Békés Megyei Hírlap, 1994. december (49. évfolyam, 284-309. szám)
1994-12-24-26 / 304. szám
ipm MEGYEI HÍRÍAPKARÁCSONY 1994. december 24-26., szombat-hétfő Zsuzsa-baba emlékét mélyen őrzi... „Nem kell a színjáték, mondta anyám és kihajította a karácsonyfát az ablakon” Együt az első közös pesti karácsonykor a család, a Kossuth téri lakásban. Balról Nagy Imre, felesége Égető Mária, Ferkó, dr. Jánosi Ferenc és Nagy Erzsébet. Hátul Égető László „Visszoemlékezőköteftem egyben apuka civil arca is" . épésben araszolok kifelé a Bartók Béla úton. Talán szándékosan nem is sietek beleszaladni a sárgákba, így a rohanó idő még egy kicsit enged emlékeztetni, felidézni nagyon-nagyon régi találkozásokat. Jóllehet, kisiskoláskori az Orsó utca 43- hoz fűződő emlék, mindmáig kristálytiszta. O mintha most is jönne lefelé a pillából, kimért, nyugodt léptekkel. Gyakorta lestem a földszinti lakás ablakából. Sokat persze nem tudhattam róla, csak azt, hogy nagyon híres ember, keresztszüleim kizárólag miniszter úr-nak szólították és télen is a zöld rácsos kapu előtt sétált két halinacsiz- más őr. Ha pedig fékezett a nagy fekete kocsi, egy harmadik is előkerült. A házban azonban mások is laktak, pontosabban a szomszédos, kisebb villában. A család többi tagja, így Erzsiké- ék is. Néhány éve már nyugdíjas. Hozzájuk igyekszem most. De ne feledjük Ferkót sem, hozzám hasonló korú fiát, akivel két vakációnyi időre játszótársak voltunk a már említett rózsadombi, számunkra paradicsomi kertben. Ha már nagyon untuk a szobajátékokat, felszaladtunk a tetőre, egészen a kert végéb. A kerítés tetejére felmászva, a Dunára is leláttunk. Szegény sógor bácsi, inkább csak sejtette, hogy hófehér nyu- lait néha mi segítettük a teljes szabadsághoz, aminek különben a tapsifülesek nagyon örültek, hiszen nem mindenütt volt kerítés, ha mégis, a lécek, rozsdamarta drótok között könnyűszerrel ugrabugrálhattak akár a harmadik portáig is. Nem tartozott a leghálásabb házmesteri tennivalók közé összeszedni őket... Háborítatlan birodalmunkból csak a fák közt felsikló éles „Ferkó!’’-kiáltás riasztott fel bennünket, jelt adva az aggódásnak. Szeretteim aztán ötvenötben hazaköltöztek Gyulára. Halálukig büszkén emlegették, hogy hosszú ideig hűséggel szolgálhatták az ország első emberét. Igen, a mártír miniszterelnököt, Nagy Imrét. Mindezt néhány évvel ezelőtt már megpróbáltam felidézni, szándékom szerint Erzsikével is találkoztunk volna, ám akkoriban rengeteg dolga akadt, a riportból végül kimaradt. Az idő azonban nagyon türelmes. Mostanában könnyebben alkalmunk nyílott beszélgetni, közte régi karácsonyokról is. Hatodik emeleti panellakásuk barátságos könyvtárnak is beillik, igazán otthonossá tették. Elsőre önkéntelenül is az jut eszembe: vajon öt éve senkinek sem jutott eszébe komolyabban, hogy az újratemetés, a szóval szentesített és legtöbbünk jóleső büszkeségével fogadott igazságtétel után megkeresék őket? Amikortól már valamivel csendesebb napok is jöttek, nem érkezett-e el az ideje egy másik, a családot megillető segítségadásnak, ha nem is az Orsó utcában... Talán nem szaladna senki feljelentést tenni. — Szóba került többször — mondja Erzsiké, vigyázva, hogy hangjában ne érződjön keserűség, igaz, teljes közömbösség sem. — Ide már nem ér fel Kelenföld zaja, jól megvagyunk. Nézze, milyen pompás kisszobává alakítottuk át az erkélyt, „kibéleltük”, sok könyv odafér, még egy íróasztal is. Ez a lakás stúdiója, ahogy a férjemmel nevezzük. Olvasgatni, búvárkodni, régi emlékek közt keresgélni jól el lehet itt húzódni, tényleg kellően csendes. Alighanem ott keresek majd régi képeket is, ahogy kérte, ez már afféle rejtett gyűjtemény, a többi múzeumba került, ha túlozni akarok, a nemzeté. — Édesapjának szobrot állítottak Békéscsabán, gálád kezek ugyan nemrégiben próbálták megkisebbíteni, de már ismét a helyén a szemüveg... — Tudja, tényleg megtisztelő, hogy egyáltalán eszükbe jutott a helyieknek emléket állítani, miközben a budapesti szoborról még mindig csak beszélnek. Legkevésbé a békéscsabaiak tehetnek róla, hogy nem teljesen édesapám egyéniségét adja vissza. Neki ugyanis sohasem volt sajátja az olyan büszke, visszautasító testtartás, a majdnem dölyfös, mint amit én a szoborból kiolvasok. A polgár- mester úr szerint egyetlen fotó alapján készült — nem tudom, hogy melyikről van szó — minden esetre, kár. O nem ilyen volt. Talán alkotója azt hitte, csorbítani akarjuk művészi egyéniségét, pedig inkább segítettük volna. Bizonyára a korral szembeni egyetemes magatartást is sugallni akart, de közben eltávolodott Nagy Imre egyéniségétől. — A budapesti nyilván nem ilyen lesz... — Előbb készüljön el! Három hely is szóban forog, nekem személy szerint az a Kossuth téri, Margit-híd felé eső park-sarok tetszene, mely közel van a fölművelési minisztériumhoz és viszonylag a Parlamenthez is, ráadásul szemben található első pesti lakásunkkal. A másik a parlamenti szoborsor, a harmadik a Szabadság térről a Kossuth térre befutó utcák háromszögében lévő sarok, ahol most szökőkút van. Majd meglátjuk. — Három évvel ezelőtt azt mondta, hogy még soká tart kihordani a demokráciát... bár szeretném kerülni, hogy ezúttal túl sok szó essék politikáról, érdekelne a véleménye... — ...vagyis, hogy hol tart most a nemzet a demokráciaépítésben? A második felvonásnál, de ezt a képletességet akár érthetjük a második választásra is. Mondtam én annak idején azt is, hogy nagyon elborzaszt a nacionalizmus felerősödése. Teljesen ugyan nem múltak el a kételyeim, de látható, hogy az inga kilengése kilencvenben volt a legerősebb, az is természetes, hogy sok évtizedes elnyomás után a konzervatív oldalra, most májusban kisebb mozgás történt balra és ez mutat, jelez valamit. A legjobb, hogy kiegyenlítődnek lassan az erők. Azt viszont csak megerősíthetem, hogy az elmúlt négy esztendő nem hozott akkora fejlődést, mint amekkorát hozhatott volna. Több volt az ígéret... és az idén is érződött az eddig történtekkel szembeni elutasítás, amit leginkább az mutat, hogy nem csupán a szocialisták- szavaztak a szocialistákra. Nem vagyok azonban pesszimista, ha lassan is, rendeződnek a dolgok. Fontos, hogy a retrográd nézeteket valló MIEP például igazából nem erő. Megnyugtató, hogy nem tudott a parlamentbe bejutni, de ugyanígy az is, hogy a Munkáspárt sem hallathatja hangját a törvényhozásban. És, szerencsére a molyos, mentés — modem Magyarországtól legtávolabb eső— ideológia sem képes utat tömi magának! Ez jól van így, végső soron tehát bizakodó vagyok és még megnyugtatóbb lenne, ha végre elkészülne az a törvény, amely véd minden embert és határozottabban fellép a fajüldözés ellen. Bizakodásomat egyébként igazolják a múlt heti választások is. A színes paletta a legfőbb biztosítéka az egészséges vitának, hogy nem kell folyton izgulnunk, vajon legközelebb mi lesz...!? tyű, egy nagyobb szelet csokoládé — maga volt a teljesség. Máig vallom azonban, hogy akkoriban számomra igazi megtestesítője volt a magunk belső karácsonyi ünnepének, amikor apuval közösen elmentünk fenyőfát vásárolni. A már október végén beálló, mindig kiadós télbennünket a buszból, hátranézett. Egy biztató pillantásra tellett még, mintha azt mondta volna: vigyázzatok magatokra! Kint Romániában külön őriztek bennünket, a karácsonyt azonban „széppé” akarták tenni és Snagovban karácsonyfát tettek fogvatartóink az asztalra, azzal, hogy majd átviszik a családtagokat egy rövid látogatásra az ő ebédlőjükbe. Anyám, amikor meglátta a szeretet ünnepét jelképező fát, nagyon kiborult, rájuk förmedt, hogy nem kell a színjáték és kihajította a karácsonyfát az ablakon. Aztán, mire odaértünk, ismét visszarakták. Nem ünnep volt az, hanem maga a pokol, a remény alig- sugarával. Amikor ötvennyolc augusztusában összehívtak — Életének karácsonyai nyilván sokféle emlékeket hordoznak, attól függően, hol, milyen körülmények között teltek az ünnepek. Idézzünk fel néhányat, először talán a gyermekkorból! — Látja, 1929 nyara, talán ősze, azonnal felvillan, noha nem karácsonyi az első meghatározó emlékem. Ekkor találkoztunk először apámmal, hiszen amikor én születtem, ő börtönben volt. Amikor kiszabadult, nem tért vissza hozzánk vidékre, hanem Bécsbe emigrált. Édesanyámmal Kaposvárról indulva csatlakoztunk egy Mariazellbe tartó zarándokúihoz, mi persze hozzá siettünk, a pályaudvarról kísértek el bennünket. Akkor láttam őt először. A részletekre két és fél évesen nemigen emlékezhet az ember, de, hogy jártunk a Práterben, felültünk a nagykerékre is, az biztos. És! Megmutathatom a fotót — ezt az egyet nem adom ki a kezemből —, amelyiken Zsuzsa-babámat szorongatom, édesapám első igazi ajándékát. Aztán Oroszország, közelebbről Moszkva következett... Ez önmagában is érdekessé tette azokat az éveket, hiszen, nem voltak igazi karácsonyok, a vallásos élet amúgy sem válhatott napjaik részévé! — Valóban, bár ennek előnye is volt, hiszen a téli ünnepek, az ajándékozás ideje meghosszabbodott. Helyét a Téla- pó-várás töltötte be, sokáig gondoltunk szeretteinkre, ekkor ajándékoztuk meg egymást, de nem kell nagy dolgokra gondolni. Középpontjában az új esztendő köszöntése volt, december 31-én jött meg a Télapó. Nehéz évek voltak a harmincasok mindenütt a világban; egy selyemsál, egy pár kötött keszFerkó fiával és Kati lányával, már az Orsó utcában ben a tiszta fehér havon sétálni, nagyokat beszélgetni, az is maga volt az ünnep. Ezért még- sincs bennem hiányérzet, amikor visszagondolok azokra az évekre. Az itthoni első karácsonyunkat viszont negyvenötben még emlékezetesebb volt, már igazi szaloncukros ünnep, a Kossuth Lajos téri lakásunkban. Negyvenhét karácsonyára pedig már Ferkó fiunk is velünk volt. Hatalmas fát állítottunk, annyira örült óriás mackójának, mégha ezen a képen kissé megillető- dött is... 1953 karácsonya volt talán a legszebb az ötvenes évekből, hiszen abban az esztendőben lett apuka miniszter- elnök, tele tervekkel. Az ünnepeket egyben boldog jövővárás is betöltötte. Örült, hogy több tízezer honfitársunknak vissza tudta adni a szabadságát, sokakét szó szerint is. Felutaztak a rokonaink Kaposvárról, Vásárhelyről, együtt ünnepeltünk és máig emlékszem, milyen finom volt Hajdú néni töltött káposztája, ennél jobban csak a túrós csuszát tudta készíteni a maga keresztanyja. Fájdalom, hogy aztán ez a szépnek és reményteljesnek induló út újra megszakadt, eltorzult. —Nem telt el sok idő, fájdalmasan alakult az életük. Nincs idő, ami kitörölhetné a szenvedést a szívekből. Pedig Romániában még élt a remény... legalább az élethez. — Bizony, még felidézni is abszurd az internálás alatti időket. Utolsó találkozásunkkor, amikor elhurcolásunkkor, itthon, a reptéren kiszállítottak mindenkit és a még most is élő, de nagyon beteg dr. Újhelyi Szilárddal felolvastatták az ottani Előre Népszabadságból átvett cikkét, a román tiszt figyelmez- tett bennünket, a hallottakat vegyük zokszó nélkül tudomásul, minden megváltoztathatatlan. Bevégeztetett, búcsú nélkül. Nem idézem fel újra, milyen idők jöttek, sose legyen hasonló! Kati lánya festőművész, némileg szerencsésebben alakult a felnőtt élete, mint testvérének. Feri gépész üzemmérnöknek tanult, később kiegészítette más tanulmányokkal, de sokáig nem hagyták boldogulni. Jelenleg bétéjük van, ügyes felesége révén újragondolták az életüket, fő profiljuk a takarításszervezés... — Mit mondjak, nem ez volt az álma. Várjuk őket az unokákkal és férjem családtagjaival együtt az ünnepekre. Itt azonban nem férnénk el, alighanem az óbudai Új Síposban rendezzük az ünnepi ebédet. — Máskor mivel tölti a nap legnagyobb részét? — A Nagy Imre Társaság szervezése, az alapítvány, a különböző kutatások, memoárkötetem szerencsére elfoglalnak, értelmes munkát jelentenek. Az emlegetett kötetre még várni kell, mert amit leírok, az mégis édesapám civil arca lesz egyben. Alapos, pontos, értékes munkát szeretnék átadni a kiadónak. Nincsmiért sietni vele. Fábián István NAGT Erzsébet Alexandra szerkesztő, műfordító. Kaposvár, 1927. ápr. 13. Sz.: Nagy Imre. Égető Mária. Férjezett (1946-68 Jánosi Ferenc meghalt), 1982, Vészi János. Gy.: Ferenc. 1947, Katalin, 1951, Vészi János, 1953, Vészi Zsuzsanna, 1971. T.: Autómüszaki Föisk.. Moszkva, 1944. E.: 1930-45 a SZU-bari él, 1945 hazatér, a Külügymin.. a Földművelésügyi Min., 1949-52 a KM munkatársa. 1952-55 a Vengríja-Hurtgary szerk., 1955 a MÚOSZ-ból eltávolítják, az Ak. Kiadó szerk.. 1956 apjával a jugoszláv követségre menekül, majd Romániában internálják, 1958 hazatér, 1959- több múzeumi szerv -ben, az OSZK-ban ford., szerk., 1978-82 a Népművelési Prop. Iroda munkatársa 1982- ny. 1988 a Tört. Igazságtétel Biz. alapító tagja, 1992 ein., lemond, a Nagy Imre Alapítvány egyik létrehozója, 1990 a MÚOSZ rehabilitálja, 1990-91 a Revue de Hongrie szerk.. 1992 a Nagy Imre Társ. egyik megalapítója, örökös ein- (Ki kicsoda-1994)
