Békés Megyei Hírlap, 1994. december (49. évfolyam, 284-309. szám)
1994-12-24-26 / 304. szám
/ Göncz Árpád karácsonyai Egy óra hosszú idő. Ha peregnek a percek, akkor kevés. Ha az embernek megadatik, hogy a köztársasági elnökkel interjút készíthessen, akkor végképp kevés, akkor azzal az érzéssel jön haza, hogy kérdéseinek egy részére már nem futotta. Például a politikára, a pártok helyzetét firtató kérdésekre. Viszont a rendelkezésre álló egy órában jutott idő beszélgetni a családról, a szociális gondoskodásról, a karácsonyról, a szerétéiről és persze mindeközben a hazáról, az országról. A legfontosabbról. Tagadhatatlan, hogy világszerte átalakulóban van a család-modell, s megkockáztatom: a világban sok helyütt bizonyos mértékig válságban van a család. Bizony nálunk is roppant nehéz a helyzetük. Persze nem mindegyiké. Vannak, amelyeknek naponta meg kell küzdeniük a fennmaradásért és azért, hogy reménytelenül le ne szakadjanak. És vannak, amelyek messze előreszaladtak. Ez is egyfajta jelzése annak a reális veszélynek, hogy a társadalom kettészakad. — válaszolta Göncz Árpád arra a kérdésünkre, miként látja változó világunkban a család helyét és szerepét. — De másfajta vészjelek is megfigyelhetők — folytatta az elnök. A várható élettartam — a kontinens országaihoz viszonyítva — nálunk a legalacsonyabb. Á lehangoló halálozási statisztika nem azt jelenti, hogy egyöntetűen alacsony az élettartam. Társadalmunknak az a része, amely jól, sőt nagyon jól él, magas kort ér meg, másik részének pedig, amely a létminimum határán él, rövid az életútja. Az utóbbi két évben már-már katasztrofálisan visszaesett a szülési kedv — sorolja tovább az aggasztó folyamatokat Göncz Árpád — de amíg munkanélküliség fenyeget, amíg nem kielégítő a lakáspolitika, aligha lehet azzal számolni, hogy a fiatalok gyereket vállaljanak. — Mint köztársasági elnök rendkívül érzékenységgel fordul az elesettek felé, felesége pedig egy alapítvány élén a sérült gyermekek helyzetén igyekszik javítani. A romló gazdasági helyzetben van-e kiút, nem szél- malomharc-e megpróbálni segíteni? — A feleségem istenáldotta személyiség; hetvenévesen talált magának napi 10-12 órát követelő csodálatos munkát, amit hittel és meggyőződéssel lehet végezni. A család helyzete teljesen kiszámíthatatlanná válik egy fogyatékos gyerektől. Ez rányomja bélyegét a család életére, szakadatlan lelkiismeretfurdalást és bizonytalanság érzetet kelt. Szétzilálhatja a családot, lehetetlen helyzetbe hozza a szülőket, marja őket a kínzó kérdés: ha kidől az anya, vagy az apa, ki gondoskodik a beteg gyerekről, ki ad neki szeretetet? Vannak ugyan állami intézetek, tisztelet-becsület a munkájuknak, fedelet adnak a fogyatékos gyerekeknek és sok minden mást is, csak egy valamit nem tudnak nyújtani: családi melegséget. A nyugati társadalmak már jó 20-25 éve felismerték, hogy vagy a családnak kell lehetőséget nyújtani a házi ápolásra, vagy olyan gondozó hálózatot teremteni, amely segít elviselhetővé tenni a fogyatékosság terheit. De megoldás lehet kisközösségek létrehozása, amelyekben szinte családi környezetben élnek a sérült gyerekek, s ahonnan—ha ügy adódik —, tovább is tudnak indulni. Az elmúlt négy évben csaknem 200 önkéntes, egymásról sokszor nem is tudó humánus kezdeményezés bontakozott ki, rettenetes kínnal és kemény küzdelemben. Vannak köztük egyházi, világi és állami intézmények, általános jellemzőjük, hogy „telibe találták” a legmodernebb szociológiai szemléletmódot. A feleségemék alapítványa ezeket a kezdeményezéseket próbálja támogatni, segíteni. Őszintén mondom, nagyon irigylem a feleségem — mondja az Elnök tréfás-komolyán. — Olyan környezetben dolgozik, önkéntes társadalmi munkásokkal, gyógypedagógusokkal, akik az ország egyik legáldozatosabb, legrokonszenvesebb rétegét alkotják. Időnként, ha az értelmetlen civakodások, politikai viták rontják a kedvem, rájuk gondolok. Azt kívánom: Isten áldja meg őket. S azt, hogy Isten áldja meg a feleségemet... — Ezek nagyon szép dolgok, gazdagítják a lelket, felemelik az embert... — Nagyon sok olyat látok az országban, ami előrelépést jelent, de erről a lapok soha egy szót nem írnak. Csak arról, hogy mi omlik össze, milyen katasztrófa vár ránk, mi megy rosszul. Isten bizony nem vagyok sajtóellenes, de nem tudom, miért kell eltemetni ezt az országot idő előtt? Ne csináljanak mohácsi vészt Mohács előtt! Tartozom persze az igazságnak azzal, hogy kimondjam: a vidéki sajtóra ez nem teljesen igaz, mert közel vannak az élethez, észreveszik azt is, ami Karakószörcsökön történik és tudják, hogy Patapoklosi a világon van. Sajnos, a sajtó politikai szemszögből lát mindent. Hát próbálják meg emberi szempontból nézni, hiszen annyi tisztességes ember van ebben az országban. Kérem önöket, a hétköznapok szépségeire is figyeljenek oda, mert nem csak annak van hírértéke, hogy valaki csirkefogó, lop, csal, hazudik! Hadd idézzem fel amit Szajolon láttam, a vasúti baleset másnapján. A tragédia helyszínén rendkívül szervezett mentéssel találkoztam: a rendőrség a helyén volt, tökéletesen működött a tűzoltóság és a polgári védelem, és mit tesz Isten, Szolnokon egy egészen kiváló felderítő alakulat van. Időben megérkezett és imponáló szakértelemmel dolgozott a MÁV műszaki mentőszolgálata, a kórházak személyzete pedig pillanatok alatt feltöltődött, jöttek a szabadságo- sok, a távollévők, az ápolónők és a családtagok, hogy segítsenek, akár az adminisztrációban is. Szóval a mentés tökéletes, halk, összehangolt munkával zajlott. A látottakat egy súlyosan sérült kislány szavai hitelesítették előttem: arra kért, mondjam el mindenkinek, hogy köszöni a szeretetet amit kapott és köszöni, hogy megmentették az életét. Össze tud tehát tartani az ország, amikor kell. Ezt is írják meg! Próbálják meg közel hozni az olvasókhoz azt, ami emberi, döbbentsenek rá mindenkit arra, hogy vannak itt Emberek és van emberség. — Az emberségnél, a szeretetnél maradva, hadd kérdezzem a karácsonyairól. Melyik volt a legemlékezetesebb, vagy épp a legszomorúbb? — Az 1956-os, mert ugyan akkor még nem tudtuk, mi vár ránk, de a bizonytalanságot már éreztük. Ez akkor már ráült az emberre. Fénytelenebb, gyötrelmesebb volt a másik, az 1957-es karácsony benna börtönben. A kihallgatáson azt mondta a vizsgálótiszt, szenteste megkapom a családom fényképét. Vártam egész este, éjfélkor azután hatalmasat rúgtak a vasajtóba. A fegyőr elordította a törzsszámomat, majd felmutatta a gyerekek fényképét és kajánul megkérdezte: „Ismeri őket?” Mondtam: „Igen”. „Akkor minek az magának?” — vágta oda. Utána az egészet zseb- retette és azt mondta: ha nem akasztják fel, úgyis láthatja őket, ha felakasztják, akkor meg minek az magának? —Milyen most a karácsony Göncz Arpádéknál? — A feleségemet kellene megkérdezni, ő szervezi, mert a miénkkel együtt öt család programját kell összeigazítani. Minden család külön is karácsonyozik, aztán 25-én délelőtt eljön hozzánk mindenki, akkor leszünk együtt valamennyien. Istennek hála, erre nagyon alkalmas a rezidencia, van hol fölállítani a karácsonyfát, van elég hely, még ha a gyerekek belakják is az egész házat. — Meg szabad kérdeznem, milyen ajándékok lesznek a karácsonyfa alatt? — Hogy ki milyen ajándékot kap? Azt nem mondom el, mert még előre megírják az újságban — neveti el magát Göncz Árpád. Amikor aztán kiderül, hogy 24-én jelenik meg az interjú, néhány titkot elárul: — A feleségemmel együtt idejében begyújtjuk az igényeket, amelyeket azért nem kell annyira komolyan venni, mert „diszkrecionális” jogunk van eldönteni, mire telik, mi teljesíthető, illetve minek adjunk elsőbbséget. A karácsonyi kívánságlistákon jórészt elektronikus játékok, CD-le- mezjátszó, lakberendezési cikkek, háztartási felszerelések és hasonlók sorakoznak. Elnök úr! Mit üzenne az olvasóknak karácsony szent napján? — Azt üzenem, hogy szép és fontos tartozéka karácsonynak az ajándékozás, az ajándék. De talán még fontosabb és tartósabb az együvé tartozás érzése és a szeretet... Árpási Zoltán
