Békés Megyei Hírlap, 1994. december (49. évfolyam, 284-309. szám)
1994-12-06 / 288. szám
MEGYEI KÖRKÉP 1994. december 6., kedd Halál hétmillióért Földink volt. 115 évvel ezelőtt ezen a napon született Griger György kertész, dísznövénynemesítő. 1894-től Kassán, majd Kolozsváron állt állami szolgálatban. 1925-ben önállósította magát. 1907-ben kezdte el a dísznövénynemesítést. Száznál több új növényfajtát nemesített. Új fajtáival és kiváló maganyagával számos hazai és nemzetközi kiállításon kitüntetést nyert. Találkoztak a Téglában. Szombati számunkban a 3. oldalon Találkozunk a Téglában címmel megjelent kishírben névelírás történt, így valójában Gajdos Katalin képviselő- jelölttel találkozhattak az érdeklődők. Galambkiállítás. Szabad- kígyóson december 10—11- én rendezi meg galambkiállítását a 218-as Galambász Egyesület. A rendezvény támogatói voltak az Országos Játék Alap, az ÁMK és a helyi önkormányzat. Eredményhirdetésre december 11-én 14 órakor kerül sor. Diákújság. A közelmúltban jelent meg a szeghalmi Budai Nagy Antal Kollégium diákjainak első újság-próbálkozása a fenti címmel, amely egyben sokat elárul magáról a lapról is. További illusztrálásul egy vicc ugyaninnen: „A fiatal szíj dicsekszik az apjának; — Apa, képzeld átadtam a buszon a helyemet egy idős néninek! — Derék szíj vagy fiam — dicséri az apja.” Tetszett a humorotok, fiúk, csak így tovább! Mozgáskorlátozottak. Az újkígyósi alapszervezet tagjai tanácskoztak az elmúlt hétvégén. Sávolt János titkár számolt be az alapszervezet életéről, amelynek tagjai már megközelítik a kétszázat. (Folytatás az 1. oldalról) hogy néhány megszólaltatott többet tud annál, mint amit elmondott. Egyikük ekképpen próbált jobb belátásra bírni kutakodásomat illetően: — Jóember, tudja maga, hol jár? Úgy akar járni, mint Lakatosék? Már reggel tudtam, hogy itt van. Tizenegy óra körül legalább tíz rádiótelefon jelezte, hogy itt van egy újságíró a szentesi ügyben. Menjen haza békében. Ne üsse a romák dolgába az orrát. Ezen a környéken százmilliók cserélnek naponta gazdát az olajbizniszben. Félmillióért már akár öt méter mélyre ásnak valakit. Eltelt három hét. Megfogadtam a jó tanácsot, és várva az újabb fejleményekre, félretettem a Lakatos-ügyet. November utolsó napján telefonüzenetet kaptam. „A szentesi eltűntekről szeretne valaki beszélni velem és pontban délben újra hív...” A harangszó alatt megcsörrent a telefon. — Ha érdekli, tudom, hogyan nyírták ki Lakatosékat— mondta egy hang némi tájszólással. — Kíváncsivá tett. Hol találkozhatunk? — Kiskundorozsma mellett, a Sóstó fürdő előtt van egy csatorna, és egy hidat is talál ott. Ma este nyolckor megfelel? — Ezzel az erővel akár a szentesi Kurca-parton is találkozhatnánk. Aztán kiégett kocsimat majdcsak hazaszállítják... — Egyedül leszek és ön is legyen egyedül. Ha meglátok valaki mást a környéken lebzselni, többet nem fogom keresni. Rendben? — Na, mi van? Betojt a tökös újságíró? — Remek a humora. Ott leszek. Némi biztonságot azért szerveztem. Egy kilométerrel odébb várakozott két barátom. Ha nyolc harmincra nem érkezem oda, így volt az egyezség, jönnek értem. Fél nyolckor elfoglaltam a helyemet. Egy fehér kocsi már vagy ötödször hajt el előttem a főúton. Pontban nyolc órakor megáll a kocsim mögött. Az ajtó kinyílik, az utastér világításánál jól látni, hogy egy személy érkezett. Nyitnám az ajtót, de amaz visszatolja. — Húzd le az ablakot — mondja, és közben rágyújt, rágyújtok én is —, nem vagyok gyilkos és nem is vettem részt Lakatosék eltüntetésében. — Akkor mi közöd az egészhez? — veszem át én is a laza stílust. — Benne vagyok az olajbuliban. Bróker vagyok én is, b... meg. Néhányszor megfejtek a romák, de talpon tudtam maradni. Olvastam az anyagaidat a bontós Lakatosról. Tegnapelőtt egy kocsmában iszogattam néhány sötét fazonnal, és a sörmeccs végén összeállt a kép. — Azt is tudod, hol vannak Lakatosék? — Vagy a Kurcában vagy valahol elásva. De megölték őket, annyi bizonyos. Amikor Kétegyházán jártál, hallottad, hogy júliusban eltűnt egy me- zőberényi olajmaffiózó hétmillió forintja? — Nem. Honnan? Feltörték a lakását? —Egy kocsiban volt a lóvé. A tanyaudvaron. Tulajdonképpen két pasié volt. A me- zőberényi muki azt mondta akkor, ha kiderül, hogy ki vitte el a pénzt, akkor azt megöleti. — Na és? Lakatosék vitték el? — Nem, csak rá terelődött a gyanú. A hétmilliót a mezőbe- rényi maffiózó társa lopatta el három romával, akik feltörték az autót és sprével lefújták azt a fazont, aki a tanyában éppen tartózkodott. — De hát ez részben a saját pénze is volt. — Igen, de a mezőberényi muki már többször átbaszarin- totta, és így vissza tudott venni egy nagyobb összeget. — Oké — válaszoltam, miközben lejjebb tekertem a kocsi ablakát —, de Lakatos hogyan került a képbe? — Ő még újonc volt az olajpiacon. Két roma hozta össze az ászokkal, akiket később otthagyott, és egyedül forgalmazott. A viharsarki maffia azt leste, ki mozdul meg nagyobb összeggel a piacon. Aztán jött a füles, hogy Lakatos kétmilliót kölcsönzött olajvásárlásra négy napra, napi ötvenezer forintos kamattal. — És? Ez igazán nem nagy összeg olajmaffiáéknál. — Ez igaz, de ő friss volt a szakmában. És kis hal. Előtte meg bontásokkal foglalkozott, üzletelt, nem volt annyi pénze, hogy kétmilliót kirántson a zsebből. Nos, ekkor annak a maffiózónak az üzlettársa, akinek elvitték a lóvéját, beszólt neki, hogy ő tutira tudja, Lakatosék vitték el a pénzt. Ez lett a veszte. — Megbízók végeztek vele? — Meg a sorőfjével is. Egy békéscsabai öttagú banda kapott megbízást, akik már napokkal az eltűnése előtt követték Lakatosékat. Kitervelték az akciót. — Miért nem végeztek azonnal vele? — Mert szükségük volt egy nagyobb összegre, ami akkor már nála volt. Ha jól tudom, másfél milliót kaszáltak a bulin. — Kissé morbid ezt bulinak nevezni. — Pedig nekik ez csak egy buli... — Gondolom, az említett nevekkel takarékoskodnom kell. — Ha megnevezné őket, másnap már halott volna. így sincs biztonságban az élete, ha ezt nyilvánosságra hozza. — Talán jobb lett volna, ha a zsarukat értesíti. Ismét átváltottunk magázó nexusra. Újabb cigarettára gyújtott, majd folytatta. — Nem jöttek volna egyedül. így sem vagyok benne biztos, hogy most nem figyelnek. — Nem messze innen várakozik két barátom. Fél kilencre oda kell érnem vagy ők indulnak meg. A biztonságomat némileg elő kellett készítenem. Nem baj? Jó, hát én sem gondoltam arra, hogy az egész éjszakát átbeszélgetjük. — Miért mondta el mindezt? — Mert beszari vagyok.- És túl közel állok ezekhez a körökhöz. Soha nem tudni, mibe kevernek bele. Legalább van mire hivatkoznom. — Ismerte Lakatost? — Futólag, mint a brókerek nagyobbik része. Apró balhékban utazott. Nem mert soha kockáztatni. Nem is tudom, hogyan tudták kihúzni belőle a kétmilliót. — Ha rájönnek, hogy maga köpött? — Nem fognak rájönni. Alaposan átgondoltam mindent. Miért? Maga tudja, ki vagyok? — Nem, de nem is én fogom keresni... —Hány óra van? — Nyolc perc múlva fél kilenc. — Viszlát — dünnyögte, és elindult a kocsija felé. Hátratolatott és eltűnt a sötétségben. * Lakatos Gusztávnak voltak összetűzései a rendőrséggel. Egy régebben Szentesen dolgozó ügyész így emlékszik rá: Kisstílű embernek ismertem meg. Amolyan tyúkperei voltak. Kisebb balhék. De abból sok. — Voltak, akik maffiafőnökként emlegették... — A csodát. Annyi bizonyos, hogy a törvényt nem szerette, de ezzel Szentesen nem volt egyedül romakörökben. — Hallotta eltűnésének a hírét? — Igen. Kicsit meglepett, hogy ilyen körökkel, azaz olajmaffiózókkal hozták kapcsolatba. Legyek őszinte? Engem akkoriban, amikor ott dolgoztam, bosszantott, de az eltűnésének a híre nem rázott meg különösebben. Ámbár elképzelhető, hogy az ottani kollégák felsóhajtottak... * * * A hétmilliós lopásról nem érkezett bejelentés a rendőrségre. Információim szerint a nyomozók viszont tudnak az esetről, és ez ügyben már ki is hallgattak néhány olajsava- zásban érintett úriembert. Lakatos szeptember 13-án este negyed tízkor adott életjelt utoljára. Felhívta a feleségét telefonon, hogy csak az összeg egy részét kapta meg, amivel tartoztak neki. Tizenegy órakor már égett a Ford Sierra a Szentes melletti Kurca-csator- na partján. Égy, a Lakatos Gusztáv baráti köréből származó vélemény szerint az akció az alábbiak szerint zajlott: — Uram, tessék elhinni nekem, Gusztit már lesték Kecskeméten. Egy ismerős, akivel találkozott ott, beült a hátsó ülésre azzal, hogy megy vele haza Szentesre. Aztán ahogy beértek, Tompahátnál a fejéhez szorítottak egy stukkert, hogy forduljanak a Kurca felé. Elvették a másfél mállást, megölték őt is meg a sofőrt is, a kocsit meg felgyújtották. Tudja, mi volt náluk? Egy marmonkanna... — Es abban? — Valami koncentrátumfé- le. Amit hozzá kell önteni egy tanker petróleumhoz és az átalakul fajin gázolajjá. — És ezt hónán tudja? — Mert Guszti mondta, hogy van egy ilyen anyag, amit valami mérnökök kikísérleteztek. És ez a buli lényege. Az olcsó petróhoz hozzáöntötték ezt a koncentrátumot, és máris rendes gázolajat adhattak el nagyon jó áron... Ha végre, ha egyszer vége lesz az olajsavazásnak, ami szerény számítások szerint is 150—200 milliárd forintot hozott ki az államkasszából, lesz még dolga egy darabig a rendőrségnek, mire erre a nemzeti szélhámosságra pont kerül. Csak egy a bibi. A maffiózóknak ez százmilliókat hozott a konyhára. És a pénz nagy úr. Élni fognak vele. Érdemes lenne megnézni, már eddig is milyen alakok szerepelnek a listákon. Ok lesznek a jövő nagyreményű vállalkozói. Majd ők adnak munkát. És a rettegés sem fog hiányozni. Posztobányi László Ötven évvel ezelőtt történt a Délvidéken „Első számú háborús bűn, magyarnak születni” A Délvidékre bevonuló, magukat „népfelszabadító hadseregnek” tituláló szerb partizánbandák 1944 októbere és decembere között valóságos népirtást folytattak. E kegyetlen atrocitás-sorozat alatt — „válaszul” az 1942 januári újvidéki razziára, amely 3309 halálos áldozatot követelt — mintegy ötvenezer magyart gyilkoltak meg. A Bánát felől az oroszokkal együtt érkező partizánok 1944. október 14-én érték el Szabadkát, 20-án Zombort, 22-én Újvidéket, majd fokozatosan a többi délvidéki települést. A bevonuló szerbek mindenütt katonai közigazgatást vezettek be. A horvát apától és szlovén anyától az Osztrák-Magyar Monarchiában született Joszip-Broz (aki a harmincas évek végén vette fel a Tito mozgalmi nevet) ennek szükségességét akkor így indokolta: „...Hogy minél gyorsabban és teljesebben hárítsunk el minden olyan szerencsétlenséget, amelyet népeinknek okoztak a megszállók és az idetelepített idegen elemek, s a gazdaság teljes mobilizálása, a népfelszabadító háború minél sikeresebb folytatása érdekében megköveteli, hogy kezdetben minden hatalom a hadsereg kezében legyen.” E katonai közigazgatás révén egész sor rendelet adott szabad folyást a kegyetlenül erőszakos cselekedeteknek, az öldöklésnek és a szabad rablásnak. Szabadkán például már 1944 október közepén közleményben hozták mindenki tudomására, hogy az úgynevezett „háborús bűnöket megállapító bizottság” megkezdte tevékenységét. S a közlemény szerint: „első számú háborús bűn, magyarnak születni...” Zomboron például a Kro- nich-palotában gyűjtötték össze a város és a szomszéd községek magyar férfiak. Ott napközben ütötték-verték az elfogottakat. A kínzásban a partizánnők voltak a legtevékenyebbek, férfitársaik pedig lövésre kész fegyverekkel figyelték kegyetlen működésüket. A Kronich-palotában étlen-szomjan, tetves-véres szalmán tartották a rabokat mindaddig, amíg a „halálos teherautóra” fel nem tuszkolták mindannyiukat, hogy a Duna- partra vagy a Ferenc-csatornához vigyék őket legyilkolni. A lóversenytérre (ahol kétezerötszáz magyart gyilkoltak meg) szintén vittek foglyokat. A kivégzések általában éjszaka zajlottak, így nem mindenkit sikerült halálosan eltalálni. Őket elevenen görgették a hullagödörbe. A korabeli szemtanúk szerint: a tömegsírokból az elföldelés után sokszor még órákig hallatszottak hörgések és segélykiáltások. Csak Zomboron — 1944. október 20. és november közepe között — ötezerhatszázöt- ven magyar vált a barbár vérbosszú ártatlan áldozatává. Ám ez a szám az összesen kivégzetteknek alig egy tizedét teszi ki, ugyanis a magyarok lakta többi településeken is hasonlóan kíméletlen és gyalázatos leszámolás történt. Két bátor délvidéki római katolikus pap, Szűcs Márton, nyugalmazott bácsszöllősi esperesplébános és Kovács József, nyugalmazott martonosi plébános élete utolsó néhány esztendejét arra szánta, hogy felderítse az 1944 őszén a Bácskában lemészárolt magyarok adatait. Művük (Halottak hallgatása — requiem), mely csak hagyatékként, haláluk után jelent meg, sem tehet említést az összes áldozatról, ugyanis a szörnyű események idején a megfélemlített magyarok csak nagyon hiányos nyilvántartást vezettek, a szemtanúk pedig több településen még a mai napig sem mernek vallani. A délvidéki barbár mészárlás magyar áldozatai számának megsaccolása is a korabeli papoktól származik. Ők összegzéseikkel Mindszenthy József hercegprímáshoz folyamodtak. A bíboros levélben fordult a béketárgyalásokra készülő magyar külügyminiszterhez (negyven-ötvenezer magyar legyilkolásáról írva), ám Gyöngyösi János külügyminiszter soha, semmilyen megnyilatkozásában nem élt ezzel az értesüléssel. Az egykori magyar tömegsírokra a jugoszláv vezetés au- tóutakat, olajfinomítókat, sportpályákat, piactereket épített. így a szomorú mementók színhelyeinek többségéről mára eltűntek az árulkodó jegyek, de a megtörténteket nem lehet feledni, százezrek emlékezete sohasem rendezhető át. Az ötven évvel ezelőtti tragédiák megannyi barbár kegyetlensége nem merülhet a történelem feledésébe. Ismeretlenek sírjai az újvidéki temetőben — a Duna vetette ki őket 1991 -92-ben
