Békés Megyei Hírlap, 1995. január (50. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-17 / 14. szám
1995. január 17., kedd KITEKINTÉS Bodor Pál Miért nem lehetett besúgó Tőkés László? Tőkés Lászlót világhírneve elején azzal böcsmérelte a szeku, hogy külföldi erők ügynökeként „robbantott” Temesváron. Ez a politikai pletyka befuccsolt. Most, öt évvel később, más csöbörből kennek rá mocskot: nem kül-, nagyon is belföldi: belügyi ügynök, besúgó lett volna. Csakhogy: ha Tőkést maga alá gyűrhette volna annak idején a román titkosszolgálat, akkor még a diktatúra karriert „csináltat” vele. Nem üldözi, száműzi, szigeteli el, hanem selyemben- bársonyban kiteszi a közéleti kirakatba. Nem kényszeríti a kolozsvári püspököt, hogy egyházi eljárást indítson ellene, nem szolgáltatja ki a hírhedt váradi püspöknek, teológiai tanár édesapját nem tiltatja le a szószékről. Tőkés nem lehetett besúgó. Az aktuális humbug nemcsak azért festett délibáb, égre rajzolt karikatúra, mert jelleme ismeretében nem hiszem el! Van bizonyítékom is. Ezt akkor is köteles' vagyok fölmutatni, ha ma nem kedvelem fölvett politikai mindenhatóságát, egyedül üdvözítő pózát, prédikátori modorosságát a közéletben, s ha nem tudom is megbocsátani,' hogy (eltájoltan és magabiztosan) azok mellé állt, akiknek Hankiss nem volt elég magyar; ha idegesít, hogy eretneküldöző stílusban kelnek ki politikai hívei azok ellen, akik másképp gondolják. S ha túlszere- peltetése aprópénzre váltja páratlan érdemeit. Milyen bizonyítékaim vannak, hogy Tőkést nem tudta besúgásra kényszeríteni a szeku — túl azon a perdöntőn, hogy mindvégig tovább üldözte, kiebrudalta a körből, ahol egy besúgó a legtöbb információt, hasznot hajthatta volna neki, kikergette Erdélyből a Bánságba, és amikor a temesvári református templomban megvetette lábát, s a fix pontról kifordította sarkából világukat, tehát a legfontosabb lett volna elnémítani, nem húzták elő a döntő kártyát: „besúgó”. Ceausescu megparancsolta: intézzék el a temesvári magyar „pópát”. Ha netán azért hallgattak a szekusok, mert a diktátor megdöntésében érdekelt szárnyhoz tartoztak, a fordulat után, amikor Tőkés világtekintélye már igen terhes volt számukra (rémes: a „román forradalmat” egy magyar robbantotta ki!), előránthatták volna az összes adut. Mondjuk: a vásárhelyi események idején. Miért nem tették? Miért vártak öt évet? Mert annyi év után könnyebb ködösíteni! S a román nemzetiségpolitika mára vált az európai integráció kínos akadályává. S noha a püspök stilisztika- ilag szétpallta összefogó presztízse egy részét, még mindig ott rejlik benne a magyar közösség egységes önvédelmének lehetősége. Aminek minden maradék esélyét szét kell zúzni — ugye? Amikor a rágalom ilyen kapórajön, az már eleve gyanús. Egyéb bizonyítékaim is vannak azonban. Másfél évtizede a dési segédlelkész, a helyi magyar szellemi életben főszereplő társa, a temesvári-lugosi származású Kalapáthy Jolán, és közös barátunk, kollégám, Csép Sándor kíséretében menekülésszerű éjszakai utazással bukaresti lakásomra sietett. Volt már némi kapcsolatunk; feleségem dési, és Csép (ma a kolozsvári magyar tévé főszerkesztője) már alaposan tájékoztatott. Nagy szerepet játszott (nemcsak ebben) Tóth Sándor, a kolozsvári egyetem filozófiaprofesszora: az ő Déva utcai lakásán került sor „illegális” találkozómra volt tanítványával, Kalapáthy Jolánnal. Tóth Sándor ezer kockázatot vállalva járta be Erdélyt, oktatta tanítványait a bölcs nemzetiségi önvédelemre. Volt tapasztalata! Még Antonescuék börtönözték... Csép sem szorítkozott Tőkés és K. J. bizalmas látogatásának megszervezésére. Neki köszönhető, hogy a román tévé magyar adása riportot sugárzott a dési magyar műkedvelő mozgalomról. azaz Tőkés és az életveszélyesen megfenyegetett K. J. fő „bűnéről”, ami ezzel „nemzetiségi vívmány” lett: nehezen támadható... O is, Tóth Sándor is azt javasolta, hogy Gere Mihályt, akivel jó kapcsolatom volt, nyerjem meg a két dési fiatal megvédésének. Volt okuk rá, mint lennebb kiderült. Elképzelésükről azonban sem Tőkés, sem K. J. nemigen tudhatott. Gere 1944-ben szabadult a börtönből, vele is Temesvá ron ismerkedtem meg, mint Tóthtal. Az ő politikai útja kezdetét is nemzetiségi elnyomottsága határozta meg. Kőműves volt: jó szár- mazása, múltja, katonás pártfegyelme, puritanizmusa, hite, hogy a szocializmus „megoldja a nemzeti kérdést” (miért is neki a „magyar nacionalizmus” elleni harc a kötelessége!), meg a tény, hogy Ceausescunak is volt börtöntársa, megalapozta a karrierjét. Habitusa azonban azok szemében, akik közelről ismerték, nem volt ilyen egyértelmű. Fel-felébredt benne a hajdani igazságérzet, és kockázatos erkölcsi bátorsággal állt ki. Igaz: főleg titokban. Erre, és a vele ’44 óta fennállott barátian, később rokonian vitázó viszonyomra épített Csép is, Tóth is. Tudták: G. M. (a tőlem kapott információk alapján) akadályozta meg az első kötet megjelenése után Szabó T. Attila Erdélyi Magyar Szótörténeti Tára betiltását. Azt még nem sejthették, hogy az RKP vezetősége hírhedt, 1989. december 22-ei utolsó ülésén elvtársai döbbenetére, már Milea hadügyminiszter „meg- öngyilkolása” után, feláll majd és tiltakozik Ceausescu utasítása ellen, hogy lőjenek a tüntetőkre! A jegyzőkönyv idevágó passzusát a ’89 utáni hatalom urai törölték a közölt változatból: kínos volt, hogy a temesvári magyar „pópa” kirobbantotta tűz után a pártvezetésnek épp egy temesvári magyar munkás tagja mert szembeszállni Ceausescu tűzparancsával. Hogy mi történt az ülésen és mi állt eredetileg a jegyzőkönyvben, első kézből tudtam meg: az államfő h. kabinetfőnöke, Andrei Vela osztálytársam volt a temesvári piaristáknál. (Sorsa tragikus: 16 éves fiát felakasztva, fejére húzott harisnyával találta a fürdőszobában; vele később furcsa gépkocsibaleset végzett. A tőle kapott információt még életében közreadtam.) Nos, Csép is, Tóth Sándor is reá, Gere Mihályra gondolt, s mint a későbbiekből kiderült, nem választottak rosszul. Hisz arról is tudhattak, hogy a nyilvánosság előtt mindig igen pártlojális Gere Ceausescunál tiltakozott Ion Lancranjan könyve ellen. (Ezt sem tőle tudtuk meg, a Lázár György vezette magyar kormányküldöttség bukaresti látogatása napján „árulta el” Petre Fnache, a KB titkára: rövidesen maga is öngyilkos lett.) Tőkés László (és K. J.) Csép Sándor jelenlétében beszámolt: milyen irtózatos nyomásnak vetik őket alá a helyi „szervek”. (K.J.-re ugyanolyan gorillák, mint amilyenek annak idején Paul Gomát, majd Ra- du Tudoránt támadták meg, rátörték lakása ajtaját is.) Tőkés ellen a fő vád a Szőcs Géza kocsijában elhangzott, s a szeku tudomására nyilván rejtett mikrofonok útján jutott beszélgetésére épült. Csép és Tóth ötlete jónak bizonyult. A „szervek” döbbenetére az a Gere Mihály, akit, mint az RKP KB volt titkárát, a magyar dolgozók tanácsa elnökét a romániai magyarság minden látszat alapján érthető módon nemzetietlennek, a magyarság árulójának tartott, teljes súlyával közbelépett. Eredményesen. Nem ide tartozik, hogy Gere, aki akkor már nem egy kérdésben szembekerült Ceausescuval, Ele- nát pedig egyenesen gyűlölte, és immár több ízben kérte visszavonulásának engedélyezését, tüntetőén tovább barátkozott az akkor immár teljesen félreállított Iliescuval, akihez nagy reményeket fűzött. Jellemző epizód, hogy az általa támogatott Iliescu hatalomra jutása után 17 nappal letartóztatták, és az 1989 decemberében Ceausescu elrendelte ama tűzparancs okán, amely ellen tiltakozott, népirtás vádjával 11 évre elítélték. Amikor két kollégával interjút készítettünk Iliescuval, a hivatalos rész után megkérdeztem a román államfőt, hogyan magyarázza exbarátja tragikus sorsát, szép bizánci sóhajjal mondta: „Bizony, bizony, rettenetes...” (Ma, többszörös rákműtétje után, néhány héttel rákbeteg neje elhunyta után, a 75 éves Gere már szabadlábon várja a halált.) Tőkés Lászlónak tehát nem kellett besúgóvá lennie ahhoz, hogy megmentse életét. Egyébként sem az az ember, aki eszméi, érzelmei, magyarsága védelmében ne vállalta volna a halált. Túl azonban a tényeken, a cikkem elején kifejtett logikai érvelés is tökéletesen elegendő cáfolat. (Átvettük a Magyar Hírlap 1995. január 9-ei számából) „A román nemzetiségpolitika mára vált az európai integráció kínos akadályává. S noha a püspök sti- lisztikailag szétpallta összefogó presztízse egy részét, még mindig ott rejlik benne a magyar közösség egységes önvédelmének lehetősége. Aminek minden maradék esélyét szét kell zúzni — ugye?” Zú Mihályként 1902. február 7-én, egy szerdai napon, hajnali fél háromkor születtem Csermőn, Arad vármegyében. S ha most azt kérdeznék, hogy ez hol is van? Akkor azt felelném, hogy Erdélyben. Édesanyám sokat emlegette ezt az eseményt, azaz pontosabban szólva az én születésem napját s annak éjszakáját. A királyi Romániából az I. világháború után katonai behívás elől menekültem Mezőhegyesre. Ott megnősültem s a kényszer-névmagyarosítás idején a Horthy-világban Várhegyi Mihály lettem. Egyébként az Erdélyben élő rokonok most is viselik az ősi, ősmagyar Zú családnevet. rN Ennyi bevezető után térjünk vissza az orvvadászathoz és a születésnaphoz. A szájhagyomány szerint akkor hosszú, kemény, száraz, farkasordító tél volt. Csikorgott sokáig s nem kímélt sem embert, sem állatot. Szüleim s a családom nagyon szegény emberek voltak. De azért enni csak kellett. Édesanyám várandós volt velem. De nem volt mit enni. Fel kellett hajtani valamit, valami ennivalót. Édesapám édesanyám várandósága ellenére este fogta a puskát, s elindult orvvadászatra a Tőz folyó mentén, Solymosi báró birtokára. — Hej, az az orvvadászat betyár egy foglalkozás volt ám, ha azt foglalkozásnak lehet tekinteni — sóhajtott fel, felidézve gyermekkori emlékeit Várhegyi Mihály. Édesapám csöcsös puskával vadászott, melyet rostvesszővel tömött meg. Szép csendesen meghúzódott a bokorban, s leste, várta a vadat. Korábban keresték a csendőrök a csö- csöst, de nem találták meg. Mindenütt volt és van — akkor is volt — rosszakaró, Csermőn is ebből az emberfajtából. Ezek a rosszakarók beárulták, besúgták a puskát, a csöcsöst a csendőröknél az orvvadásszal együtt... Amikor jöttek, a beárult lőfegyver, mármint a csöcsös ott lógott a kútgémen, a kútgém kútkoloncán vazeli- nes ruhában felkötve, mintha ez segítené a gémeskútból a vizet merítőnek meg a vödörnek az egyensúlyt tartani, természetesen szétszedett állapotban. Elég az hozzá, hogy édesapám nemcsak levette onnét, s vállára kapta, hanem kétfelé szerelve, az egyik részét beledugta az egyik, a másikat pedig a másik nadrágszárba, s úgy ballagott ki a csikorgó, fagyos hóban az orvvadászat színhelyére. Alig múlt éjfél, amikor jött az őzbak. Bevárta édesapám jó közeire. Mint a szálfa állt, s várta a jó szerencsét. Szinte még nem is szusszantott. Érezte édesapám, hogy ez most sorsdöntő pillanat. Célzott, lőtt: durrrrr! Hatalmas dörrenés rázta meg báró Solymosi Lajos erdejének csendjét. Messzire elhallatszott a csöcsös kemény hangja. De mit számított most mindez! A lényeg: a megcélzott s meglőtt őzbak felbukott. Egy hatalmas hátizsák formájú tarisznya lett a lebukott őzbak nyoszolyája... Édesapám belé- gyűrte a meleg őzet a batyuba, s irány haza! Amikor hazaért akkor tudta meg, hogy fia született, akit a keresztvíz alatt később Mihály névre kereszteltek. *** Nem ment ám mindig csak úgy, szerencsésen az orvvadászat! Volt ám úgy is, hogy a csendőrök megtalálták a csöcsöst, megtalálták a puskát, s ilyenkor leültették az én jó apámat tiltott fegyverviselésért, orvvadászatért a dutyiba, a kóterba, az áristomba... Amikor kiszabadult az áristomból, szerzett újabb puskát (mert a megtalált csöcsöst elkobozták, s nem adták soha többé vissza!), s ott folytatta az orvvadászatot, ahol a börtönbe jutás előtt abbahagyta, azaz pontosabban szólva abbahagyatták vele. Édesapámnak a vériben volt a vadászat — az orvvadászat —, mint a macskáhak az egérfogás — mondogatták alkalomszerűen minden lelki- ismeret-furdalás nélkül. Az erdélyi ember szereti a természetet, mindig szeretett bóklászni, cserkészni, felcserkészni a vadat. Mit törődött a gróffal, a földesúrral, a csendőrrel, az erdőkerülővel — a summárral —, az erdőcsősszel! — Hogy hová rejtette el a puskát még máshová? — kérdezett vissza hamiskásan Várhegyi Mihály. Volt úgy, hogy a konyhaajtón belülről volt két szeg. Ezeken kolom- polt a törölközőtartó. De ide volt felakasztva édesapám nagykabátja is. Ennek a nagykabátnak a két ujjábán lődörgött szétszedve a csöcsös puska. Ott lóbálódzott, de nem találták meg a csendőrök, pedig az ásott kútban is keresték. Várhegyi Mihály az igaz mese elmondása óta elköltözött az örök vadászmezőkre, ahol beszegődött édesapja mellé Csaba királyfi száguldó seregébe. RáczSándor „Apám orvvadász volt”...
