Békés Megyei Hírlap, 1994. december (49. évfolyam, 284-309. szám)
1994-12-24-26 / 304. szám
KARÁCSONY 1994. december 24-26., szombat-hétfő Elveszettnek hitt Verne-kézirat került elő az író hagyatékát őrző kilencszáz kilós vasalt ládából Párizs a XX. században Jules Verne (1828-1905) Elveszettnek hitt Verne-kéziratot adtak ki az ősszel Franciaországban: Párizs a XX. században. Habent sua fata libelli — a könyveknek is megvan a maguk sorsa — tartja a latin közmondás, s igazát bizonyítja az alábbi történet is. Jules Verne (1828—1905) egyik fiatalkori művéről van szó, egészen pontosan a másodikról. Az Öt hét léghajón sikere után 1863-ban látott hozzá az 1963-as Párizst bemutató regény megírásához, ám a nagy látnoki erővel megírt kézirat nem nyerte el a kiadó, Pierre-Jules Het- zel tetszését: „Kedves Verném, ön lehetetlen feladatra vállalkozott, s ahogy elődeinek, úgy önnek sem sikerült jól végrehajtania.” Verne gyöngybetűinek margóján számtalan piros tintás megjegyzés, Hetzel kifogásai. Ilyenek, mint: „Ronda kifejezés, igen rosszul sikerült megfogalmazás, főként egy kezdősorban!” Szerző és kiadó baráti viszonyát jelzi, hogy Verne nem sértődött meg, nem is vitte máshová a kéziratot — amelyen pedig nyilván sokat dolgozott —, hanem zokszó nélkül tudomásul vette a kudarcot. Hosszú távon neki lett igaza, hiszen Jules Hetzelnél jelent meg egész életműve, több tucat izgalmasabbnál izgalmasabb regény, amelyből 224 fordítás jelent meg a világ 23 országában. Verne 1905-ben bekövetkezett halála után fia, Michel, jó néhány kiadatlan kéziratot talált az amiens-i házban. Közülük sokat megjelentetett, de a Párizs a XX. században egy nagyméretű vasalt ládában maradt. Mindamellett tudtak a létezéséről, hiszen Verne első életrajzírója, Charles Lemire 1908-ban még említést tesz róla. A regény regénye A kéziratnak azonban 1911 -ben nyoma veszett. Amikor 1925-ben meghalt Michel, gyermekeire hagyta a csaknem kilencszáz kilós ládát, ám hasznavehetetlennek tartották, s nem törődtek vele. Annál kevésbé, mert a kulcsa is elveszett. Végül az író ükunokája, Jean Verne örökölte meg az ingóságokkal együtt 1958-ban. Tizenhét éves lévén kisebb gondja is nagyobb volt annál, mint hogy régi ócskaságokkal bíbelődjék. Csak 1989-ben, egy újabb költözés során feszítették fel a ládát, de a kézirat értékét még ekkor sem ismerték fel: a költözés lázában egy táskába gyömöszölték, azt gondolván, hogy Michel irodalmi zsengéinek egyikéről van szó. Három esztendővel később, 1991-ben jutott eszébe Jean Vernének, hogy tüzetesebben is meg kellene vizsgálni a régi lapokat. Nyomban felismerte Jules Veme kézírását. Párizsba utazott, hogy megérdeklődje, maradt- e ükapjának kiadatlanul munkája? A szakértők j azonnal rávágták: „Párizs a XX. században, i Valószínűleg megsemmisült a háború alatt...” A részletes vizsgálatok után minden kétséget I kizáróan bebizonyoso-j dott, hogy az eredeti, elveszettnek hitt kézirat van Jean Veme birtokában. Ezután már csak azt kellett eldönteni, a versengő kiadók közül melyiket szerencséltesse a család. Az Hachette-et és a Le Cherche du Midit választották, így ezek közös kiadásában jelent meg a regény november elején. Verne, mint ez közismert, megszállott doku- mentarista volt: amikor nem írt, napjainak nagy részét könyvtárakban, levéltárakban töltötte, hogy újabb és újabb adatokkal egészítse ki, tegye hitelesebbé romantikus történeteit. E munkamódszer megfigyelhető a Párizs a XX. században című regényén is. Korának nagy találmányaira tudományos pontossággal hivatkozik, ugyanakkor élénk fantáziával „fejleszti tovább” az akkoriban kezdetleges megoldásokat. A főhős, Michel, múlt időben meséli el 1963- as élményeit, s ez kissé dolgozatszerűvé teszi a leírást. Általában a szerző stílusa még sokkal szárazabb, egyenetlenebb, mint későbbi regényeiben. Főként ez lehetett az oka, hogy Hetzel visszautasította a kéziratot. Ám a nagy író látnoki zsenialitása már ebben a regényben is megmutatkozik, mint azt az alábbi részletek is bizonyítják. Metró, sűrített levegővel Mindenekelőtt említsük meg az Eiffel- torony helyére megálmodott, 162 méter magas elektromos világítótornyot, vagy a 140 kilométer hosszú, 70 méter széles csatornát, amely — Veme szerint — 1963-ban Rouen-t köti össze Párizzsal. Ez utóbbi ugyan nem valósult meg, a „világítótorony” annál inkább, nem beszélve a metróról, amelyet Verne a következőképpen » képzeltei: ,,Ez a rendszer két külön vonalból áll, az egyik az oda-, a másik a visszaútra, az Összeütközés legkisebb veszélye nélkül. Valamennyi vonal a körutak tvét követte, öt méterre a házak fölött. Ily módon ez a síneket tartó hosszú viadukt egyúttal nyílt galériát képezett, amely védelmet nyújtott az eső és a napfény ellen. Miután egyszerű oszlopok tartották, a hagyományos mozdonyok által vontatott szerelvényeket nem bírta volna el; hála az új hajtóműveknek, a vonatok roppant könnyűek voltak; tízpercenként követték egymást, ezer utast szállítva kényelmes gyors vagonjaikban. A környék lakói nem szenvedtek sem a gőztől, sem a füsttől, azon egyszerű oknál fogva, hogy hiányoztak a mozdonyok. A vonatok sűrített levegővel közlekedtek, William-nek a tizenkilencedik század közepén virágzó találmányát hasznosítva.” A leírás érdekessége, hogy a sűrített levegővel működő magasvasút, ha nem is Párizsban, hanem Lille-ben e század végén megvalósult. A párizsi vízió annyiban állja meg a helyét, hogy a metró jó néhány helyen valóban galériaszerűen, az utcák vonalát követve, magasvasútként működik. Párizs, a (villany)Fény városa Amikor Verne a regényén dolgozott, még csak egyetlen villanylámpa világított Párizsban, a Királyi Palota kapuja fölött. Az is kísérleti jelleggel. Híre-hamva sem volt Edison izzóelven alapuló égőinek, sem az elektromos köz- világításnak, amely csak a századfordulón terjedt el. Veme mégis a következőképpen jellemzi az „1963-as” utcaképet: „A tömeg elárasztotta az utcákat, kezdődött az éjszakai élet... A luxusáruházak elektromos fényei messzire világítottak. A Way-rendszer szerint telepített, higanyvezetékes kandeláberek hihetetlen fényt árasztottak: földalatti vezetékek kapcsolták össze őket; egy adott pillanatban Párizs százezernyi utcalámpája szempillantás alatt felgyulladt.” Villamosszék Az 1888-ban feltalált villamosszék első mintadarabjai két percig tartó, 2500 voltos, áramütéssel ölték meg a halálraítéltet. 1863-ban természetesen a guillotine volt a kivégzőeszköz Franciaországban, ám Veme előrevetítette a „nagy találmányt” 1963-ra: „A saját gyöngesége ellen folytatott kétórás küzdelem után a Viliette (Párizs külvárosa H. J.) medencéjéhez ért, de ott végleg eltévedt. Azt hitte, hogy az auber- villiérs-i kapuhoz érkezett, ám a véget nem érőSaint-Maur utcán haladt végig, s végül a fiatalkorúak börtönéhez jutott ki, a Roquelle utca sarkán. Micsoda siralmas látvány! Éppen a vérpadot ácsolták! Hajnali kivégzést készítettek elő. A platót már össze is állították az énekelgető munkások. Michel szeretett volna elmenekülni a szörnyű látvány elől, felbukfencezett egy nyitott ládában. Miután feltá- pászkodott, egy akkumulátort pillantott meg, s minden megvilágosodott: többé nem fejeznek le senkit. Elektromos kisüléssel ütik agyon! Ez jobban hasonlít az égi bosszúra.” telefax Giovanni Caseili nevéhez fűződik a képi távírás feltalálása 1859-ben. Verne fantáziáját ez a találmány is megmozgatta, s így építette be regényébe: ,,Mindazonáltal az elektromos távírás lényegesen csökkentette a levelek számát, miután a tökéletesített gyártmányok lehetővé tették, hogy a címzett és feladó közvetlenül érintkezzen egymással. Meg tudták őrizni a levéltitkot, s igen jelentős üzleteket kötöttek meg távírás útján. Minden háznak megvolt a maga külön vonala, Wheatstone egész Angliában elterjedt találmánya alapján. A szabadpiac számtalan értékpapírjának álfolyama megjelent a párizsi, lon- doni,frank- f u r t i , amszterhelyére Jules Verne 162 méter magas A háromszáz méteres Eiffel-torony elektromos világítótornyot álmodott dami, torontói, berlini, bécsi, szent-pétervári, konstantinápolyi, New York-i, valparaisoi, Calcuttái, Sydney-i és pekingi tőzsdén elhelyezett táblákon. Mi több, a firenzei Giovanni Caseili professzor múlt századi találmánya, afotografi- kus képtávíró lehetővé tette, hogy mindenfajta írást és rajzot küldjenek másolatban, s hogy szerződéseket írjanak alá akár ötezer mérföld távolságból.” A humán tudományok háttérbe szorulása Verne 1963-ra a humán tudományok erőteljes visszaszorulását jósolta: ,,Be kell vallanunk, hogy a szépirodalom s a régi nyelvek tanulása leáldozóban van, beleértve a franciát is. A latin és a görög nemcsak, hogy holt nyelvek, de már el is temették őket. A látszat kedvéért létezett még néhány jelentéktelen és kevéssé értékelt klasszikus tárgy, amit nagyon kevesen tanultak. A szótárak, nyelvtankönyvek, bibliográfiák, olyan szerzők munkái, mintQuin- tus-Curtius, Sallustius és Titus-Livius, csendben porladtak az Hachette Kiadó régi házának polcain. Ám a technikai leírások sora, megannyi gépészeti, fizikai, kémiai, csillagászati munka, az ipargyakorláshoz, a kereskedelemhez és a pénzügyekhez szükséges könyv, tehát mindaz, ami a számító, köznapi élethez tartozott, többezres példányszámban látott napvilágot.” Francia? Angol! Ugyanilyen szomorú jövőt jósolt Verne a francia nyelvnek is az angol ellenében. Mint napjainkban láthatjuk, e téren sem járt messze az igazságtól. ,,Igazat mondasz, gyermekem! A szép francia nyelv elveszett. Az, amelyet olyan külföldi nagyságok, mint Leibnitz, Nagy Frigyes, Ancillon, Humboldt és Heine választottak gondolataik kifejezésére. Ez a csodálatos nyelv, amelyen Geothe nem írhatott s ezt örökké sajnálta, ez az elegáns kifejezőeszköz, amely a középkorban engedett a görögnek és latinnak, Medici Katalinnal az olasznak, IV. Henrik alatt a gascogni- nak, most nem más, mint szörnyű argó. Mindenki kitalált valami szót, hogy nevén nevezze a dolgokat, elfelejtvén, hogy egy nyelv többet ér, ha könnyű, mint ha agyonzsúfolt. A botanikusok, természettudósok, fizikusok, kémikusok és matematikusok szörnyű szókeverékeket gyártottak. A nyelvújítók az angol szótárból merítettek; kiválasztották a legrondább kifejezéseket; a lókupecek a lóra, a zsokék a versenyre, a fogatkereskedők a járművekre, a filozófusok a filozófiára vonatkozókat. Miután a franciát túl szegényesnek tartották, rávetették magukat az idegenre. Hát legyen, annál jobb! Felejtsék is el! Csak szebb lesz a francia, ha nem akar prostitúció útján meggazdagodni.” Színdarabok futószalagon Talán e néhány szemelvényből is kiderül, hogy Jules Vernét nem öntötte el túl nagy derűlátás a jövő századi civilizáció minőségét illetően. Ellenkezőleg: a klasszikus műveltség, a humán tudományok, a meleg emberi kapcsolatok féltése csendül ki e művéből is. Tanúskodik erről, amit a futószalagon gyártott színházi produkciókról ír. Elképzelése szerint 1963-ban Párizsban egy hatalmas raktárbázis számára termelik a színdarabokat, s innen „vételeznek” a színházak, igény szerint. (Mintha csak Hollywood elevenedne meg!) ,,Nem játszottak többé régi darabokat, egyedül Moliére-t a Királyi Palotában. De Hugo, Dumas, Sardou (...) egytől-egyig eltűntek. Minden rendben ment: a szerzők állami tisztviselők voltak, jól éltek, nem kellett megszakadniuk a munkában. Hol voltak már a bohém költők, a nyomorgó zsenik, akik örökké tiltakoz- . tak a fennálló rend ellen? De * hát kellett-e Ypanaszkodni \arra a rend- iszerre, amely I kiirtotta az Iegyéniségeket I s ellátta a kö- I zönséget olyan I irodalommal. amilyet csak kívánt?” Havasi János