdjük! — Emlékszel rá, hogy a nászutunkon a petróleumkályha teteje milyen hatalmas rózsaablakot rajzolt a mennyezetre? — Hm — álladat a térdedre ejted, lábadat magad alá húzod — mindent megvonsz tőlem. Neked talán nincs is sok emlékezniva- lód. Örömtelenül vesztett vér, mennyi ügyetlenkedés mindenütt. — Júniushoz képest hideg volt. — Mami! Mi volt hideg? Mit mondtál? — kérdezi a kislány mérges gonddal formálva szavait, elszántan, nehogy hibázzék, nyelve nehogy megbotoljék, s azután mi kinevessük. — Egy ház, ahol valaha Apuval voltunk. — Nem seretem — mondja a kisfiú, és a zsömle mustáros felét a földre dobja. Felveszed, és szép-szomorú tűnődéssel megkérdezed: — Hát nem fura? Másnak is volt mustár a tetején? — Utálós — hajtogatja a kisfiú. Még csak két éves. A nyelv neki: mellette elsuhanó, túl nagy, bizonytalan kapaszkodók sora, közülük abba fogódzkodik, amelyik éppen a kezére esik. — Tessék. Megeheti az enyémet. Add ide az övét nekem! Átnyújtom a hamburgert, te elveszed, ő elveszi tőled, hála sehonnan se gyűrőzik felém. Nem dicsérik már hősiességemet, hogy meghoztam a vasárnapi vacsorát, megkímélve téged a munkától. Megérzed a ravaszkodást, és érzékeled, hogy én is érzékelem, amit te is tudsz: azt reméltem, hogy felgyűlt energiáidat tékozló vágyban költjük el. Érzékelünk mindent egymásból, a legapróbb rezdülést is, létezőt és nem létezőt. Fárasztó. Tízszer olyan nehéz egy feleségnek udvarolni, mint egy naiv lányt meghódítani. Vibrál a tűz, foszlatva az újságpapír-darabkákat, melyek eredeti üzenetük nyomdafestékének világosabb szürke kísérteiét lebegtetik. Összekucorodsz, visszahúzod lábaidra a szoknyát. Szörtyögő zajjal, mint kimerülő fahasábok sóhaja, a kicsi az utolsót szürcsöli a cumisüvegből, becsapottnak érzi magát, mert már csak az ízetlen, üres buborékok maradtak. Sírni kezd. Önző szája kinyúlik, elégedettségének finom hártyája felreped. Felkapod, felállsz. Jobban szereted, mint engem. Ha már egyszer véred csordult, ki gondolta volna, hogy minden egyes alkalommal újra szűzzé gyógyulsz vissza? Magas, szőke, kiismerhetetlen, távoli és udvarias vagy. Lefektetjük a gyerekeket, egyenként, a születés fordított sorrendjében. Végtelenül türelmes vagyok, atyai, jóságos. De azért te tudod. Nézzük, ahogy a papírzacskók, a kartondobozok meggyulladnak a parázs eleven párnáján, olvasunk, tévézünk, ropit eszünk, mindegy. Elérkezik a tizenegy óra. Egy csiklandós pillanatig ott állsz a hálószoba szőnyegén bugyiban, hálóingedet bontod. Ó, kövér-fehér édes kövérség! Olvasol az ágyban. Richard Nixonról. Elbűvöl, gyűlölöd. Tudod, hogy győzte le Jerry Voorhist, hogyan csinált vértanút Mrs. Douglas- ből, hogyan pókerezett a haditengerészetben kvéker hite ellenére, ismered minden ördögi trükkjét, minden alantas alkalmazkodását. Istenem! Hadd hagyjuk a szegény embert lefeküdni! Egyikünk sem tökéletes. — Kapcsoljuk le a lámpát! — Várj! Most akarja elítéltetni Hisst. Nagyon furcsa. Az áll itt, hogy Nixon tisztességgel cselekedett. IHLET BÓBITA 1995. április 25., kedd Nemes László A fegyver hatalma A húsvéti vakációt elemi iskolás koromban rendszerint a nagyszüleimnél töltöttem. Még most is jól emlékszem a nagy, földszintes házra, a zöld spalettákkal elsötétített, hűs szobákra, a mennyezetet tartó barna gerendákra, s az almaillatra, ami az egész lakást, az egész vakációt betöltötte. A szekrény tetején sorakoztak az almák, jonatánok, aranyranetek, a konyhában, a rőzsével fűtött hatalmas tűzhelyen is minden este alma sült. És emlékszem az udvarra, a pesti gyerek számára millió csodát rejtő világra: trágyadomb, tyúkok, kakasok, istálló, lovak, tehenek, frissen fejt meleg, habos tej, kerekes kút — még az illemhely deszkabódéja is szenzációs volt! S az udvar mögött a patak partjáig nyúló hosszú kert, lugasaival, rengeteg gyümölcsfával; oldalt égbe nyúló jegenyék szegélyezték, lenn a vízparton hatalmas szomorúfűz őrködött — ez volt az őserdő, a dzsungel, a préri és a szavannák, Afrika vadászterületei és Alaszka, ahol aranyat ásnak, és a fiúk indiánok voltak és sarkkutatók és hajótörött kalózok a Kincses szigeten, és pandúrok és Rózsa Sándor betyárjai. Ott jutott eszembe a pisztoly. Akkor éppen rabló-pandúrt játszottunk, botokkal tüzeltünk egymásra — piff-puff, kiabáltuk — a bokrok és a veteményes ágyasok mögül. Apám még a télen mesélt nekem odahaza arról, hogy a háború vége felé mint járványorvost eldugott kis hegyi falvakba küldték; kapott akkor egy pisztolyt is, hogy tudjon védekezni, ha útközben megtámadják valahol. Amikor már mindennek vége volt, és hazafelé tartott, arra utazott, ahol a szülei laktak, vagyis nagypapámék, és ott érte a románok bevonulása. Plakátokon szólították fel a lakosságot, hogy azonnal szolgáltassanak be minden lőfegyvert, ő azonban sajnálta azt a szép, gyöngyháznyelű pisztolyát, kinent a kert végébe, és egy diófa mély odvába dobta a töltött revolvert. — Akartok egy igazi pisztolyt? — kérdeztem a fiúktól. Volt vagy egy fél tucat óriási diófa a kertben. Vizsgáltuk, kopogtattuk őket. — Itt van egy nagy üreg! — kiáltott Béla, a pandúrkapitány. Villámgyorsan felkapaszkodott az alsó ágakra, és félig lefelé függve nyúlt bele a fa odvába. Sűrű pókhálók, rothadt levelek, por és szemét között kotorászott, vállig dugta be a karját. — Van itt valami... Érzek valamit! Aztán diadalmasan kirántott egy csupa rozsda, töredezett gyöngyháznyelű revolvert. — Ádd ide — mondtam. De Béla már ott állt előttem, rám szögezte a fegyvert: — Add meg magad! — Ne hülyéskedj — mondtam. — Meg van töltve. Béla kirántotta a kezemből a botot és rátaposott. — Add meg magad, vagy lövök! A vézna, rövid nadrágos kisfiú egyszerre egy fejjel megnőtt, ártatlan barna szemében vad zöld és piros fények viliództak, még a hang sem az ő megszokott gyerekhangja volt, hanem valami éles, torz kiabálás. Én meg rádöbbentem, hogy Béla most tényleg rám tudna lőni, mert csak azt érzi, hogy a fegyverrel élet-halál ura lett, hatalmas, erős, mint az Isten, és megkövetelheti, hogy engedelmeskedjek neki. — Megadom magam — mondtam. A pisztoly egyébként úgy be volt rozsdásodva, hogy nem lehetett elsütni. Körmendi Mária: Requiem az ötösért Infláció..., drágább minden. Tudom, kicsinyes és nevetséges is, de leginkább a régi ötös értékvesztését sajnálom. Apró pénzérme, melyben mindig ott volt a kapcsolatteremtés lehetősége. A ki nem csörgetett hívás még megőrzött táskám mélyén néhányat. Elkölthetném..., de társául szegődtek egy rossz húszasnak, egy rég lejárt menetjegynek. Őrzőjévé váltak — szinte önmagukba futó hasuk örökkévalóság szimbólumával — a múlttá váló jelennek. Ma már úgy hullanak ki a készülékből, mint belőlünk az ünnepek, ahogy a fenyő tűlevelével lepörög az idő. ír Simonyi Imre: Téboly Indulj lábrakelt béna onnét tovább az ázott és még tovább, de bőgve, a délelőtti séta dűlőkön, hol az árok laposból a tetőre, nyomán valami tájba hátán komor parasztok északra, aztán délre de céltalan irányba; füstölnek, de harasztot”, s hamradnapon éjfélre eső után a sáros ám a akkor már loholva, csóvát vessen az égbolutcákon, hol a város indákon átbotolva, tig agyadból a téboly kevély tornyokon széllyül akár ha zsandár űzne — te asztagtüzek lángja, már kalyibákká méllyül — már baljós parti fűzbe gyújts magad a világra!
