Békés Megyei Hírlap, 1995. március (50. évfolyam, 51-76. szám)

1995-03-18-19 / 65. szám

Gáspár Tibor felesége csabai lány Felkészülés a harcra .Hamar átment rajtam az úthenger” vallja a legalkotóbb korszakát idéző művész, aki immár negyedik éve játszik a csabai színházban. (7. oldal) A problémás bőr az érintettnek komoly gondot jelent. A por, a piszok, a kemikáliák is nagymértékben károsíthatják a bőrt. (8. oldal) Becses jószág, kocsit, ekét húz, értékes csikót ellik Fotó: Lehoczky Péer Fuvaros Miska A hajnali ködből lassan előtűnik a falu széle. A sejtelmes árnyak formát, majd színt is nyernek. Az utcák még néptelenek, ám a távolból kimért csatto­gással lovas kocsi érke­zik. Zsírról álmodik a tengely, jászolról a ló. Hallgatás és kékesszürke dohányfüst lengi körül a bakon ülő hajtót. Szikár, elnyűhetetlen ember. Erre a fajtára mondják a rossznyelvek, hogy olyan, mint a varjú: ha nem ütik agyon, kétszáz évig is elél. Mracskó Mihály a becsületes neve, de a végegyháziak csak Fuvaros Miskának hívják. A hétágra kisütő nap meghazudtolja a kalendáriumot. Szinte meleg van. Fel is szárad nyomban a tócsa az árokszé­len, hajt a fű, dagad a rügy. Pirkad a rög teteje. A parasztembert is reszeli már a kisördög, kicsalja a hirtelen jött jó idő. Hamar kikészíti a szerszámait, megke­resi vetőmagos szityőjét és már vallatja is a kertjét. Nem tud nyugton ülni. A vérében van. Sora van mindennek A kocsi befordul a szélső ház udvarába. Túlsó kerítésénél már a szemhatárig nyújtózkodó szántóföld kezdődik, szinte egybeolvad vele. A hátsó udva­ron látszik, hogy több lábon áll a gazda­ság. Régi vastörvénye ez a túlélésnek: ha pusztul is az egyik fele, a másik még mindig megadja a betevő falatot... A sarokban nagy kupac trágya illatozik. A tetején a friss, ebből melegágy lesz, palántáknak. De jó lesz nyáron a papri­ka a szalonna mellé, kaszáláskor! Az alja már földdé érett, ez kerül a búzatar­lóra a nyári ugaroláskor. A hatalmas szénaboglya már megrogyott, de kócos üstökével még így is túlnövi a híres házipálinkát adó barackfát. Az ólban sertések várják a holnapot. Nem is hiába: kettőnek már előkészítve a nagykés, meg az üst. Kiürült a hűtőlá­da. Közben kifogja a gazda lovát, szé­pen bekíséri az istállóba. Nem is háziál­lat ez, szinte családtag. Becses jószág, kocsit, ekét húz, értékes csikót ellik. A túlfélen hatalmas szarvasmarha kérődzik, tejéért tartják. Túrót, tejfölt készít belőle a gazdaasszony. A takaros kisudvarból beljebb kerülök. A gazda éppen reggelizik. Az asztalon kenyér, savanyú uborka, házi­kolbász. Szívesen fogad, de riportot adni?! Azt már nem... Minek? Nehezen oldódik meg a nyelve, de tudom, nem várok hiába. —Hát elég baj az, ha valaki aföldből akar megélni. Vagy okosan, takaréko­san csinálja, vagy hamar felkopik az álla. Vékony szelet kenyeret ad ma ez egy családnak. A munkák évszázadok óta változatlanok. Télen pihenünk, morzsolgatunk, etetünk. Éppen most fejeztem be a szerszámok rendezgeté­sét. Én magam vagyok a szíjjártó, a kovács, a hegesztő. Drága is, meg ritka is a jó mesterember. —Mit vet először? — Keresztet. Hogy szerencse is sze­gődjön a szándék mellé, mert különben megeszi a fene az egészet. Hajönnek a férgek, ha beüt az aszály, vetés lesz, de aratás nem. Most éppen fogasoláshoz indulok, elő kell a magágyat készíteni. Kevés kis földem van, öt hold, az is örökségből. Nem is kell több. Sok ve- sződség van vele. Csak ami a takar­mányt megtenni. Látja ott azt a szer­kentyűt? Adna érte száz forintot? —Nem, mi? Én se, ha nem tudnám, mire való. Az ócsakvasból szedtem össze egy részét. Egy hónap múlva kijöhet megnézni, hogyan vetettem el vele a mákot, a kukoricát. Nem adnám el még tízezerért sem! Megragadni a garast —Győzi egymaga ezt a sok robotot? — Muszáj. Ha kell, besegít az asszony is. Neki — hál’ Istennek — még van munkája. Nagyon meg kell ragadni a garast, mert könnyen elsza­lad! Vegyszerezni nem szoktam, mert drága. Inkább kapálunk helyette, azt a növény is jobban szereti. A búzát kivé­ve mindent kézzel takarítunk be, így nincs veszteség. A góréban tárolt tenge­rit nem kell szárítani, a csutka jó tüzelő, a szár értékes takarmány. Itt nem lehet mü- liós gépekben gondolkodni, mert ez a föld nem terem meg ennyit soha. —Hol tanulta meg a gazdálkodást? — A legjobb helyen. Apám mellett. Tizenhét évesen már fogatot hajtottam a téeszben. Aztán maszek lettem, fuva­ros. Rengeteg szenet hordtam, de beve­zették a faluba a gázt. Azóta gazdálko­dásból élek. Az állatok kizárólag saját takarmányon híznak. Ebből a felvásár­lási árból, a szaporulatból valahogy majd csak kijövök. A tehenet magunk­nak tartjuk, a szárnyasok szinte maguk­tól nőnek fel az udvaron. Egy kicsit szabódik még, aztán jó­ízűen elkortyolgatja a feketét. Mire a cigaretta füstje átjárja tüdejét, telje­sen megváltozik. Még leszalad a fe­les, megmelengeti gyomrát, és máris lehet politizálni. — Hogyan látja a falusi nép jövő­jét? , — Állami támogatás, olcsó hitel kellene. Ez az, amire éppúgy fölösleg várni, mint nyáron a hóesésre. Tehát mindenki úgy boldogul, ahogy tud. Foggal-körömmel. Ma még a napszá­mos mondja meg, hogy mit kér egy napra. Kávé, üdítő, pálinka is kell az ezres mellé. Ez nagyon hamar meg fog változni: sok lesz az éhes száj és kevés a munka. Keserves lesz. —Nem lehet tenni valamit ellene? — Nemigen. A régi rend már fel­bomlott, az új még nem alakult ki. Mindig ez a legrosszabb. Meg vannak az emberek zavarodva. Még él bennük a büszkeség, kerestek, építkeztek, megéltek. Nem könnyű máról holnap­ra megérteni életerős embereknek azt. hogy nem kellenek. Soknak van egy kevés kis földje, de ezeket hamarosan felvásárolják a tehetősek. Lesz egy csomó nincstelen és néhány nagybir­tok. Mint a háború előtt. Segíts magadon! —Nyugdíjasok, fiatalok? — Áz öregekről még csak-csak gondoskodik az állam. Megvan már mindenük, ami kell. Az időseknek legalább múltjuk van, de a fiatalok jövője? Nem is jönnek haza. Minek? Majd ha a városok is megtelnek, meg­keresik itthon a villa nyelét. Én is így kezdtem! Ami nagyon zavar, az a közbiz­tonság. Eljutottunk odáig, hogy a falu egyik fele a másik feléből él. Érti, ugye? Nagyon gyenge a törvény, a rendőr. Ad­dig, amíg a csibészek röhögve élik vilá­gukat, nem is érdemes fejlődésről gondolkodni. Gyilkosok mászkálnak közöttünk, de börtönt nemigen láttak. Hát, aki ezt kitalálta... Nyel egy na­gyot. Nem is mérgelődik. Ha az nem érti meg, akire tartozik vagy úgy tesz, mintha nem látna, nem hallana, akkor minek zsörtölődjön? —Bízik a jövőben ? — Aki feladja, keres magának egy szép kenderkötelet, kiszemeli a legerő­sebb gerendát a padláson, és... Én bízok. Felneveltük egyszem fiunkat, szépen megállja a helyét. Futballozik a csabai Élőiében. Amúgy megvan mindenünk, ami kell a gazdálkodáshoz. Nekem ez a világ nem szokatlan, ebből éltem min­dig. Csak egészség legyen! Segítek magamon, hátha az Isten is megsegít! * Erre aztán fürgén felkel. Vége a szócséplésnek. A nap már magasan jár, és a parasztember nem szereti sokáig süttetni a hasát. Elköszön, de a bakról még visszaszól, hogy aztán ezt nehogy megírjam! Minek? Tudja ezt mindenki... Kisvártatva már a szom­széd utcában küszködik az őszi mély­szántás hantjaival. A mag földbe vá­gyik. Kezdődik az új év... Mivé len­nél, hazánk, ha nem lennének napszá­mosaid az élet valamennyi területén? Kálmán János

Next

/
Thumbnails
Contents