Békés Megyei Hírlap, 1995. április (50. évfolyam, 77-100. szám)
1995-04-22-23 / 94. szám
f^RÉKÉS MEGYEI HÍRLAP BBia 1995. április 22-23., szombat-vasárnap Lehoczky Péter felvétele A déli szélben lehunyom szemem És gyöngyvirágok szagát érezem. Az esti égen violás a szín És kikeletben járnak álmaim. A hó alól már dobban boldogan A föld nagy szíve s csöndesen fogan A csíra, melyből új élet terem S bimbók bomolnak majd szűzi réteken. Az örök nap még bágyadtan ragyog, De tavaszosak már a csillagok S az éjszakában zizzenő neszek, Egy új világ susogja már: leszek! a földre fekszem, hallgatom szívét, Az égre nézek, kémlelem színét, Ég, föld között angyali üzenet Hirdeti a jövendő életet. Mert boldog ige ez és szent igaz És örök törvény és áldott vigasz, Hogy győz az élet, duzzad és dagad S elönti mind az ócska gátakat! Juhász Gyula: Tavaszvár ás A „szörnyeteg” író és vágyálma — Lehet, hogy unja már a kérdést: miért nem Artúr? — Amikor az ember a nyilvánosság elé lép, akkor nyilván nem foglalt névvel teszi, és engem figyelmeztetett is életem első szerkesztője, Sík Sándor — akkor még Artúr néven jelentek meg írásaim a Vigíliában —, hogy változtassak nevet. Én ezzel egyet is értek, nemhogy történelmi nevet nem illik duplikáltként használni, de szerintem a közönséggel szemben is nagyfokú figyelmetlenség. — Befolyásolta életét negatívan a származása? — Egy időben nagyon erősen. Először is nem tudtam elvégezni az egyetemet, aztán apámékkal együtt kitelepítettek. Amikor kezdtem visszaszivárogni 1955—56-ban az irodalmi életbe, akkorra én és családom minden tekintetben, társadalmilag, politikailag, erkölcsileg mindenünket elvesztettük. — A Homár páncélban című regényében talán elsőként nyúlt az 1989-ben kialakult történelmi szituációhoz, a rendszen’áltozáshoz. Ilyen könnyén feldolgozta? — Nekem szerencsém volt, mert ezt a regényciklust — arról van szó —, még 1986-ban kezdtem el írni, és hosszú, tízéves vajúdás után alakítottam ki, hogy milyen formában készüljön el. A történelem úgy hozta, hogy amikor.a ciklusban eljutottam a saját történetemben a rendszerváltás idejéig, akkor valóban le is zajlott egy rendszerváltás, a jelenkori történelem automatikusan „beleúszott” a regénybe. Az utolsó kötetben egyébként benne lesz a boszniai katasztrófa, amit egész Európa katasztrófájának érzek. Az író egy ilyen szörnyeteg, mert a világ katasztrófáiból, emberek és népek tragédiáiból bányássza ki a maga anyagát, és szomorúan azt kell mondanom, hogy jól jött ez a boszniai tragédia, mert körülbelül azt tudom kifejezni általa konkrétan, ami a véleményem egyébként az európai folyamatokról. —Revansvágy nem volt önben? — Nem. A véleményem az, hogy jó lenne egyszer egy olyan rendszerváltás, egy olyan új világ felépítésének kezdetét létrehozni, amit nem bosszúállással és megtorlással kezdünk. Egyszer jó lenne ezt a mindig nemtelen eszközökkel megkezdett váltást egyfajta társadalmi és lelki eleganciával elkezdeni. De úgy látszik, ez csak vágyálom marad. Tóth Ferenc Mit szól hozzá, kedves tanár úr? Fekete fehéren A feltámadás reménye Valami fontosat kellene mondani, ítéletet arról, kinek van igaza. Azoknak, akik sztrájkolnak, vagy akik a sztrájk ellen vannak? Ám egyre érthetetlenebb az egész, egyre zűrzavarosabb minden, a nyilatkozatok, a tárgyalások, a hallgatások és végül maga a sztrájk. A bizonytalanságot növeli, hogy az ember nem tud szabadulni a gondolattól: a sztrájk - lepusztult terepen folyik. A vonatok mozgó roncstelephez kezdenek hasonlítani, koszosak, piszkosak, a vasúti sínek melletti sávok elhanyagoltak, szemetesek, a vasúti jegyek viszont egyre drágábbak. Csendes belenyugvással kell szemlélnünk, amint a MÁV szibériai gamizonok vasútjainak színvonalára süllyed. Közben folyik a harc, a vasutasok kollektív szerződést szeretnének, benne garanciákat elfogadható vezénylési rendre és munkahelyi biztonságra. Olyan országban, ahol hovatovább mindenkit a munkanélküliség réme fenyeget. Az ellentmondást érezhették a vasutasok is, mert csak kisebb részük „tette le a kalapácsot”. Nem úgy a szakszervezetek. Ok tovább tárgyaltak, lassan hasonlatosan ahhoz a kapitányhoz, aki — mikor nagysokára hátrafordult — döbbenten vette észre: már senki nem követi. Aztán nyilatkozatok is elhangoztak. Az ellenzéki politikus a sztrájkhullám veszélyére figyelmeztetett, a szocialista a nép megfontoltságára mutatott rá, s természetesen mindketten örömüknek adtak hangot, hogy milyen bölcset mondtak. Náluknál jobban csak a kormány örült, amiért sikerült kimaradnia a cirkuszból, részvétele nem koptatta tovább fogyatkozó népszerűségét. Csak arról feledkezett el politikus és kormány, hogy itt mindenki belefásult mindenbe, a megszorításokba, a sztrájkba, a felhívásokba. Egy valamibe nem: a feltámadás reményébe, hogy egyszer elindulunk felfelé. Dehát ez a történet megint nem erről szólt! Árpási Zoltán Szövetség, naftalinszagú, elkésett emberekkel Mi történik itt? — teszik fel naponta ezrek, tízezrek a kérdést. Az egészből nem értenek semmit. Mi folyik itt valójában, rendszerváltás, vagy valami más? Kételyek között utazunk ezen a huszadik század végi Magyarországon. Segíteni szeretnénk. A mai magyar valóságot értelmezni. Szándékaink szerint több-kevesebb rendszerességgel megvitatni dolgainkat. A tanár úr, akit megszólaltatunk, valós személy, itt él közöttünk, egyetemi docens és Kelet-Európa-szakértő. Most a Magyarok Világszövetségén belüli feszültségről kérdezzük. —Tehát, mit szól hozzá, tanár úr? — Trianonig kell visszamennünk. A magyarság képtelen volt feldolgozni a traumát. Volt idő, amikor azt hittük, Trianon megváltoztatható. Mások azt hangoztatták, el kell felejteni az egészet. Egyik sem volt igaz. Nyomasztott viszont a tény: a magyar lakosság egyharmadát a határon kívülre rekesztették. Ezzel a tömeggel kellett valamit kezdeni, sorsuk lelkiismereti kérdés lett. Ám a probléma a világpolitikai tényezők miatt megoldhatatlanná vált. Minél jobban távolodtunk Trianontól, egyre inkább úgy tűnt, az írók a nemzet lelkiismeretévé válnak, kimondói, váte- szei a magyar ügyeknek^s egyedül ők képviselik a nemzeti pragmatikát, a határon túli magyarság érdekeit. —És akkor jött a rendszerváltás... — Igen, és az írók, költők, meg mindenféle, politikába beszédült emberek nagy naivan nemzetboldogító dolgokat kezdtek mondogatni. Olyanokat, hogy a probléma megoldható, csak meg kell fosztani a misztikumától. Ki kell mondani, hogy a magyarság 15 millió emberből áll, hogy a szomszéd országokbeli magyarság nem tudta élni nemzeti azonosságát, hogy ezután demokrácia lesz és akkor majd élni tudja. Hamar kiderült, a ráolvasás sem segít. — Talán az újjászervezett világ- szövetség—gondolták sokan. — Igen, újjászervezték a magyar ság-intézményeket, így a Magyarok Világszövetségét is. De közben megjelent egy új fogalom, a Pozsgay által elterjesztett „hitelesség”. E szerint feltétel nélkül „hiteles” volt az, aki kommunistaellenes, szovjetellenes, marxizmusellenes nézeteket hangoztatott, aki mindent tagadott a közelmúltból, és aki a magyarság hagyományos, de már elfeledett értékeiből merített. Csakhogy — tetszik, nem tetszik —, volt itt egy négy évtizedes modernizációs folyamat, ami az emberek gondolkodásában másfajta magyarságtudatot alakított ki. Az ezzel nem számoló „hiteles” társaság a saját csapdájába esett: kinyitotta az új szervezetek kapuit azok előtt, akik naftalinszagúak voltak, akik bizony egy kicsit már elkéstek. Elszenvedett sérelmeik sem voltak jó tanácsadók a korszerű magyarságeszmény megtestesítéséhez, a megfelelő, demokratikus szervezet kitalálásához. Ráadásul azt hitték, a magyarság úgy vészelte át az ezer évet, mintha mi sem történt volna. — Végül is honnan és kik jöttek a Magyarok Világszövetségébe? — Betódult az emigrált és odakinn esetleg kisebb karriert csinált, rátarti társaság, másfelől megérkeztek a szomszédból azok, akik átélték a kisebbségi lét elnyomottság-érzetét, s végül itthonról olyanok, akiket az hitelesített, hogy bezzeg ők nem baloldaliak. így állt össze a világszövetség, amelytől azt vártuk: erkölcsileg magas szinten gondolkodjon és előretekintsen, továbbá az egyetemes magyarság érdekeit megtestesítve legyen partnere és kritikusa a mindenkori kormánynak. Reméltük, a szövetségben valóban a magyarság reprezentánsai foglalnak helyet, nem csak Csoóri, hanem nagyon sokan mások. Ehelyett olyanok jelentek meg, akik — szóhasználatuk és frazeológiájuk után ítélve — történelmi időcsúszásba kerültek, nem tudnak mit kezdeni az őket körülvevő valósággal. A helyzetet az teszi drámaivá, hogy képtelenek kitörni, mert ahhoz friss szellemet kellene beengedniük, ami bizony polgári és nagyon emlékeztet az általuk igen megvetett SZDSZ-re. A két felfogás, az avitt nemzeti és a modern polgári egymással szinte összeegyeztethetetlen. —Akkor mégis, mi a megoldás? — Összhangot teremteni a társadalom valóságos minőségével. Ha az polgáriasodik, akkor a világszövetségnek is polgáriasodni kell, vagyis polgári világszövetség kell nagytőkésekkel, tőzsdeügynökökkel, a termeléssel kapcsolatban álló tudósokkal, olyanokkal, akik polgári értékrendet reprezentálnak. S nem absztrakciókban gondolkodó, szebbnél szebb kitalációkat, petárdákat dur- rogtató emberekkel, mert akkor a világszövetség soha az életben nem lesz polgári. Ha nem sikerül a szinkront megteremteni, akkor a külhoni magyarságra való hivatkozás marad az egyetlen legitimációs alap a működésükhöz, ám az kevés. Á.Z. 1929-ban született, dédapjának a testvére Görgey Artúr volt. Egyetemi tanulmányait nem fejezhette be, első verseskötete 1956-ban jelent meg. Görgey Gábor József Attila-díjas író, költő, műfordító (dramaturg és publicista). Közkeletű titulusa a magyar abszurd irodalom atyja. Öt éve halt meg Csoór István Szeghalmon, 1910. ok- tóber 10-én született, és öt esztendeje, 1990. április 22-én Gyulán halt meg — Csoór István író, helytörténész. Lakatos mesterséget tanult, majd 1932- ^ ig katona volt. 1933- w tói 1948-ig irodatiszt ^ Szeghalmon, a Sebes- Körös Vízszabályozó és Ar- mentesítónél. Elsó' írásait Móricz Zsigmond közölte a Kelet Népe című folyóiratban. 1948-ban Gyulára költözött, a vízügyi igazgatóságon dolgozott. 1951- tól mint rendőrhatósági felügyelet alá helye- I zett, volt napszámos, jószágösszeíró, vágónál kirakó alkalmi mun- r kás. 1953-tól vállalaha- p tott - újból munkát a vízügynél, mint geodéta, vízügyi technikus. Ebben az évben kiadták elbeszélés- és kisregénykötetét is.
