Békés Megyei Hírlap, 1995. március (50. évfolyam, 51-76. szám)
1995-03-25-26 / 71. szám
«jjRÉKÉS MEGYEI HÍRLAP H HiEBElS 1995. március 25-26., szombat-vasárnap 7 Ismerjük az őrmestert? Chagall: A kék ház. Chagall, a híres orosz származású francia festő és grafikus 10 éwel ezelőtt, 1985-ben hunyt el. A modern képzőművészet egészen különálló, iskolához nem sorolható alakja. A Sturm 1914. évi berlini kiállításán bemutatott képeivel alapozta meg világhírnevét. Műveivel erős ösztönzést adott a szürrealista és expresszionista mozgalmaknak. Alkotásaiban a tárgyak szimbolikus értelmet kapnak. O festette a párizsi opera mennyezetének freskóját a Usztics Mátyás, a népszerű őrmester az, akiről azt hisszük, jól ismerjük, s pillanatok alatt kiderül, nem is tudunk róla igazán semmit. Különös fronton harcol, egészen sajátos eszközökkel vívja csatáit. A butaság, az önzés, a rossz emberi érzések és a savanyúság ellen. — Usztics Mátyás neve olykor a stáblistán nemcsak a színészek között szerepel, hanem producerként is látható... — A Kisváros című filmsorozat ötletét a határőrség akkori szóvivőjével, Zubek Jánossal eszeltük ki. Egy pécsi vállalkozó lett volna, aki finanszírozza, az élet azonban produkál furcsaságokat, ez nem jött össze, jött helyette más, és én ígéretet tettem arra, hogy segítek a filmforgatáshoz szükséges összegeket előteremteni. Itt kezdődött el az én produceri tevékenységem. S kiderült, hogy a dolog nem is olyan ördöngős, csak a megfelelő ajtókat kell megtalálni. Itt vettem hasznát az ismeretségemnek. Most befejeződik ez a filmsorozat, van egyéb meghívásom, de én már olyan sokat voltam alkalmazott, hogy most nem szeretnék az lenni. Kipróbálom azt, milyen az, amikorén vagyok az alkalmazó. — Beszéljünk még egy tételről, mikor kezd el az ember forgatókönyvet írni? — Az első, amit forgatókönyvnek lehetett nevezni, az 3—4 éve ment a televízióban, ez volt a Walaki. Egy otthon maradt apa a gyermekével, akinek minden kifut a kezében, pazarol, energiát, erőt, s közben jókat lehet nevetgélni. Aztán készültek még más munkák. Most a legfontosabb, s ennek a címe: Az esküdtek. A történet látszólag egy bűnügyi szálon fut, s bontakozik ki, azután rájövünk arra, hogy több ennél. A film előkészületi stádiumban van. Korai lenne még róla beszélni. — Még egy dolog, a kabaré. Usztics Mátyás kivonult a kabaréból, aztán visszavonult. Legalábbis így tűnik. A dolognak vannak politikai összefüggései talán? — Szó sincs erről. Nagyon sokáig mindenkit az érdekelt, hogy a Parabolát én vállaltam, és miért vállaltam, s amikor meg már nem voltam benne, miért nem voltam benne. Talán politikai bombát gyújtok... Messze nem erről van szó. Én nagyon nehezen viselem el a népszerűséget. A dolognak van egy olyan oldala, hogy minden, amit egy közismert ember tesz, annak kétszeres, háromszoros, négyszeres a súlya. Olykor számot kell vetni azzal, hogy egy-egy döntés mögé mást is odaéreznek, odaképzelnek. Tudom, hogy bennem is van hiba jócskán, persze, ha nyilatkozom, ha nem, rólam időnként leírnak ezt vagy azt, ami hamis. Egy dolgot tudni kell. A színész nem választó, hanem választható. S amikor nem választják, akkor boldogtalan. Nekem adódott tíz éve egy lehetőség, bekerülhettem a Rádiókabaréba. S volt egy szám, amiben nem voltam benne. Felhívtam a Farkasházyt, megkérdeztem, mit követtem el, s ő azt mondta, nem biztos, hogy minden számban benne kell lenni. Aztán volt olyan, amikorén mondtam ezt neki. Én a kabarészínészi mesterséget nem tartom méltatlannak vagy megalázónak, de tudni kell azt, hogy más is vagyok. — Legközelebb hol találkozhatunk Usztics Mátyással? — A szilveszteri Rádiókabaréban, s azután talán éppen az Új Néplap hasábjain, ahol az Esküdtek történetét olvashatják az érdeklődők. Hajnal József Fekete fehéren Úri becsületszó Veszik, viszik a valutát! Aki csak teheti, rohan a bankba kiváltani ott szunnyadó, „külföldi fizetőeszközben” tartott pénzét. Hiába a cáfolatok, hiába a miniszterelnöki becsületszó, hogy nem zárolják a devizabetétszámlákat, a roham lankadatlan. Még az sem tartóztatja fel, hogy a bankok külföldről kényszerülnek vásárolni valutát, hogy tudjanak miből visszafizetni. Annak sincs visszatartó ereje, hogy — a szakemberek szerint — sajnálatra méltóak azok, akik nem hagyják benn pénzüket, mert ráfizetnek a kapkodásra. Ilyen győzködés, ennyi sok nyilatkozat után nem nehéz rámutatni a banki roham okára: oda a bizalom! Nem feltétlenül a kormány, inkább a nyilatkozók iránt. Különben ezt a mostani bizalmatlanságot vagy hét-nyolc évvel ezelőtt keltették. Azzal, hogy a Németh-kormány akkori miniszterelnök-helyettese kijelentette: „A kormány szava nem úri becsületszó.” Bizonyára emlékeznek a nevezetes mondatra, s igazolják, hogy ez az ország azóta nem hisz a cáfolatoknak. Pontosabban: már-már képes lett volna feledni a grandiózus kijelentést, de jött a bankelnök, meg a pénzügyminiszter, s közölték, nem lesz forintleértékelés. Hetek sem teltek belé kiderült, az úri becsületszóval újfent hadilábon állunk: a mégis lett forintleértékeléssel a bankelnök, meg a fináncminiszter szava is megszűnt úri becsületszó lenni. * % * Itt állunk most. Ilyen előzmények után nyilatkozta Hóm Gyula: szavamat adom rá, hogy nem zárolják a számlákat. Na, most akkor higyjünk-e a Horn Gyulának, vagy sem? Akárhogy is, ennek az országnak nem csak a jókedvet és a jó módot kellene visszaadni, hanem az úri becsületszó rangját is. Hogy elveszett, arról kivételesen nem a Hóm Gyula tehet. De lehet, hogy a kormánya fizet érte. Árpási Zoltán Száztíz éve született Kosztolányi Dezső költő Szabadkán 1885. március 29-én született és 1936. november 3-án halt meg Budapesten Kosztolányi Dezső költő, író, műfordító, újságíró. A Nyugat első nemzedékének egyik kiemelkedő alakja volt. Tagja volt a Kisfaludy Társaságnak, a La Fontaine Társaság társelnöke, a magyar PEN Club első elnöke. Munkásságában a rövid prózai műfajok és a líra foglalták el a központi helyet. A polgári gondolkodás és életforma egyik legkitűnőbb művészi kifejezője és összefoglalója. Humanizmus és játékosság sajátosan kapcsolódik össze műveiben. Szenvedélyesen harcolt a magyar nyelv fennmaradásáért és tisztaságáért. Műfordítói munkássága jelentős. Regényeit — Édes Anna, Pacsirta, Aranysárkány — többször megfilmesítették. A z én kutyám drótszőrű dakli, vagy ha úgy tetszik: tacs- kó-borzeb. Két és fél arasz hosszú szőrpamat, amely az orrától a farka hegyéig csupa ész, akarat, érzés. Német élclapok évtizedeken át verejtékeztek, hogy humoros alakot csináljanak a dakliból, de a csámpás lábánál egyebet nem tudtak rábizonyítani. Ilyen lábat azonban már kubista Vénuszon is láttunk. A dakli nem nevetséges, sőt igen komoly teremtménye a jó Istennek. Igaz azonban, hogy helyzet- komikumot teremt maga körül és ennek oka az ő nagy intelligenciája és egocentrikus gondolkodása, amely mindenáron önálló életet kíván élni. Az én kutyám szenvedélyesen ragaszkodik hozzám, de az egyéniségét az én kedvemért sem áldozza fel. Sőt időközönként tüntet az önállóságával, mintegy példát mutatva, hogy túl szorosra ne fűzzem a fegyelem kötelékeit. Ha közös sétáinkon előre kalandozik, rá kell csak szólnom, hogy előre! — és ő mingyárt a hátam mögé kanyarodik. Ha pedig nekiiramodik, hogy fölugor- jon a székre és én biztatom, hogy hopp! — akkor röptében visszakozik és azért is más helyet keres magának. Minden daklinak az a szokása, hogy kikeres magának valakit a családból, azt kinevezi a gazdájának és szárazon és vizen üldözi a szereteté- vel. Született kormánypárti és legszívesebben a hatalomhoz csatlakozik. Pontosan tudja, ki az úr a háznál asszonyhoz szít, akkor mérget lehet rá venni, hogy a férj papucs alatt van. A férj ezt néha maga sem tudja, de a dakli biztosra megy. Egyébként minden, amit tesz, logikus. Mi emberek persze gyakran nem értjük meg tetteinek rú- góit. Az én kutyám sokáig bőszülten védekezett a fürdő ellen, ami botrányos jelenetekre adott alkalmat. Ha erőszakkal vitték a mosókonyhába, akkor a fogát csattogtatta és bömbölt, mint az oroszlán. Ilyenkor rendesen nekem kellett közbelépnem. Egy nap aztán kitűnt, hogy igenis neki volt igaza: a tündérkezek, amelyek megfürösztötték, rendesen szappanhabot kentek a szemébe. Amióta erre vigyáznak, a kutya maga megy a mosókonyhába és követeli, hogy fürösszék meg. Elég gyakran megesik, hogy mi ketten nem tutijuk összeegyeztetni az érdekeinket. En például a Hidegkúti úton szeretnék sétálni, neki pedig a Tárogató úton volnának magánügyei. Ilyenkor persze a gyöngébb félnek kell engednie és az a dakli. Enged is, de elvi fenntartással, ahogyan az ember egy veszedelmes hülyének enged, akit nem tanácsos fölizgatni. Ilyenkor ő képviseli a belátó intellektust, én a nyers erőszakot. Sáros időben nem szeret sétálni és ebben tökéleteseit igaza van, végre is mezítláb jár és a hasa közelről éri a földet, de azonfelül tudja, hogy séta után ócska újságpaprírral végigcsutakolják, ami szintén nem lehet élvezet. Mivel azonban az időjárás nem igazodik a dakli igényeihez és ő különben is hízásra hajlamos, tehát nincs pardon: lucskos időben is velem kell jönnie. , Ilyenkor megáll minden szembejövő ember előtt és olyan boldogtalan pofát vág, hogy a járókelők hangosan sajnálkoznak rajta, sőt akadt egy német asszonyság, aki keményen rendreuta- sított, hogy minek hurcolom meg a latyakban a szegény kis állatot. Szemmel látható volt, hogy a kutyám szívét ez a jelenet mennyei örömmel tölti el. Az esőt utálja, ha azonban azt mondom neki: autón megyünk, — akkor boldogan rohan ki a záporba. Szenvedélyesen szeret autózni, idegen autókba is bekéredzkedik, a sofőröket pedig az emberiség virágainak tartja, amiben én nem tudok vele egyetérteni. Ebben a sportágban ő többre vitte, mint én, mert tíz autó közül félkilométerre megismeri az én autóm motorzúgását, amely tudományággal én nem dicsekedhetem. Az emberekről egészben véve az a véleménye, ami nekem; akit én kedvelek, azt ő a szívébe zárja. Életében csak egy látogatót mart meg, mégpedig pontosan azt, akit magam is megharap- nél, ha kutya volnék. Igazán nem tudom, hogyan lát bele annyira a kártyáimba. Akitől valami hasznot remél, azt rendszeresen főzi, de ezért az a képviselőjelölt vessen rá követ, aki tisztának érzi magát. Az emberek közt válogat, de a kutyák közeledését en bloc visszautasítja. Énnek romantikus előzménye van. Évekkel ezelőtt volt egy nagy szerelme: egy finom spaniel—(kevés ember tudja, hogy a kutya érzelmi életében milyen szerepe jut az egyéni ízlésnek!) — mivel azonban ilyen botrányos mé- salliance még sem engedhető meg, el kellett őket egymástól választnai. A szerelmében csalódott ember néha mizantróp lesz, az én daklim kutyagyűlölő lett. Idegen kuvasszal egyáltalán nem áll szóba. Ha négylábú látogató érkezik, akkor ő tüntetve a karosszék sarkába húzódik és onnan a magasból epésen és megvetően figyeli a vendéget. Ha az nagyon otthonosan viselkedik, vagy pláne a mókáival akar engem bájolni, akkor ő undortól fisztulázó hangon tiltakozik az ilyen ízetlenség ellen. Egyáltalában nem helyesli, hogy az emberek annyi kutyát tartanak, különösen a többi daklit tartja feleslegesnek. (...) Ha koffereket csomagolnak, akkor mélységesen elszomorkodik, mert tudja, hogy elutazom. Ennyi esze különben a legtöbb kutyának van. Érthetetlen azonban, hogy sok esetben azt Ts tudja, mikor érkezem vissza. Ilyen napon órákon át várakozik a kapuba és sétára sem kapható. Azt kell hinnem, a sors engem egy kivételes kutyával, egy telepatikus daklival ajándékozott meg. Ilyen az én kutyám. Egy szóval sem mondom, hogy tökéletes emlősállat— ugyan melyikünk az?—de azért őbenne is több dolgok vannak, mintsem Horatio bölcselme álmodni képes. Herczeg Ferenc: Az én kutyám
