Békés Megyei Hírlap, 1995. január (50. évfolyam, 1-26. szám)

1995-01-02 / 1. szám

EXKLUZÍV

1995. január 2., hétfő

Beszélgetés Kovács Lászlóval a bársonyszékhez vezető útról, a főnökével folytatott vitáiról és az új év külpolitikai kilátásairól

Politikus portré - közelről: a külügyminiszter

Vegyipari technikumot végzett, közgazdász diplomát szerzett — pályakezdése sokféle folytatást ígért, csak azt nem, hogy külügyminiszter lesz. De Kovács Lászlóról (55), a magyar diplomácia vezetőjéről még politikai ellenlábasai is elismerik, hogy kitűnő ismerője a nemzetközi életnek, vitathatatlan szakmai felkészültsége, tárgyalókészsége pedig a nemzetközi fórumok elismert személyiségévé avatta.

Egy korábbi nyilatkozatában elmondta, hogy vegyészmérnöknek készült. Ami olyan messze esik a diplomáciától, mint Makó Jeruzsálemtől...

Kovács László külügyminiszter: „ha újra kellene csinálni, újra ugyanazt tennénk. Mert az ország számára nem volt más alternatíva, csak a többpárti parlamentáris rendszer és a piacgazdaság"

— A Kőbányai Gyógyszerárú Gyárban dolgoztam és munka mellett tanulva 5 év helyett 4 év alatt szereztem diplomát, de nem a Műegyetemen, hanem a Közgazdaságtudományi Egyetem külker szakán. Még javában tanultam, amikor jött a pályamódosítás: munkatársnak hívtak a KISZ KB nemzetközi osztályára, majd onnan konzultánsnak az MSZMP KB külügyi osztályára. A körülmények úgy hozták, hogy a téma, amelybe ott beástam magam, a nemzetközi szociáldemokrata mozgalom volt.

— A következő évek — egy külpolitikai elemző részleg vezetőjeként — szakmai pályafutásom egyik legérdekesebb időszakát jelentették: munkatársaimmal nagyon sok olyan gondolatot vetettünk papírra, amely akkor még. eretnekségnek, majdhogynem szentségtörésnek számított. Elemeztük például azt, hogy a Varsói Szerződés és a KGST alkotta szövetségi rendszeren belül hogyan érvényesíthetőek a nemzeti érdekek. Azt kerestük, hogyan lehetne a szovjet befolyási övezet szorításán lazítani; miként lehetne az adott nemzetközi feltétel- rendszerben — a kétpólusú világban, ahol Magyarország az egyik pólushoz, Moszkvához kötődött katonailag, politikailag és gazdaságilag egyaránt—az ország számára okos külpolitikával a legtöbbet kihozni.

— A Külügyi Osztályon később Horn Gyula helyettese lettem. Ő 1985-ben átkerült a Külügyminisztériumba államtitkárnak, a következő évben én ugyanott miniszterhelyettesi beosztást kaptam. 1989-ben Horn miniszter lett, s akkor a helyére kerültem államtitkárnak. Ez a néhány év, a 90-es választásokig terjedő időszak véleményem szerint az egypártrend- szer lehetőségeihez képest a magyar külpolitika csúcsteljesítményét hozta. A diplomáciai kapcsolatok fölvételét a Koreai Köztársasággal — erős észak-koreai ellenzés közepette —; a diplomáciai kapcsolatok rendezését Izraellel — erős arab nyomás ellenére; a kapcsolatok újra- felvételét a Vatikánnal — a szocialista országok részéről megnyilvánult ellenzés dacára; majd következett az NDK-menekültek kiengedése. S közben jutott energiánk belpolitikai reformok, többek között a világútlevél bevezetésének a szorgalmazására is.

A pályaív itt megtört: a ’90-es választásokon az MSZP meglehetősen gyöngén szerepelt, s ön személy szerint is a politika perifériájára került.

Ezt hogyan élte meg?

— Parlamenti képviselő, ellenzékben tevékenykedő törvényhozó lettem. így utólag egyértelmű számomra, hogy mindenképp szegényebb lett volna a pályafutásom, az életem az ellenzékben eltöltött 4 év nélkül. Nagyon nagy nevelő ereje van a hatalom elvesztésének, az ellenzéki pozíciónak! Lényegében minden intézményi háttér nélkül kellett dolgoznom, érvelnem, helytállnom a kormánypárti képviselőkkel, politikusokkal, köztük például a külügyminiszterrel folytatott politikai csatározásokban.

— Nem a hatalmat, az államtitkári posztot sajnáltam — egyébként soha nem tekintettem hatalmi pozíciónak beosztásomat —, hanem magát a munkát, a hivatást. De sokadmagam- mal, akik 1989 októberében létrehoztuk az MSZP-t, akik hívei voltunk a rendszerváltozásnak, amelyre — akkor úgy tűnt — ráment a szakmai karrierünk, a hivatásunk, azt mondtuk: ha újra kellene csinálni, újra ugyanazt tennénk. Mert az ország számára nem volt más alternatíva, csak a többpárti parlamentáris rendszer és a piacgazdaság.

— Később kiderült, hogy azért a külpolitikától, amit akkor már hosszú ideje hivatásomnak tekintettem, nem kell elbúcsúznom, hiszen tagja lettem a parlament külügyi bizottságának. Az MSZP-ből Horn Gyulával ketten voltunk a bizottságban, s nagy kihívás volt, hogy néha elég reménytelen helyzetben is keresztül tudjuk vinni elképzeléseinket, amelyek meggyőződésünk szerint az ország külpolitikai érdekeit szolgálták. 1993 januárjától a választásokig — Horn Gyula helyére lépve — a külügyi bizottság elnökeként dolgoztam. Sok szakmai tapasztalatot adott az is, hogy a 4 év alatt végig- tagja voltam az Európa Tanács parlamenti közgyűlésének és az Észak-Atlanti közgyűlésnek.

— Intenzíven foglalkoztam az MSZP nemzetközi kapcsolataival is: a régi ismeretségeket kihasználva igyekeztem a kétoldalú kapcsolatokat építeni a Szocialista Intemacionálé tagpártjaival. Személyes sikernek is tekintem —

bár persze elsősorban a párt érdeme —, hogy 92 szeptemberében az MSZP-t megfigyelői státuszban fölvették az Intemacionálé tagjai sorába. Ez év decemberében az Intemacionálé Tanácsa Budapesen tartotta ülését — első alkalommal ebben a térségben — és az MSZP teljes jogú tagsága mellett foglalt állást. Úgy érzem, ezzel az MSZP végérvényesen bekerült a szociáldemokrácia családjába.

— Nos, ezek után vezetett ide, a minisztériumba vissza az út: 1994. július 18-án, hétfőn újra beléptem a minisztérium épületének kapuján. Nem tagadom: jó érzéssel és talán egyfajta szakmai-politikai elégtétellel is.

Mint mondotta, Horn Gyula miniszterelnökkel nagyon régóta közös sínen fut pályája, sok éven át dolgoztak együtt...

— De ő mindig magasabb beosztásban volt, mint én, s többnyire a közvetlen főnököm volt.

—Ráadásul,,profi" külpolitikus. Ez lehet jó a külügyminiszternek, mert ad bizonyos biztonságérzetet, de lehet rossz is, mert avatott szakemberként mindenbe beleszólhat. Az önök esetében hogy van ez?

— Fél év miniszteri tapasztalataival a hátam mögött azt mondhatom, hogy avatottsága számomra semmiféle hátránnyal nem járt. Valószínűleg azért, mert jól ismerjük egymás gondolkodását. Kettőnk viszonyára mindig nagyon jellemző volt egyfajta együttgondolkodás. Nagyon sokszor dolgoztunk közösen, nagyon sok elemzést végeztünk együtt.

—Szoktak vitatkozni?

— Hogyne. De szakmai téren, a külpolitika alapkérdéseiben ritkán volt igazi vitánk. Az emberek megítélésében már többször - ebben ugyanis gyakran éppen ellentétes volt a véleményünk.

—És az idő melyiküket igazolta?

—Ha mérleget kell vonni, azt mondhatom, hogy a külpolitika dolgaiban utólag többnyire neki lett igaza; az emberek megítélésében nekem...

Ellenzéki oldalról hallani olyan kritikákat, hogy míg az elmúlt 4 évben hatpárti konszenzuson alapult a külpolitika, most az ellenzéki vélemények kikérése, meghallgatása nélkül születnek a kormányzat külpolitikai döntései.

— Az eszközöket, a módszereket illetően korábban sem volt, a célokat illetően pedig korábban is volt és most is van konszenzus. Hadd

emlékeztessek arra: ellenzéki pozícióból sem vitattuk a magyar külpolitika 3 fő cselekvési irányát.

— Az első: a beilleszkedés az euro-atlanti intézményekbe. A második a rendezett, jó viszony kialakítása szomszédainkkal; a harmadik pedig a határon túli magyarság támogatása. Nem egynemű, de egyformán fontos három dologról van szó, amelyek között nem lehet fontossági sorrendet felállítani.

— A korábbi kormánypártok — a mostani ellenzékiek—- azonban úgy vélik, hogy például a kisebbségi kérdésnek alá lehet rendelni a jószomszédi kapcsolatokat. Szerintünk ez lehetetlenség. Ha ugyanis nincsenek normális kapcsolatok hazánk és valamelyik szomszédos ország között, akkor semmit nem tudunk tenni a kisebbség érdekében — ez tehát fából vaskarika. És folytatva: ha szomszédainkkal romlik a viszonyunk, nemcsak a kisebbségi kérdésben szűkül a mozgásterünk, hanem kevésbé szívesen látott csatlakozók leszünk az európai intézményekben.

— Ugyanakkor nem titkoljuk: különbség volt és van külpolitikánk eszközrendszerében. Az MSZP és a Szabad Demokraták Szövetsége a nemzetközi tevékenységet alapvetően racionális elemekre építi. Abból indulunk ki, hogy mi az ország érdeke, milyen a nemzetközi mozgástér, mi a partnerországok érdeke és hogyan lehet ezeket az érdekeket az adott nemzetközi körülmények között összeegyeztetni.

— Nem érvelünk például azzal, hogy a tatárjárás vagy a mohácsi vész okozta szenvedések miatt Magyarországnak valamiféle előnyt kellene élveznie az integrációs szervezetekbe való fölvételnél. Nem foglalkozunk mítoszokkal; nincs küldetéstudatunk — egyszóval külpolitikai gondolkodásunkból hiányzanak az irracionális elemek. A korábbi kormány-, a mai ellenzéki pártok egyes politikusainál viszont érzékelhetőek ilyenek.

— De említhetem azt is, hogy a magas szintű tárgyalásokat nem tekintjük valamiféle történelemórának. Nekem soha nem jut eszembe, hogy tárgyaló partneremet teszem azt Árpád bejövetelétől vagy Szent Istvántól napjainkig terjedően a magyar történelem áttekintésével szórakoztassam, mert feltételezem, hogy nem ezért találkozik velem.

— További különbség: mi nem hiszünk abban, hogy szomszédainkra bármiféle nyomást tudunk gyakorolni. Nem hisszük, hogy ha 4 évig nem kerül sor miniszterelnöki találkozóra, ettől jobb belátásra tér az adott ország vezetése. Nem hisszük, hogy ha lemondunk egy külügyminiszteri látogatást, azzal kedvező hatást érhetünk el. Nem hisszük, hogy -ha a

magyar külügyminiszter a tárgyalóasztalnál faképnél hagyja partnerét és elvonul, a partner majd utánaszalad és azt mondja: „No, gondoljuk át még egyszer a dolgot...”

— Szerintünk a NATO-ba sém úgy kell bekerülni, hogy két ököllel verjük az ajtaját, esetleg még nagyokat bele is rúgunk, miközben a nyelvünket öltögetjük Oroszország felé. Az ilyen módszer inkább irritáló — de legalábbis kényelmetlen —, semmint szimpátiát ébresztő.

— Más tehát a gondolkodásmódunk, az eszközrendszerünk, a stílusunk — s ebben a vonatkozásban korábban sem volt konszenzus. Mi nem értettünk egyet az előző kormány gondolkodásával, módszereivel, stílusával, a-mostani ellenzék pedig nem ért egyet a miénkkel.

— Félreértés ne essék: az előző kormány jó szándékát nem vonom kétségben. Csak azt állítom, hogy az alkalmazott .eszközök nem voltak célravezetőek.

Végül kérem, hogy vállalkozzék egy kis jóslásra: Ön szerint mit igér az új esztendő a nemzetközi életben, a külpolitikában?

— Várakozásom szerint 1995-ben folytatódnak azok a pozitív folyamatok, amelyek az ó- évben elindultak. Ezek közé sorolom, hogy kontinensünkön minden bizonnyal visszafordíthatatlanná vált az európai integráció bővítése, a nyitás kelet felé. Vonátkozik ez az Európai Unióra és a NATO-ra egyaránt — bár természetesen más és más szempontok játszanak közre egyiknél is, másiknál is a bővítés mértékét, időzítését és feltételeit illetően. Biztos vagyok abban, hogy Magyarország az új évben közelebb kerül mindkét integrációs intézményhez.

— Másik nagy hozama volt 94-nek a közel- keleti békefolyamat, s úgy gondolom, ez is előrehalad. Magyarország számára ez két szempontból is fontos. Részint kiiktat a nemzetközi életből egy veszélyes válsággócot. Részint pedig növeli a magyar külpolitika lehetőségeit, hiszen nem kerülünk minduntalan válaszút elé, hogy Izraellel vagy az arab országokkal építjük-e kapcsolatainkat; építhetjük egyidejűleg Izraellel és az arab országokkal.

A harmadik pozitívum, amelynek véleményem szerint 95-ben folyatása következik, hogy az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet a budapesti csúcson előrelépett. Tudom, hogy a tanácskozást sokan nagyon ellentmondásosan értékelik, de végül is a budapesti csúcs semmivel nem volt ellentmondásosabb, mint maga Európa és a világ. Mindezt tükrözte az értekezlet, de szervezetté alakulva előbbre lépett a hatékonyabb működés irányába. Ez pedig azt jelentheti, hogy hatékonyabbá válhat a válságok megelőzése, illetve kezelése és az intézmények működése. Budapesten az ehhez szükséges politikai akarat megvolt és a megfelelő döntések erre megszülettek. Magyarországnak, mint a szervezet soros elnökét adó országnak megvan a maga szerepe abban, hogy ezek a lehetőségek be is teljesüljenek.

Január 1-jétol külügyminiszterként Ön tölti be az EBESZ elnöki posztját. Körvonalazódott már, hogy ez — a felelősségen és a nagy megtiszteltetésen túl — milyen kötelezettségekkel jár?

— Nagyjából igen. A nemzetközi élet fokozott figyelemmel kísérésével, sok utazással, személyes tapasztalatszerzéssel, tárgyalással, közvetítéssel, vélemények és álláspontok egyeztetésével.

Befejezésül szeretnék még egy dolgot kiemelni, ami túlmutat a külpolitikán. A most véget ért évben Közép- és Kelet-Európa egy sor országában választások voltak. Ezek eredményeként új vagy részben új kormányok jöttek létre, amelyek zökkenőmentesen vették át a hatalmat. Baloldali elkötelezettségű emberként természetesen örülök annak, hogy a parlamenti váltógazdálkodás keretei között most a baloldali erők nyernek teret, aminek természetesen megvannak a maga okai. Ám igazán azt tartom történelmi fontosságúnak, hogy igen rövid idő, 4-5 év alatt konszolidálódott a parlamenti demokrácia a világnak ezen a részén, ahol az előtte négy évtizedén át szinte ismeretlen volt. Ez ad leginkább biztatást 1995-re és a következő évekre.

Bajnok Zsolt, Ferenczy Europress