Békés Megyei Hírlap, 1995. január (50. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-28-29 / 24. szám
«Oberes megyei hírlap HBBB 1995. január 28-29., szombat-vasárnap Átél Mormolnak szelei a fagyos északnak, A zsindelyre vastag jégcsapokat raknak; Ellepik a főidet sűrű fergeteggel, A folyóvizeket megkötik hideggel, Mellyeket őszítnek a havak és derek, Az öreg tél fején villogó púderek. Zúzmarázos a Bak csillámló szakálla, Csörög a jég miatt minden szőri-szála. (Részlet) Csokonai Vitéz Mihály A Művész művésze — Most hogy érzed magad, Iván? — Kitűnően. Jó hír. Darvas Iván ugyanis az október végi premieren fergeteges sikert aratott a Játékszínben Neil Simon pompás vígjátékával, a Furcsa párral. Alig egy hónap múlva azonban megbetegedett és a darab hosszú időre lekerült a műsorról. — Kinek jutott eszébe éppen a Furcsa pár? És nem vetette senki a szemedre, hogy ez a kommersz bulvárdarab méltatlan Darvas Iván rangjához? — Mondták, de kit érdekel? Ez egy remekül megszerkesztett, hallatlanul szórakoztató vígjáték, valóságos jutalomjáték két színésznek. Persze csak akkor, a jól csinálják. Hosszú színészi pályám során sohasem kerültem össze színpadon Garas Dezsővel, csak itt a Játékszínben, három évvel ezelőtt, a Jacobowsky és az ezredesben. Nagyon örültünk egymásnak, együttműködésünk bevált. Olyannyira, hogy amikor egy évvel később közös „anyaszínházunkban”, a Művész Színházban megrendezhettem a Godot-ra várva című Beckett- abszurdot, Dezsőt kértem fel az egyik főszerepre. Sikerünk volt. Ezek után gondoltam arra, hogy harmadik közös dobásként most már egyfajta jutalomjátékot is megérdemelnénk, amelyben mindketten szinte lubickolhatunk, így jutott eszembe a Furcsa pár. — Azért változatlanul a Művész Színház tagja vagy? — Igen. Mondhatnám azt is, hogy a kör bezárult. Művész Színháznak hívták azt a Paulay Ede utcai színházat is, ahol Várkonyi Zoltán igazgatása alatt színészi karrierem elkezdődött. Amikor Várkonyinak szüksége volt egy nagyon fiatal színészre az Eurydike című Anouilh-darabban, amelynek női főszerepét Tolnay Klári játszotta, Rátkai Marci bácsi engem ajánlott. Várkonyi szerződtetett. Azt hiszem, nála értem el legnagyobb színpadi sikereimet. És most, hogy csaknem két éve újra a Művész nevet viseli egy színház, ide szerződtem. így zárult be a kör. Februárban eldől a pályázat: ki lesz a Művész Színház új igazgatója. Akárki lesz is, tudnia kell: a színház minőségének Darvas Iván az egyik legfontosabb biztosítéka. Barabás Tamás Fekete fehéren Ösvények a reményhez A mérleg elkészült, s a mezőgazdaság rendszerváltás óta végbement átalakulását summázza. A kép enyhén szólva siralmas: a gazdálkodó szervezetek mintegy 10 százalékát felszámolták, további 30 százalékát leépíteni kényszerülnek, a termelőalapok 40 százaléka tönkrement, a beruházások színvonala mintegy 20 százaléka annak, amire feltétlenül szükség lenne, a tápanyag-utánpótlás 10 százaléka a korábbinak, Mongólia szintjére esett vissza. A mérleg — természete miatt — nem tesz említést az emberi tényezőkről, a megcsalatásokról és kiábrándulásokról, a remények szertefoszlásáról és az „éden” elvesztéséről. Márpedig abból is kijutott bőven mindazoknak, akiknek valaha földje volt, vagy a mezőgazdaságból éltek. A megye bihari részéről érkezett a híradás: a falu szántója, tölgyerdő ültetvénye néhány ügyeskedő család kezébe került. Amit óvott, féltett, évtizedeken át — helyi „népbiztosokkal” is csatázva — nagykeservesen megőrzött a község szövetkezeti tagsága, azt most ügyeskedéssel, becsapással, erőszakoskodással, a hatalom alsó és felső polcain ülők lefizetésével kiszedték a kezükből. A kisembernek meg jutott a semmi. Magyarországon ma kétmillió földtulajdonos 4 millió parcellán gazdálkodik. Több százezer kistermelő már nem is szerepel a statisztikában, mert ők idő előtt tönkrementek, s lassan tönkremennek a többiek is. Mert átlag két hektáron nem lehet megélni. Attól csak szabadulni lehet — egy idő után. Mihamarabb, akár áron alul, hogy az érte kapott pénzből még kiteljen az adósság. Nem nehéz megjósolni: hihetetlen földkoncentráció indul be hamarosan, valóságos nagybirtokok jönnek létre az ügyeskedők kezében. Nagybirtokok, ahol a rászedettekre azért szükség lesz. Éhbérért, cselédként. A régi szövetkezetekhez természetesen nincs visszaút! De egy másfajta szövetkezéshez még vezetnek ösvények. Meg kell keresni azokat, kormánynak, érdekképviseletnek, gazdálkodóknak egyaránt! Árpási Zoltán Százkilencven éve halt meg Csokonai Vitéz Mihály A magyar felvilágosodás legnagyobb lírikusa, Csokonai Vitéz Mihály költő 1773. november 17-én Debrecenben született, és 1805-ben ezen a napon ugyanott halt meg. Anti- feudális, antiklerikális és materialista elemeket is tartalmazó világnézete, valamint népies és rokokó vonásokat egybeötvöző kivételes nyelv- és formaművészete egyaránt a XIX. század plebejus és demokratikus irodalmi törekvéseinek legjelentősebb előfutárává avatta. Művészetének csúcspontját Lilla és Ódák című versgyűjteményeiben érte el. P ali tizenkét éves, harmadik gimnazista. Náluk vacsorázom. Vacsora után, mikor a vendégek a társalgóban póharaznak és füstölnek, tizenegy felé fényt látok a diákszobában. Bekémlelek az üvegajtón. A kisdiák ott gubbaszt a zöld viasz- kosvászonnal vont asztalnál, kezében toll, előtte papír. Homlokát ráncolja, sóhajtozik. Rágja tollszárát, bele-belemártja a tintába. De nem ír. így múlik öt perc. Akkor nyitok be. — Kezét csókolom. — Szervusz. Mi az, te még nem alszol? — Házi dolgozatot kell írnom holnapra. — Miről? — Az édesapámról. — Ajha — mondom. — Az édesapádról? —Arról—szól, s elém tolja a füzetét Cím: Édesapám. Az édesapa szerkezete a következő: a) bevezetés: leírása, b) tárgyalás: jelleme, szokásai, c) befejezés: mivel tartozunk édesapánknak? Leülök asztalához vele szemben, s figyelem őt. Arca zavart, szeme lázas, szőke haja zilált, mint egy elborult lángelméé, aki az alkotás gyötrelmében hánykódik. Orra tintás. — Mit írtál eddig? — vallatom. — Mutasd. — Ez csak piszkozat — menteke- zik. A „piszkozat” valóban piszkos. Mindössze néhány paca van rajta, egy elmaszatolt állat rajza — kutya vagy disznó—, kérdőjelek, fölkiáltójelek s egyetlen szó: édesapám. De utóbb ezt is áthúzta, mintegy megsemmisítette. Tehát nemigen haladt előre. A papírlapot némán visszaadtam. — Na, folytasd — biztatom. — Érted, hogy miről van szó. Édesapát mindenekelőtt három részre kell osztanunk. Várok türelmesen. Ismerem őt: értelmes fiú, kitűnő tanuló, korát meghaladó tudással, látókörrel. Megint csak bámul maga elé, ráncolja homlokát, sóhajtozik. — Nem jut eszembe semmi — sopánkodik. Csóválom a fejem. —- Szereted az édesapád? — Hogyne — szól s elmosolyodik. — Vagy nem szereted? — Dehogynem — szól, s újra elmosolyodik. Most részvétet érzek iránta, de egy kis kajánságot is, s kegyetlenül, gonoszul élvezem vergődését, nyilván gyermekkori tusáimra emlékezve, melyeken már többé-kevésbé túl vagyok. Hallgatok. Ezt gondolom: „Mit írtam volna én tizenkét éves koromban édesapámról? Hegyláncnak láttam őt, sötét őserdőnek. Hangja mennydörgött. Reszketve imádtam, s kétségbeesve, dühöngve keltem föl az asztaltól, mikor észrevettem, hogy modoros szokása szerint kissé megszagolja a húst, a másik szobába menekültem, s ott hangosan ordítoztam, hogy ne halljam rémes gondolataimat. Néha féltem, hogy főbe lövi magát. Ilyesmik azonban nem fémek bele egy iskolai dolgozat keretébe.” Később ezt gondolom: „Ha most Pali meg’tudná írni, ami valóban benne él, ő lenne a világ legnagyobb írója — akihez mérve Shakespeare csupa elcsépeltség, Tolsztoj silány gyermek —, a parttalan, korlátlan személyesség, melyet még nem határol a forma merevsége. De épp ezért nem tud személyes lenni. Megriad a benne lakozó zabolátlan élettől. Félénk, szemér- metes. Mit ér az a sok láng, mely benne lobog? A tűzhányó kráterénél még senki se gyújtott rá egy cigarettára.” Pali közben megivott egy pohár vizet, tüsz- költ, köhögött, ismét leírta: édesapám, és ismét áthúzta. Egy új papírlapot vett elő, mely irdatlan fehérségével vádlóan meredt rá. Álmosan pislog. A szánalom fog el. — így sohase készülünk el — nógatom. — Kezdjünk hozzá, fiam. Milyen az édesapád? írjuk le. Diktálok, eleinte elfogódottan, nagyon lassan: — Édesapám negyvenesztendős. Magas, izmos, férfias. Fekete haja a halántékán már deresedik, homlokát az évek redőkkel vésték tele... Pali gyorsan, hibátlanul ír. Minden mondat után rám tekint, lesve megváltó szavaimat. Én is belemelegszem, bátorságra kapok, már gondolkozás nélkül, pimasz szemtelenséggel diktálok: — Arcú jóságos. Mi is a második rész? Ja, a jelleme. Mondjuk egyszerűen, hogy: jellemes. Mindig egyenes, határozott. A szigort bölcsen egyesíti a jósággal. Ha elfáradt az élet harcában, esténként családja körében találja meg a vigasztalást, s akkor a lámpa fény körében felderül... A befejezést már rábízom. Itt a szókratészi módszerrel élek. — Remélem — mondom —, tudod mivel tartozol édesapádnak? — Hálával — válaszol Pali gépiesen. — Úgy van — ból intok —, hálával azért a sok szeretetért, azért a sok áldozatért, azért a végtelen sok... Éjfél van, mire befejezzük. Akkor visszamegyek a társalgóba, barátaimhoz. — Hát te hol voltál? — kérdezi Pali apja. — A fiadnál. — Mit csináltál? — Neveltem őt —1 feleltem. — Az életre neveltem. Megtanítottam hazudni. Kosztolányi Dezső: Házi dolgozat
