Békés Megyei Hírlap, 1994. december (49. évfolyam, 284-309. szám)
1994-12-03-04 / 286. szám
6 1994. december 3^4., szombat-vasárnap BÉKÉS MEGYEI HÍRLAP ár több, mint negyedszázada minden nyáron és ősszel teszünk egy sétát Mártélyon, Jószai Sándor szobrász, ikonfestő barátomnál. Általában minden látogatásunkkor találkozunk ismerőssel, fotóssal, festővel, szobrásszal, kép- keretezővel. A holtág öreg lombjai alatt jól érezzük magunkat és emlékezünk a régi barátokra, a nagy kalandokra. így történt ez ezen az őszön is, Békési Galéria foglalkoztam, közben fusiztam a műhelyben. Izgalmas volt. Tudod, akkor még fiatalok voltunk, másképp láttuk a világot. Később a modellező szakkör vezetője lettem. A forma megvalósítása jelentett számomra kihívást, nem a technika és a versenyek. Úgy érzem, a fogtechnikai gipszmunkakészítés, a modellezésben végzett formaéhségem vezetett el odáig, hogy szobrász lettem. Szobrász és ikonfestő hisz Jószai Sanyi barátom a mártélyi művésztelepet tartja igazán iskolájának. „Eredetileg szobrász akartam lenni, mögláttam egy fát, s máris eldöntöttem: mögfaragom!”—mondta. — Azért ennek volt előzménye is, mesélnél róla? — Hódmezővásárhelyen, a Bethlenben akkor indult el a politechnikai oktatás, ami a szakközépiskolák elődje volt. Mindenkinek magának kellett keresni egy oktatót, egy mestert az általa választott szakmában. Én a politechnikai labort választottam, jelentkeztem Fali Tivadarnál, tőle megtanultam a gipszforma készítését, a koponya anatómiáján keresztül a precíz munka szeretetét. Majd fogorvosnak jelentkeztem, de az nem jött össze. A felvételin kirúgtak. — Mit tudtál kezdeni a hatvanas évek elején? — Amikor a maszekokat behajtották a szövetkezetekbe, a fogtechnikus labort bezárták. Beálltam finom- mechanikai műszerész ipari tanulónak, közben spanyol gitárokat készítettem, és repülő-hajómodellezéssel — Az ikonfestés mesterségét hol tanultad? — Egy alkalommal összetalálkoztam Jónás Ilona ikonfestővel, aki megkért, hogy ikonjaihoz faragjak fákat. Miután néhányat megfaragtam, s tetszett neki, megkérdezte, van-e kedvem kipróbálni az ikonfestést. Megpróbáltam, most ebből élek. Szeretem, izgalmas feladat. —Úgy tudom, dolgoztál a vásárhelyi porcelángyárban, ezek az itt töltött évek jelentettek valami fontosat művészi munkádban? — Korábban rézdomborítással, faplasztikákkal kezdtem foglalkozni, hogy kielégítsem formaérzékemet, de ez még nem volt az igazi. Amikor megismerkedtem a kerámiával, úgy éreztem, kifejezhetem saját magam. Bennem volt a felismerés, hogy minden anyaggal lehet dolgozni, csak ötlet kell hozzá. Dolgoztam fával, gipsszel, bronzzal, pirogránittal. —Mi foglalkoztat leginkább? Mi a kedvenc, visszatérő témád? — Egyszer Kecskeméten részese Mög láttam egy fát, s máris eldöntöttem: mögfaragom! voltam egy kisbaba születésének. Azóta az élet misztériuma foglalkoztat. Ebben is inkább az élet keletkezése, illetve a keletkezés folyamata. Alkotásaimban mindig szerepel valahol az élet hangja. —A családban örökölte-e valaki a tehetséged vagy valamilyen művészeti ággal foglalkozik-e valaki? — A legidősebb lányom, Anikó popénekes, a középső lányom, Kati a Tömörkény Gimnáziumba jár Szegeden, őt a tűzzománcképek készítése érdekli a legjobban. A kisebbik lányom, Nóra gimnazista, a zene után vonzódik. A legkisebb Tamás fiam, sokat farag, formázik, rajzol, fest, minden érdekli. A feleségem tojást fest, több ezer darabot saját tervei alapján, külföldi megrendelőknek. — Volt már kiállításod Békés megyében? — Tavaly volt a gyulai várexpónál, egy időben a vár lovagtermében, ahol ikonjaimat és néhány kisplasztikámat mutathattam be az érdeklődőknek. Különösen izgalmas volt kiállítani ikonokat a várban, a történelmi falak között. Remélem, még szülővárosomba, Békéscsabára is eljutok egy önálló kiállítással... A mártélyi őszi sétánk végére rá kellett jönnöm, hogy egy olyan ikonfestőt rendkívül nehéz bemutatni, akit külföldön jobban számon tartanak, mint itthon... Ungvári Mihály Kérdéseink: 1. Békés megyében hol és mikor volt kiállítása Jószai Sándornak? 2. Hány gyermeke van a művésznek? 3. Hol született? A válaszokat postai levelezőlapon kérjük beküldeni 1994. december 15-éig. Címünk: Békési Galéria, Békés Megyei Hírlap Szerkesztősége, 5601 Békéscsaba, pf.: 111. A helyes megfejtők között Várkonyi János Harangláb című alkotását sorsoljuk ki. Galina Visnyevszkaja: Életem Gyönyörű nő, mesés hang, viszontagságok Elmulasztott lehetőség ígérete Fotóalbum Békéscsabáról Karrierje amerikainak is bediene, élete annál inkább: nem. Sok rosszat tehetnek ugyanis az emberek a másikkal és tesznek is nemegyszer borzalmas dolgokat, mégis talán a megalázás a legfájdalmasabb. Márpedig ez így együtt, majd egy századon keresztül sokak osztályrésze volt a Szovjetunióban, s még örülhetett az, aki nem börtönbe, vagy rosszabb helyre került. Mint mondta egyszer az egyik művésztársa a moszkvai Nagyszínházban Visnyevszkajártak, amikor a kulturális vezetés nyilván pártutasításra évekigfagyossá tette a levegőt, méghozzá oly mértékben a művészházaspár körül, hogy végső döntésre késztette őket. Az elmenetelre. Ä világhírű énekesnőt mindig szegény, sőt nyomorgó nagyanyja nevelte, miután egyéves korában az anyja eldobta magától, léhűtő apja meg sohasem törődött vele, ha mégis, abból csak még nagyobb baj lett. A kislány azonban csak dalolt, dalolt már iskoláskora előtt, s mindenkit meglepett gyönyörű hangja, s szerepeltették is. Végigéli Leningrad ostromát, s mint kronstadti, fel-fellépeget a tengerészek zenekarával. Az éhezés, fázás azonban nyomokat hagy, a később kiütött súlyos tüdőbajt, amiből csak a nagy életereje segítségével gyógyul meg. Operettekben játszik már, amikor véletlenül megtudja, hogy Leningrádban is gyakornoki felvételhez meghallgatást tart a moszkvai Nagyszínház. Három lépcsőben, versenyszerűen az ország öt nagy városában. Első helyen végez. Mindenkit elbűvöl a csodálatos szoprán és elindul sikeres pályafutása a világ- ranglista előkelő helyén szereplő operaházban. Harminc évig volt a Nagyszínház büszkesége, és lassan, ahogy kezdték külföldre kiengedni a szovjet művészeket, a világ is meg- és elismerte. S férje, a csellóművész Rosztro- povics szintén világhírű. Otthon többek közt Sosztakovics, külföldön Benjamin Britten, Bernstein és Jehudi Menuhin a barátjuk. De a nagy hazai és külföldi sikerektől függetlenül, vagy talán épp azért cémaszálon lóg a sorsuk, vagyis megítélésük, mozgásterük a párt és kulturális berkekben, márpedig e kettő nélkül nincs boldogulás. Se nyugalom, hisz a KGB hol láthatón, hol láthatatlanul a művészeknek is a nyomában van. Különösen, ha nemcsak az intrika dolgozik, de támadási felület is akad, mivel mindketten a másként gondolkodókhoz húznak, a férj nyíltan is. Ehhez képest, főleg eleinte elég sokat elnéznek nekik, amibe nagy külföldi elismertségük is szerepet játszik. Aztán a férj 1968 tavaszán egy rjazani hangversenye kapcsán megismerkedik Szolzsenyicinnel, aki aki a kievi műút mellett egy fészerben lakik nagy betegen. S meghívja hozzájuk, a zsukovkai kis vendégházukba. Évekig tartott a vendéglátás, s rengeteg kellemetlenséget hozott a fejükre, de az író nyugodtan tudott dolgozni. Pedig a magánélete is zűrös volt, mivel sorban születtek a gyermekei a második asszonytól, noha az első a válásról még hallani sem akart. Csak 1973-ban tudtak hivatalos házasságot kötni, s egy év A világhíres operaénekesed sem telt el és Szolzsenyicint kiutasították. Ekkor már Vis- nyevszkajáék helyzete is tűrhetelen volt, s végül kétéves külföldi tartózkodásra kértek engedélyt. Rengeteg harc és izgalom után kapták meg és hagyták el családostól hazájukat 1974-ben. Fájó szívvel. A nagyvilágban viszont mindenütt sikert sikerre halmoztak még sokáig. Művészsors a Szovjetunióban? Így is lehetne summázni a több mint 500 oldalas életrajzi írást, de ez nem a teljes valóság, mert ha az emberségüket nem őrzik meg, másképp alakult volna a helyzetük. Életük. De ők sem a Paszternák, sem a Szaratov ellen szervezett gusztustalan és hisztérikus tiltakozó hadjáratban nem vettek részt, mint annyian a zenei, irodalmi és művészeti életből. Sem más hasonló megmozdulásban. S ezt nem tudta a hatalom elviselni. Pláné a Szolzse- nyicin melletti hosszú és látványos kiállást. Vass Márta Illő emelkedettséggel és a várakozás titkos izgalmával nyitottam ki az újólag — mintegy tíz év után — megjelent fotóalbumot. A fotográfusok tudják, milyen nagy kihívás (és egyben ajándék) a „sorstól”, ha saját optikájának látásmódján keresztül megmutathatja a „nagyérdemű közönségnek a város ismert és rejtett szépségű helyszíneit, sajátos at- moszférájú utcáit, épületeit...” Nóta bene: a Levegőét. Ä városi önkormányzat kiírt pályázata alapján a nyertes, a VEKO Bt. mintegy egymillió forintot kapott vállalkozásához. A felvételeket — a könyv tanúsága szerint — Veress Erzsi készítette, a grafikai terv: Gy. Zahorán Mária munkája. A kötetbe került százhat felvételt végignézve — minden bizonnyal, nem tarozom majdan az ' ajánlók sorába. Kezdjük a borítóval. A címlapfotó a .vís- és nagy evangélikus templomot láttatja oly módon, hogy a felvétele a nagytemplom függőleges rajzolatát nem engedi „élni” hagyni, mert a kistemplom vízszintes benyúlása túlér és kissé letakar. Ezt nem lehet szándékos horizontszűkítéssel vagy a groteszk látásmód kihangsúlyozásával magyarázni. A kompözíciós aránytalanságot fokozza a betűkiszedés „lebegő” függőlegese, ami kényszermegoldásként hat. Tovább lapozva, az üdvözlésben a város vendégei szólíttatnak meg, de nem tudni* ki által..., több bántó sajtóhiba kíséretében. A bemutatott anyag az egészet tekintve úgynevezett egynyári felvételek összeállítása. A képeken minden „telifényes”, díszünnepi hangulatú, pedig ismert a fotóművészetben a „verőfény”, a színtelenség szinonimája. Hol vannak az évszakok: a tél csontfehérsége, a tavasz zöldjei, az ősz barnái, okkerei...? Hol vannak Békéscsaba rejtett értékei. Azok a zugok, benyíló kertrészek, parkok, amit a fotósszemnek kellene észre- vennie? Milyen város az, ahol nincs kora reggel és késő este — netán alkony és hold: amit kell-e mondanom -— ugyancsak a Fény. A nagytotál képek legtöbbje életlen, valószínű, ez a nagyításból adódott. A fényérték, mint alapvető komponálási elem, a statiszta háttér szerepét „játssza” el, miként az a turista, aki szokásosan „kattint” egyet, nem bíbelődve a képkomponálási folyamat gépi beállításával, hiszen sietni kell tovább! Nem tudjuk meg, hogy Göncz Árpád köztársasági elnök ott van-e a képen és azt sem, hogy ki az edzője Ónodi Henriettának? Áz alkotók hova siettek? Miért ezen előkészítetlen- ség (!)... hiszen a „játék” az időnek is szól. Miért a víztorony-felvétel durva, vakító ellenfénye, hiszen biztosan tudott... szüretien fény „szétmasza- tolja” a témát, ugyanakkor a színeket „felhígítja”. Csalódottságomat csak fokozta, hogy a felvételek nézeti iránya — a balról jobbra tartás torlódásán kívül — a megvalósítás oly sok lehetőségét kínálta volna: a líraiság, a hogyan láttassam izgalmának képköltészetét. Birtokba kell venni értékeinket. Objektív mérték alapján nem maradhatott volna ki a felvételek sorából Schéner Mihály képzőművész által létrehozott állandó kiállítás anyaga sem, ami -— az arányosság igézetében — ha nem is világ-, de Európa- hírű — a művészi minőségről nem is értekezve... S hol van a Kossuth-díjas könyvárosunk? S élnek a városban többkötetes írók, neves festőművészek, szobrászok is. A kötet kötészeti munkái kívánnivalót hagynak maguk után, a nyomás szép, összességében azonban több várható el egy olyan patinás nyomdától, mint a Gyomai Kner. A látogatók tájékozódását előnyösen segíti a térkép és a címlista. Végezetül kérdések sora vetül fel bennem, de talán a legfontosabb, a pályázatok értékelésénél, az elbíráló grémium vajon elégedett-e, mert nem első alkalommal történik meg e reprezentatív kiadványok sorában — hogy a jó szándék ellenére — a „Mű” csupán a lehetőség ígérete maradt, mert mi már bizony, Kedves olvasó, nem választhatunk. Szilágyi András
