Békés Megyei Hírlap, 1994. december (49. évfolyam, 284-309. szám)
1994-12-24-26 / 304. szám
1994. december 24-26., szombat-hétfő KARÁCSONY IMS MEGYEI HÍRLAP Egy csésze kávé Ezüst Györggyel ... Volt egy időszak, amikor azt hittem, a megyében már senki sem emlékszik rám Fotó: Kovács Erzsébet Gyönyörű helyen fekszik Budán a Mátyás király utca. S gyöngyszem itt az a villa, ahol Ezüst György festőművész él és alkot. A műteremből tág horizontot ölel át a kilátás. Ott- jártunkkor a fák már ledobták sárga leveleiket, s csupasz ágaik között betekintést engedtek szinte az egész fővárosra. A festőművész betessékel, kávét, teát fűz, kinek-kinek ízlése szerint. Len asztalterítőt hoz a csupasz asztalra, almát halmoz egy gyönyörű régi kerámia tálra. Mihelyst eleget tesz a házigazdái teendőinek, lehuppan mellém, s aztán már nem szabadulhat a kérdések elöl. —Jól emlékszem? Húsz esztendeje is elmúlt már, hogy elköltöztetek Békéscsabáról... — Pontosan 1971-ben jöttünk fel Budapestre. —Az ikrek akkor hány évesek voltak? — Várj csak! Most 30 évesek, akkor nyolc esztendősek voltak. —Azt hiszem, meg kell magyaráznom, miért tegeződöm Ezüst György festőművésszel... Harmincnégy éve ismerjük egymást, s a kedves olvasó talán megbocsátja, ha folytatom a tegeződést... Hogy fogadtak Budapesten? — Nem nagy lelkesedéssel! Nem sikerült azonnal mindenkit megnyernem. Fiam, Zoltán már a Képzőművészeti Főiskolára járt, amikor egy jeles kollega, akivel csak nézelődő viszonyban voltunk, rám köszönt: — Te Gyuri! Láttam a fiad munkáit. Nagyon tehetséges... Ennél szebb és nagyobb dicséretet ritkán kaptam az életben! Gyakran állítunk ki együtt Gyurival... — Vári csak! Nem Zolinak hívják a fiadat? — De igen, hivatalosan valóban Zoltán. Én azonban legtöbbször Gyurinak nevezem. No, hogy folytassam. Legutóbb Dunaszerdahelyen, a szlovákok mekkájában Faludy György nagy elismeréssel szólt róla. —A stílusa, a papáé? — Nem, nem! O szűrreálisabb, szimbolisztikusabb. Nem zavarjuk egymás világát. Azt hiszem, nem vagyok elfogult, ha azt mondom, nagy siker előtt áll. Közös kiállításon szerepeltünk Németországban, Kubában, Szlovákiában, Pesten, Székesfehérvárott, Kiskunhalason. Jövőre Csongrádra van meghívásunk. —Szoktad bírálni a gyermekedet? — Azt hiszem, nagyon jól kijövünk egymással, s ezzel semmi Ezüst György Békéscsabán született 1935-ben. Tanulmányait Budapesten kezdte meg 1953-ban a Képzőművészeti Főiskolán, a tanárképző főiskolán diplomát kapott Égerben 1957-ben, majd 1971-ben a Képzőművészeti Főiskolán is. 1959 óta rendszeres kiállító. Műveit hazai és külföldi köz- és magángyűjteményekben őrzik. Művészeti díjak; 1962-ben Munkácsy Mihály Emlékplakett, 1963: Szeged Város Díja. 1967: Medgyessy Ferenc Plakett, Debrecen I. Országos Tárlat. 1971: Békéscsaba, Városi Tanács Különdíja, 1976. Nagymaros Plakett, 1980: Honvédelmi Minisztérium Különdíja, 1981: Hatvan, Országos Portrait Biennálé: Bronz Diploma, 1986. SZOT-díj. Tanulmányúton járt: Európa, Ázsia, Üzbegisztán, Japán, Dél- Amerika, Kuba, Mexikó, Peru, Ausztrália, Új-Zéland. gond nincs. Ó megmutatja a munkáit, s mint első szemlélő és bíráló, szakmailag értékelem... — Az ifjú Ezüst Zoltán egyébként mivel keresi a kenyerét? — Szabadúszó grafikus, óraadó tanár. — Van nektek persze egy másik csemetétek is. Beszéljünk Ritáról! —Ó! A két gyerek teljesen különböző beállítottságú, bár ikrek. A lányom újságíró, a Cinema szerkesztője, az MTI külpolitikai osztályán dolgozik. Megajándékozott minket egy tüneményes unokával. Legifjabb családtagunk, Sándor elmúlt egy hónapos! Talán hangsúlyoznom sem kell, milyen büszkék és boldogok vagyunk. —Nemfurcsa, hogy Ezüst György, aki mindig nagy tisztelője volt a női nemnek, most nagyapa lett? — Jók a szakmai sikerek, de ha mellette az ember megtalálja családjában az örömet, bensőséges kapcsolatot, magabiztossá válik. Bár az is igaz, hogy a szakmai sikerek látványosabbak! Visszatérve a kicsire, nagyon örülök neki, s csöppet sem zavar a nagyapaság. —Bár elsősorban Ezüst Györgyöt, a magánembert kerestük fel, természetesen nehéz elválasztani a hivatásától, a művészettől. Ecsetelnéd pár mondatban, mire készülsz, hol vannak, lesznek kiállításaid? — Az elmúlt évben Szolnokon állítottunk ki. Ott több, mint száz képpel szerepeltünk. 1994-ben jelentősnek ítélem Gyuri kiállítását az OTP Galériában, ahol 30 grafikát mutatott be. Kiemelkedő kiállításnak nevezhető a dunaszerdahelyi, amit már említettem. Itt 70 képet mutattunk be. Jövőre csongrádi meghívásunk van. Októberben pedig egy genfi meghívásnak teszek eleget. Elég gyakori kiállító vagyok, s ez nagyon jó, hiszen mindig új képekkel színesíthetem a korábbi anyagot. — Se szeri, se száma azoknak a kritikáknak, amelyek különböző helyeken megjelentek munkáddal kapcsolatban. Alkalmam sem lenne idézni belőle, talán még távirati stílusban sem. Nem állhatom meg, hogy egyet ne idézzek. Mégpedig Catherine La- lumier asszonyét. így szól: , .Ezüst György kiállítása ennek az újra megtalált kultúrának példája. Ez a festő, aki jelentős hatású művész hazájában, még kevéssé ismert Európának ebben a szegletében. Úgy értékeljük őt, mint olyan festőművészt, akit szülőföldje inspirál, azok a férfiak és nők, akik ott élnek, s a szokásaik. Festészetét ihlető tárgyai most nagyon közel kerültek hozzánk. Az újrafelfedezés útja csak most kezdődött. Mint az Európa Tanács főtitkára, nagyon boldog vagyok, hogy ennek egy fontos momentuma eljutott hozzánk...” Kérdésem, hol láthatta művészetedet Catherine Lalumiere asszony? — Az Európa Tanács szervezésében, Strasbourgban volt kiállításom... — Millió helyre eljutottál képeiddel a világba! És Békéscsaba? Mostanában talán megfeledkeztek rólad a szülővárosodban ? — Volt egy időszak, amikor azt hittem, a megyében már senki sem emlékszik rám. Nemrégiben azonban meghívást kaptam a múzeumtól. Jövőre hatvanéves leszek. Ennek az évfordulónak apropójából hívnak kiállításra. Számon tartanak, s ez most nagyon jólesik, hiszen csabainak éreztem és érzem magam. Ez meglátszik témáimban is. Amikor Dunaszerdahelyen létrejött egy kortárs magyar galéria, egyből arra gondoltam, ez egy remek, nagyarányú kezdeményezés volt. Az jutott az eszembe, mi pedig csináljunk egy szlovák galériát, méghozzá Békéscsabán. Ez a nagy terv, amit szeretnék megvalósítani. — Beszéljünk a feleségedről! Hiába fűz több, mint harmincéves ismeretség hozzátok, sohasem tudtam őt másként szólítani, csak úgy, mint te: Bogárka! Hogy van? — Folytatta a pedagógusi hivatást. Nevelte a gyerekeket, s most, amikor égy csöpp ideje van, fut Ritához, hogy lássa a picit. — Milyennek tervezitek a karácsonyt? — A karácsony mindig közös ünnep volt. Tavaly még édesanyámat is itt ölelhettük, a fa alatt. Sajnos az idén ő már csak emlékben lesz velünk. A napokban kísértük ki az utolsó útjára. Az idén is nálunk lesznek a gyerekek, s most már a kis Sándor is ünnepélyesebbé teszi ezt a szép napot, amely egyre inkább lelki ünneppé válik... Béla Vali „Úgy értékeljük őt, mint olyan festőművészt, akit szülőföldje inspirál, azok a férfiak és nők, alcik ott élnek, s a szokásaik... Mint az Európa Tanács főtitkára nagyon boldog vagyok, hogy ennek a fontos momentuma eljutott hozzánk..." — mondta egy Ezüst-kiállítást megtekintve Catherine Lalumier Lovak a tanyán
