Békés Megyei Hírlap, 1994. december (49. évfolyam, 284-309. szám)
1994-12-24-26 / 304. szám
MES MEGYEI HÍRLAP KARÁCSONY 1994. december 24-26., szombat-hétfő A bokszkesztyűtől a papi palástig Csaholva fogadják az idegent Mezőberény- ben Feyér Sándor evangélikus lelkész kutyái. A gazdi, vagyis a „falkavezér” szavára, aztán megbékél a rottveiler és a boxer, a kis fekete korcs is engedelmeskedik. Egy simogatás az ebeknek, s azok máris rohannak tovább. Feyér Sándor a nappaliba invitál. Az ablak előtt zongora, rajta kötetnyi kotta. A házigazda, az egykori nehézsúlyú bokszoló, ma lelki- pásztor, velem szemben ül, kezeit maga előtt összefonja. A negyvenéves, szálfa termetű, jóval száz kiló feletti férfi kezein önkéntelenül is megakad a szemem. —Nincsenek nagy öklei—állapítom meg. — Való igaz, de még ma is nagyot tudok vele ütni — s hatalmasat csap tenyerébe. — Kezei inkább művész kéznek hatnak — s mielőtt még folytatnám közbevág: . — Tizenkét hangszeren játszom, közülük legkedvesebb a zongora, a hegedű és a cselló. Tizenhét évesen, nagy reményekkel Romániában elvégeztem a zenei gimnáziumot, a kottát is jól ismerem — kezdi beszélgetőpartnerem, aki három hete tett állampolgári esküt, így most már magyar állampolgár. — Ezt csak az tudja, hogy mit jelent, aki volt hasonló helyzetben. Temesváron voltam tizennégy esztendeig lelkész. Öt évvel ezelőtt a hívekkel én is ott voltam a Tőkés László kilakoltatása elleni tiltakozáson. Este hat órakor lehettünk háromezren, a rendőrök vagy kétszázan. Általános verekedéssel kezdődött a forradalom. Ökölvívó múltamnak nagy hasznát vettem. —Mikor ismerkedett meg az ökölvívással? — Tizenegy évesen. Jól megtermett legényke voltam, s mivel focizni nem tudtam, így választottam a boxot. Sportoló családból származom, számomra a sport mindig az élet egy darabkáját jelentette, s jelenti ma is. Édesapám alpinista volt, később edző lett, sajnos a sport áldozat is: lezuhant egy 60 méter magas szikláról ... Édesanyám minden sportot megengedett, kivéve a hegymászást. Azt hiszem érthető okokból tiltott ettől. Brassóban éltünk, az ottani csapágygyár klubjában, a Rulmentul-ban öklöztem. Jó kezekbe kerültem, évekig egy volt középsúlyú EB- aranyérmes, Caruacy foglalkozott velem. Nagyon szigorú, de következetes ember volt. Megtanított a sport szeretetére, s az ellenfél tisztelésére. Tizenkét évesen léptem először kötelek közé egy négy évvel idősebb fiú ellen, akit Radunak hívtak, s később felnőttként sokszoros román bajnok volt. Mit mondjak... Jól elpüfölt, ennek ellenére nem ment el a kedvem. Felnőttkorban is barátok maradtunk, de többet nem mérkőztünk egymás ellen, mert én nehézsúlyba kerültem. — Milyen eredményekkel büszkélkedhet? — Előbb megyei, majd területi bajnok lettem. Országosan ’71-től vált ismertebbé a nevem, 1973-ban súlycsoportomban az országos bajnokság ezüstérmese voltam. Összesen 126 mérkőzést vívtam, negyvenötször kikaptam ebből tizenötször kiütéssel. —Ez viszont sok... — Lehet, hogy sok, de 16-17 évesen a felnőttek között léptem ringbe, olyanok ellen, akik akkor jóval képzettebbek, rutinosabbak voltak, mint én. A mérkőzéseken hajtani kellett, az eredményektől függtek a kedvezmények. Szolgálatban, a mezőberényi II. kerületi evangélikus gyülekezet lelkészeként —Milyen kedvezményekben részesült? — Pénzt nem adtak, de hetente kaptunk egy fél kiló csokoládét, s Brassóban, a Búza soron volt egy kijelölt vendéglő, ahol minden délben a sportolók ingyen kaptak kiadós ebédet. A nagyon kemény edzésekhez kellett a kalória, amit az akkori és ottani viszonyok mellett nem tudtunk elérni. —Legemlékezetesebb mérkőzése? — Legemlékezetesebb, s egyben a legbal- szerencsésebb is volt az az 1973 augusztusi... A román bajnokkal, Gavrila Soian-nal mérkőztem, s a harmadik menetben padlóra küldtem, ám a kiütéstől, az akkori szabályok szerint a gong megmentette. Mivel az első két menetben ő volt a jobb, így pontozással kikaptam tőle. Csaltak más klubokba, de én hű maradtam anyaegyesületemhez. —Hogyan került a lelkész pályára? — Először tengerész akartam lenni, de nem jött össze. Aztán elvégeztem a tanítóképzőt, a tanítás helyett a teológiát választottam. S ez a sportkarrierem végét is jelentette, ugyanis a rektor megtiltotta, hogy tovább boxoljak. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy más sportágat űzhettem volna... A teológiai tanulmányaim négy évét Kolozsváron és Nagyszebenben töltöttem. Temesvári lelkészkedésem álatt a templom pincéjében barátaimmal kialakítottunk, berendeztünk egy edzőtermet, ahol karatéz- tunk, judóztunk, s természetesen boxoltunk is, de titokban. Ekkor már nem az egyház, hanem a secu elől kellett bujkálnunk. — A kemény ökölvívást hogyan lehet összeegyeztetni a lelkészi tevékenységgel, felebaráti szeretettel? — Az ökölvívás az sport, s nem gyűlöletből ütik egymást az ellenfelek. Aki jobb, az győz. Aki ringbe lép, az ad is, kap is. Az ökölvívók jó barátok, s természetes dolog, hogy a mérkőzés után megölelik egymást. —Említette, hogy tizenötször kiütötték. Hány k.o. győzelme volt? — Több mint harminc kiütéses győzelmet arattam. Mindegyik ellenfelemet sajnáltam, de a sportolói büszkeség hajtott. — Ha még egyszer választhatna, akkor melyik sportágat választaná ? — Természetesen az ökölvívást. Sok szép emlékem van a ringből, a sport révén jutottam ki külföldre. —Ma milyen a kapcsolata a sportággal? — Úgymond semmilyen. Ha időm engedi, akkor lemegyek a garázsba zsákolni, s a tv-ben minden boxmérkőzést megnézek. Szerencsére az Eurosport jóvoltából sok jó mérkőzést láthatok. Van edzői papírom is, s ha hívnának, boldogan mennék. Jó lenne Mezőberényben is szakosztályt, v^gy akár ökölvívó klubot összehozni. Biztosan eredményes lenne. —M ikor került Mezőberénybe ? — Két esztendeje, múlt április elsején. A II. kerületi evangélikus egyház helyettes lelkésze vagyok, mivel román állampolgárságú voltam még nem régen. A város befogadott, ahol otthonra leltem — monda Feyér Sándor, s mielőtt búcsú kézfogásunkra került volna sor, hozott egy, a napokban megjelent temesvári újságot. Bennekét oldalas cikk foglalkozik egyik példaképével, a ’60-as évek kontinens-bajnokával, Győrffy Jánossal, aki tragikus körülmények között a múlt hónapban meghalt. Miközben vendéglátóm kikísér csendesen megjegyzi: — Az bánt, hogy a teológián nem engedtek boxol- ni. Abban az időben voltam felszálló ágban, jól ment, s úgy érzem, hogy Ion Monea Európa- bajnok, olimpiai ezüstérmes életét megkeseríthettem volna. Szekeres András A képviselő úr Firenzében lett futballedző Vladimiro, a kék kalapos zsaru tehet mindenről...? Akaratlanul csöppenek a telefonbeszélgetésbe, mert kopogásomra hangos „Gyere!” a válasz. „Lacikán, ha tudok, segítek!” Alig fejezi be, ismét keresik. Ez a dialógus is rövid, de a téma már kevéssé kedélyes: az E-épületből jelezték, hogy hideg van, 18 fok sincs. Nem idézném a képviselő' urat, de félóra múltán sem tagadja: tényleg nagyon dühös lett és igazgatóként nagyon rosszul végzi dolgát, ha itt valaki elfelejtené, a vendég bizony, jólérezni magát” jött Gyulára! Betoppan Serb József elnök is, akivel ma már szerencsére nem csak álmodoznak azon, hogy a Hőforrás üdülőszövetkezetet sokfelé ismerik, itthon és messzebbre egyaránt! ,Ennek az olasz válogatottnak sokáig közelében lehettem..." —Amióta a hét első felét Pesten töltöm s csak a másodikat itt, az irodában, néha összeszaladnak a dolgok. Május óta erre a színes képre pillantani is ritkán tudok, pedig nagyon közel áll hozzám. A ’88-as olasz EB-csapat. Vagy nem a fociról lesz szó? — kérdez vissza bajusza alá apró mosolyt csempészve, javasolva egyben, ha nem érnénk a végére, folytassuk majd valamikor... A délutáni városi idegenforgalmi kamarai ülésen elnököl, onnan mégsem késhet el. Kétségtelen, a mostani megyei parlamenterek jóval kevesebbszer „vendégeskednek” lapunkban, de dr. Tokaji Ferenc maga is igazolhatja: ezt a beszélgetést tavasszal megígértük egymásnak... igen, mielőtt még „besétált” a parlamentbe. Elvégre nem tudok olyan hazánkfiáról, aki futballedzői oklevelét Firenzében szerezte és olyan honatyáról sem. aki szóvirágcsokrok helyett mindössze egy ötputtonyos aszú képét tette- a sajátja mellé, mondván, „A Tokaji már bevált!”... Ősz óta pedig úgy is emlegetik, mint aki Hóm Gyulát is „lehozta” Gyulára. Hogy az életben általában minden mindennel összefügg egy kissé? Még szép! Azt mondja, ebben tényleg lehet valami, mert odalátni házukra, amelynek kertjében szorgoskodva gyakorta eszébe jutott, hogy ez az épülőfélben lévő üdülő akár munkahelye is lehetne egyszer. Akkoriban azonban sokkal inkább lázba hozták a vasárnapi futball-köz- vetítések a rádióban, de nem ám az itthoniak, hanem az olasz adások! Jogot és nyelvet tanult egyidőben. Ma sem tudja, de egyszer csak úgy érezte, az AC Milan első számú magyar szurkolója. A rádióban „hallottakat” a gyulai ifiben igyekezett kamatoztatni, de egy későbbi súlyos térdsérülés közbeszólt, a pályán már nem vihette sokra. Mégsem mondja, hogy peches volt, legfeljebb azt nem sejtette, később mibe fekteti majd minden létező jogszabályt megsértve a biztosítótól kapott pénzt... .— Nyolcvanhatban a Torino UEFA Kupa-meccset játszott Győrben, ahol természetesen az olasz szurkolók közé keveredtünk Ottlakán Gyuri barátommal. Én akkor már tudogat- tam olaszul, amit két üveg vörös bor után kivált nágyon respektáltak újdonsült ismerőseink, köztük a hatalmas kék kalapot viselő Vladimiro Leskur. Akiről később kiderült, hogy második generációs horvát és momentán Torino rendőrkapitányhelyettese. Esküszöm, nagyon kicsi a világ. Levelezni kezdtünk, barátok lettünk. A következő évben én tolmácsoltam a gyulaiak budriói látogatásakor és a búcsúzáskor azzal álltam Georgio Ceasari alpolgármester elé: bolondja vagyok az olasz futballnak, edző szeretnék lenni, méghozzá náluk akarok tanulni. Az ilyen beszélgetések egy hét múltán rendre feledésbe merülnek, de nem így az enyém! Georgio elintézte, hogy „felvegyenek”, a Cover- cano negyedben lévő működő edzőtanfolyamra. Itthonról is kellett ajánlás, méghozzá sürgősen, ezért a végén magam írtam meg Somogyi Jenő bácsi helyett, ő csak aláírta, köszönet érte. Negyvenketten voltunk a féléves bentlakásos tanfolyamon, csupán ketten külföldiek, a dél-koreai Csang és én. Minden bizonnyal Hidegkúti Nándi bácsi nimbuszának is köszönhetem, hogy befogadtak. Azért ne feledjem, két olasznak garanciát kellett vállalnia értem, no meg ötmillió lírát is le kellett tenni. Padtársaim közül Ciarug- gi a Firenze első csapatának is volt már trénere, a középpályás Claudio Sala a Milan és Torino játékosaként ismert. Óriási szakmai élményt jelentett, hogy akkor készült az Európa-baj- nokságra a válogatott és mi ketten ottmaradhattunk az edzőtáborban. Hát ezért látod a falon ezt a csapatot, amely később a világbajnoki gárda gerincét alkotta, Roberto Baggio és Berti jött csak hozzájuk. Talán nem szerénytelenség, hogy Mancink barátomnak vallhatom Én — éppen mert mert imádom ezt a sportágat — itthon teljesen új alapokra fektetnék mindent. Nem hiszem, hogy a maiak képesek megváltani a világot, így nem fogják a magyar labdarúgást sem. Nem a játékosok tehetnek róla elsősorban! — Azért a helyemben most biztosan mindenki megkérdezné: miért nem hasznosítottad azóta az Olaszhonban szerzett tudományt? Mivel közben nagyon elröpült az idő, megállapodunk, a választ s a beszélgetést Bécsbe menet folytatjuk majd, lesz ott egy nem mindennapi kupameccs december elején, a Milan az életéért küzd... A képviselő úr sokfelé és több funkciójában mesélhetne arról, miként lehet náluk még ma is 1400 forintért eltölteni egy napot. Akár arról is, idén nyáron hogyan lehetett csaknem mind a 270 szobájuk tele vendéggel. Igen, mindenekelőtt irdatlan sokat kell érte dolgozni, kivált hogy ezt a remek üdülő- paradicsomot az ország fontosabb pontjaitól legalább 200 kilométerre tették le... — Még korántsem teljes. Szeretnénk szaunát, minigolfpályát, a bitument műanyagra cserélni a teniszpályán. — Ne kerüljük ki az ünnepeket sem! — Tudom, hogy legtöbben úgy vagyunk vele, amikor legszebb karácsonyaink között kutatunk, valamelyik gyerekkorinál kötünk ki... Látod, én is! Apukám nem nagyon szereti a futballt, hogy ne mondjam utálja. Nem tartja igazi sportnak, féltett, hogy ha engem is vonz, akkor óhatatlanul rossz társaságba keveredek. És mégis, egy alkalommal — talán tízéves lehettem — az akkoriban nagyon különleges ajándéknak számító rugós foci játékot kaptam a fenyőfa alá. No és egy igazi focit is, hogy az udvaron is kedvemre játszhassak. És ezzel még nincs vége a meglepetésnek: órákra leült velem játszani az asztalhoz, mert tudta, mekkora örömet szerez vele! Gondolj ebbe bele! Én is mindig ilyen apa szeretnék lenni! Különben njjndig szép karácsonyunk volt, összetartó család vagyunk. Áz idei? Remélem, szépen a többi mellé illik majd. Kétévenként hazajön a Marika húgom is, aki Svájcba ment férjhez. St. Gallen mellett laknak. Most éppen esedékes. Együtt leszünk, örülünk egymásnak, erőt gyűjtünk a jövőhöz. Mit mondjak, szükség van rá, mert jobban kellene menniük a dolgoknak, az emberek joggal vágynak sikeresebb boldogulásukra. Homokba dugja az a fejét, aki azzal álltatja magát, hogy akár egy délutánra is hátradőlhetünk. Elkeseredve nem vagyok, de ha azt kérdezné valaki, elégedett vagyok-e a parlamenti munkámmal, könnyű lenne a válasz, ugyanakkor azt sem mondhatom, hogy csak egyhelyben topogunk. Nem minden jövőt befolyásoló döntés kap sajtóvisszhangot, pillanatnyi demokráciánk sajátja, hogy néha talán jobb is. Aztán újra a sportra terelődik a szó. Egymástól is kérdezhetnénk, vajon mikor telnek meg újra a stadionok nálunk is. Ha nem is a szuperfutball okán, legalább, mert az egész családnak békés kikapcsolódást jelent egy-egy futballmérkőzés. Kis szünetet tart, látom, készül egy fontos mondatra: — Emlékszel mekkora gólt fejelt Massaro? Egy ilyenért érdemes két éjszakát kocsiban tölteni. Láttad hogyan tud örülni ötvenezer ember a futballnak. Szerintem ez is európai boldogság. Fábián István
