Békés Megyei Hírlap, 1994. december (49. évfolyam, 284-309. szám)
1994-12-24-26 / 304. szám
1994. december 24-26., szombat-hétfő >-Cvz itt következő írásnak minden sora azért született, ftogy emlékezetünkbe vésődjék egy név, hogy példa adassék magyarságra, nemességre, emberi tartásra. Merán János. Szíven ütött a minap kelt halálhíre, és szégyenkezve indultam nyomban a fényképekért, a jegyzeteimért. Történt ugyanis, hogy évekkel ezelőtt, karácsonyra készülődve egy szeles- borongós decemberi napon vendégei lehettünk körösladányi otthonában Merán Jánosnak. Ám a riporttal máig adós vagyok — akkor a betegség közbeszólt, utána pedig mindig halogattam. Majd újra meglátogatom, és felfrissítjük a témát; majd a következő karácsonykor; majd egyszer, útban Szeghalomba... Most pedig nincs „majd”. Kérem, tartsanak hát velem, ismerjenek meg egy kiváló embert, aki nemrég csendesen elment közülünk —1994. november 19-e óta a körösladányi katolikus templom melletti családi sírboltban nyugszik —Jegyezzék meg a nevét, fogadják lelkűkbe a példáját hűségből, hazaszeretetből, lelki nagyságból. Piros-fehér-zöld mezőben álló oroszlán Nemes hűség házhoz, hazához Született Ladányban — Mind itt születtünk, Ladányban, én 1921-ben, október 14-én, Ilona húgom 1927-ben, Mária nővérem 1920-ban. O kilenc gyermeket nevelt fel, van 25 unokája, a húgomnak pedig öt gyermeke. Az ő férje volt a Ben Húr című film producere. Szegeden voltam magántanuló, a piaristákhoz jártam középiskolába, utána Bécs következett, a jezsuiták tanítottak, de a német bevonuláskor feloszlatták az iskolát, így végül Pécsett érettségiztem 1940-ben. Pesten a közgazdasági egyetemen kezdtem tanulni, de két év után jött a behívó, aztán a front, a hadifogság Grúziában, de legalább ott hideg nem volt. 1948 júniusában kerültem haza. Családi kép, az a bizonyos, 1942-ből... Merán úr, a „János bácsi” Az embert a tartása is elárulja: az öreg ladányi ház kiskapuját jó megjelenésű, magas férfi tárta ki. Gyérülő ősz haja hullámos, tömött bajusza ápolt, egyenes derekát, tiszta, nyílt tekintetét nem törte meg a hetven év, a hadi1 fogság Grúziában, sejn a nagy sorsfordulás. „János bácsi” — ízlelgettem magamban a faluban hallott megszólítást, ami sehogyan sem illett erre az imponáló, első pillantásra is rokonszenves idős férfire. Semmi bácsis nem volt benne, mint ahogyan például Honthy Hanna X évesen sem lett néniké. Kezet fogtunk, beljebb invitált, teával kínált a kétszobás kis lakásban. A hajdani kastély szomszédságában a jellegtelen, alacsony öreg épület — hajdan a grófi család alkalmazottjai laktak itt — történelmi értékekben gazdag, meghitt otthont rejtett. Más világról árulkodott a kopottasán is pompás fotel, a kecses íróasztal, amelyet a jelennel néhány mai használati tárgy, kávéfőző, fűtőtest kötött össze. Beszélgetni kezdtünk, körbesétáltunk a lakásban. S közben kikerekedett Merán János élettörténete. Tyúkok ültek rajta A kis lakást nagyszerű emberek, korok tárgyi emlékei tágították hatalmassá. A házigazda sorra bemutatta, a hozzájuk fűződő történetekkel megtoldva kedves dolgait: — Ez a Mária Terézia korabeli íróasztal az édesanyámé volt, a vitrinünket, ott, a sarokban az elmenekült református pap udvarán találta édesanyám a háború után. Tyúkok ültek rajta. Annak a kicsi bőrfotelnek párja veszett. „Eljegyzési szék”-nek hívtuk, a könyvtárban állt, párban persze. Porcelán, ezüstholmink Móron maradt, amikor édesanyámék menekültek, pár darab került meg mutatóba. Egy szép lámpánkat nászajándékba kaptam vissza, nagyanyám ajándékozta valamikor a katolikus papnak. Az olajképét, amely valószínűleg múlt századi olasz mester Keresztelő Szent Jánost ábrázoló festménye, egy gyerekkori barátom fedezte fel egy ipar- testületi ház színpada alatt — mint Sztálin-képet. Ismerősnek találta a díszes keretet, no meg a vászon hátoldalát. Sztálin plakátfotója alatt valóban az a festmény bújt meg, amely a szüléink ágya felett függött. Az íróasztal alatt, az a szőnyeg a legértékesebb emlékem: édesanyám szőtte, ugyanis szövődét létesített a falubeli lányoknak, ahol ő tanította őket a szövésre. A trófeákat kérdik? Azokat javarészt én szereztem. A vadászat, az erdő fenséges nyugalma az én testi-lelki pihenőm. 1965 óta járhatok vadászni, akkor kaptam engedélyt. Aldoval, a hűséges labradorral barangolunk. Utálta a politikát Nem politizált, nem vállalt közéleti szerepet. Beszélgetésünk idején 1991 decemberét írtunk, a rendszerváltás idejét éltük. Merán Jánost megkeresték a kisgazdák, vállalná a polgármester-jelöltséget. Nemet mondott. — Először is, oda fiatal kell, azután meg olyan, aki szeret politizálni. Én utálom. Nem szeretem a hazugságot, pedig a jó politikusnak hazudni kell. Aki becsületes, az úgy jár, mint szegény Teleki Pál nagybátyám. Érdekel persze, hogy mi történik, ez nem jelenti azt, hogy nem foglalkoztat a politika, csak a véleményemet megtartom magamnak. Nézem a tévét, járatom a Népszabadságot — ezt tartom most valahogy a legjobb újságnak. Néha valóban felháborító, hogy annyi fontos dolog volna ebben az országban, mégis századrangú témákban interpellálnak a parlamentben. Persze meg kell ezt is tanulni, nem csoda, hogy lassan megy minden, negyven évig abban éltek, hogy minden parancsszóra történik. Azért én mindig optimista vagyok. Nem tudom, megérem-e, hogy jobb lesz, de bízom benne! Az oldalt írta és szerkesztette: Tóth Ibolya Hadifogság után alkalmi munkás Önmagáról szűkszavúan, tárgyszerűen mesélt. Szavaiból életszeretet, valami derűs bölcsesség, emelkedettség áradt. Elfogadta a sorsát, és igyekezett maga formálni, fölépíteni egy új, merőben más — de tartalmas, értelmes életet —, mint amelyre származása, családjának társadalmi helyzete eleve kijelölte. — A fogságból 1948 nyarán kerültem haza, akkor már újra itthon volt a család. Egy hét után beálltam terményt rakodni. Állandó munkát nem kaptam. Sokan kérdezték, hogy bírom elviselni, naponta szembesülni a ténnyel, hogy minden elveszett. Harminckétezres volt a könyvtár, eltűnt, elhordták az. oroszok, mindössze egy esőkabátom maradt meg a személyes dolgaimból. Édesapám adott egy inget-nadrágot, amikor hazaértem. Dolgoztam ami jött, voltam a gazdaság rizstelepén, a téglagyárban, aztán 1962-ben hívtak a Metakémia elődjéhez, két évi fizikai munka után telepvezető és vezetőségi tag lettem, ott ért sokat az emberismeret. Nem volt könnyű, de tudtam, mint fizikai munkákat próbált ember, hogy a kétkezi dolgozók érdeke mit követel. 1960-ban, kilenc évi ismeretség után nősültem, a szociális otthon főkönyvelője volt a feleségem, iparosember lánya, akit 1982-ben vesztettem el. Az első nagy fájdalom 1966-ban ért, így karácsonykor: meghalt az édesanyám, majd 1970-ben édesapám, azután, mint említettem, a feleségem. Igen, találkoztunk a családommal, először, nagy nehezen, 1963-ban engedtek ki hozzájuk, később, 1957 után viszont már szinte küldtek, kivándorlási útlevelet adtak volna. Maradtam. Ha itthon, Ladányban nem maradhattam volna, akkor kimegyek. Odakinn kényeztettek volna, tudom, de én mégis itt érzem jól magam, ez az otthon, ez a múltam, a gyerekkor, a család emlékeivel, az emberek szeretetével. Valamikor itt jómódban éltünk, azt adta a haza, és most, a rosszban elhagyjam? És dac is: meg akartam mutatni, hogy aki grófnak születik, az sem más, megél a maga emberségéből. Az a legnagyobb megnyugvás, hogy az emberek tiszteletét, szeretetét bírom, haragosom nincs. Megőrizni csak a jót Régi fényképet emelt le a falról, egy pillanatra belefeledkezett a hajdani nyári délután csendjébe, amelyben már ott dörömbölt a háború tudata. — Családi kép ez 1942-ből, két nap múlva indultam a frontra. Június volt, a kastélykertben készült a felvétel. A szüléink szigorúan neveltek bennünket. Árra tanítottak, hogy csak a jót kell megőrizni, a rosszat felejtsük el. Ez sokat segített engem az életben. Megtanultam, hogy nem szabad gyorsan, felületesen ítélni, meg kell vizsgálni mindig az okokat. Szeretni kell, és nem gyűlölni, nem bosszút kiáltani, mert az csak bosszút ■szül. Apám 1942-ben volt a fronton, de megbetegedett és hazajött, aztán újra behívták, ő nyugati fogságba esett. Anyámék előbb Mórra, aztán Ausztriába menekültek az oroszok elől. Apám a fogságból haza jött. Hogy miért ide? Mert itt volt itthon. Meg reménykedett. A rizstelepen lett árasztó. A kastélyból megkaptunk két szobát 1952-ig, akkor iskola lett. A húgom, nővérem aztán férjhez ment, külföldre kerültek mindketten. A szüleim végül 1957-ben mentek utánuk nyugatra, amikor apámat leszázalékolták havi 300 forinttal. Sose beszéltünk vele ezekről a dolgokról, de nem látszott, hogy megtörte a sors. Merán családfa valamikor a XIX. század első felében sarjadt, amikor is Merán János ükapja, II. Lipót császár fia — Mária Terézia unokája, Habsburg-sarj — beleszeretett egy osztrák falusi postamester lányába, és feleségül vette. Plochl Anna a házasság után nevet és rangot kapott, előbb Brandhofen bárónő, fia születése után pedig Merán grófnő lett. Ferenc nevű fiától származnak a Merán grófok. Merán János apai dédanyja báró Wenckheim Mária, tőle örökölte a nagyanyja a birtokokat, így kerültek a Meránok Magyarországra, 1919-től élt itt a család. Merán János édesanyja gróf Almássy Ilona volt, anyai ágon az „árvízi hajós”, báró Wesselényi Miklós dédunokája. A grófi Merán család, melynek tagja volt vendéglátónk is, Körösladányban négyezer holdat mondhatott a magáénak az államosításig. Kastélyukból iskola lett. Innen pár méterre élte le életét Merán János, miután nagy nehezen megvásárolt egy lakrészt a hajdani melléképületükből. Erős léleknek, derűs, kiegyensúlyozott, tiszta embernek ismerték őt. Igaz is: a család címere piros-fehér-zöld mezőben álló oroszlán...
