Békés Megyei Hírlap, 1994. december (49. évfolyam, 284-309. szám)
1994-12-21 / 301. szám
IgÉKFS MEGYEI HlRLAPMEGYEIKÖRKÉP 1994. december 21., szerda ^----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------^ Földink volt. Ezen a napon hunyt el Gyulán 1961- ben Juba Adolf ideg-elme- szakorvos, az orvostudományok doktora. Oklevelét a budapesti orvostudományi egyetemen szerezte. 1934-től a budapesti Ideg- és Elme Klinikán tanársegéd, magántanári képesítést szerzett. 1949- ben rövid ideig a kaposvári kórház ideg-elmeosztályának vezető főorvosa, majd a budapesti Lipótmezei Állami Elmekórház főorvosa. Haláláig Gyulán a Békés megyei Tanács Kórházának igazgatója és az ideg-elmeosztály osztályvezető főorvosa. Tanulmányai az idegszövettannal, a látóidegpályák morfológiájával, az idegrendszer daganatos megbetegedéseivel, a vírusos agyhártyagyulladás- * sál foglalkoztak. Táncvizsga. Orosházán az Eötvös Téri Általános Iskola diákjai közül 50-en adhattak számot tánctudásukról a hét végén a sportcsarnokban. Az immár hagyományos rendezvényen a modern táncok mellett a táncpedagógus Antali Zoltán nagy hangsúlyt fektetett az illemszabályokra is. A telt ház előtt vizsgázó bálozók egyébként nagy izgalommal várták a bemutatkozás lehetőségét, ami végül jó hangulatban zajlott le. A diákok a szünet utáni első csütörtökön a tánc mellett az elméleti tudásukat is bebizonyíthatják az iskolában, ahol szellemi totót töltenek majd ki. Akinek hibátlan lesz, azt jutalom illeti meg. A táncolni vágyóknak pedig folytatódik a tanfolyam február közepétől. Református karácsony Vésztőn A betlehemes előadás próbáján 1993 decemberében kezdte meg működését Vésztőn a református szeretetotthon, így az első lakók már ott ünnepelhették a karácsonyt is. Juhász Sándor református lelkész idézi fel a tavalyi karácsonyt: — Bár csak december elején költözhettünk be az otthonba, a hét itt lakó idős ember számára fontosnak tartottuk a karácsony megünneplését. Az ünnepen részt vettek az öregek falubeli családtagjai, unokái is. A karácsonyi isten- tisztelet és az együttes áhítat után a református iskolás gyerekek adtak műsort. A vendégség keretében mindenki kapott egy kis ajándékot is. Cserkészeink Rábai Mónika hitoktató és Juhász Sándomé vezetésével betanultak egy betlehemes játékot is, amelyet nem csak a mi otthonunkban, hanem a faluban működő szociális gondozóban is bemutattak, ahol szintén nagy szeretettel fogadták őket. Nem feledkeztünk meg a vésztői magányos idős emberekről sem, őket a keresztény családsegítő szolgálat segítségével meghívtuk egy kis karácsonyi megemlékezésre. — Vannak-e elképzeléseik az idei karácsony közös megünneplésére a falu lakóival? — Természetesen igen, ebben az évben is vannak hasonló terveink. A karácsony jegyében mutatta be a Kis Bálint Református Elemi Iskola a művelődési házban adventi műsorát, amely ismét nagy sikert aratott. A szentestén a templomban családi karácsonyt tartunk, szülőknek, nagyszülőknek, unokáknak, ahol megajándékozzuk a gyerekeket. Karácsony másnapján ugyancsak a templomban a cserkészeink mutatják be betlehemes játékukat a falu magányos embereinek. Gila Károly Innen hová? Győry Zsuzsa versei Győry Zsuzsa lélekhez szóló versei testvérét, Esztert ihlették festésre Győry Zsuzsa először prózai írásokkal jelentkezett, Tizenöt éve csak verseket ír. Kezdetben Floridában élő testvére, Eszter festményei ihlették írásra, most fordítva történt; Győry Eszter festett színes képeket Zsuzsa verssoraihoz. Erről könyve bevezetőjében az író így vall: „A könyv, mint egy ölelés? Nemcsak munkával, a szeretetünkkel is készült. Testvéremmel közös a mű, annyira, hogy nélküle nem is lenne.” A Győry testvérek a Művészetbarát Egyesületének régi tagjai. Eszter egy éve annak kapcsán hallatott magáról, hogy a békésmegyeri Boldog Özséb templomnak ajándékozta Tamás című festményét, mely azóta is az oltár melletti falat díszíti. Az egyesület gondozásában most megjelent több mint 60 vers és nyolc színes festményreprodukció igényes elkészítése a Bíró Family Kft. gondos munkáját dicséri. Szepes Mária ekképpen vélekedik a kötetről: „Értem e szép szimbólumokat, örömmel visz- szaintek sajátos, szürreális dimenzióiba. Tudom, akik látnak, ugyanúgy lesznek vele. Boldogan kóstolnak majd bele e zeneien szép sorokban feléjük kínált Élet Kenyerébe.” „Az öcsödiek szerették Attilát” Margó néni József Attiláról Takaros kis házban lakik Öcsödön Enyedi Antalné Margó néni, nyugdíjas tanítónő, a József Attila-hagyaték gondozója. Asztalán József Attila verseskötete. — Látja, ez a könyv mindig velem van — mondja Margó néni. — Ami a tankönyvekben van, az szemenszedett hazugság. Az öcsödieket erről ítélik meg, pedig itt szorgalmas, dolgos emberek élnek. József Jolán jól kitekerte a nyakát a Gombai házaspárnak, hiszen a könyvében azt írta, hogy kulákok. Dehogy voltak azok! Nagyon szerény, rendes emberek voltak. József Jolán a rendszernek akart megfelelni, nem a tényeknek. Azokban az időkbek lelencgyerekeket azok tartottak, akik nem jómódban éltek. Az árvák gondozásáért 5—6 pengőt kaptak, és természetesen a ház körüli munkába is befogták a gyerekeket. Az sem igaz, hogy nem ismerték az Attila nevet. Gyűjtöttem Öcsöd földrajzi neveit, és a néphit szerint itt temették el Attilát, már csak ezért is közszájon forgott ez a név. Úgy emlegetik, hogy az öcsödiek fel sem tudták öltöztetni Attilát — látja, annyi Enyedi Antalné: „József Jolán jól kitekerte a nyakát a Gombai házaspárnak" Fotó: Such Tamás rosszat összehordanak rólunk, pedig mi itt a helytörténeti múzeumban szeretettel ápoljuk az emlékét. A Gombai házaspár elköltözött, elmenekültek szegények a faluból, pedig nem ezt érdemelték. Attila az öcsödi református elemiben tanult meg ír- ni-olvasni, a bizonyítványa az emlékszobában látható. Jöjjenek, megmutatom, bárkinek, bármikor, mert higgye el, az öcsödiek szerették Attilát! —csabai— dúlfili Békéscsaba, Andrássy u. 6. Telefon: (66) 325-058 Ha üzletünkben Samsung tv-t, videót, music centert, mikrosütőt, vagy videokamerái 10% vásárol árengedményben részesül AZ ÉLETRE KELTETT TECHNOLÓGIA! .A. disznótor karácsony előtt volt. Ebben majdnem biztos vagyok. Ha otthon imám ezeket a sorokat, a dátumot is meg tudnám határozni—napra, órára pontosan. Órára? Nos, akkoron az óra sem volt mellékes. Hajnaltájt tértünk haza, s én arra kértem Mihályt: adjon nekem valamely „írásos igazolást”, különben soha nem hiszi el a feleségem, hogy nem görbe úton jártam azon a téli éjszakán. Mindez tréfásan volt előadva, s úgy született az igazoló versike is, ám a költő tudta: helyzetem igencsak megkönnyíti az igazolás. Tisztában volt azzal, hogy senkinek nincs annyi igazolatlan órája, mint egy fiatal hírlapírónak, illetve rádióriportemek. Elkérte hát a jegyzetfüzetem, s máris írta... A rögtönzött verset — évekkel ezelőtt—már közöltem a Napjainkban, most nincs a kezem ügyében. De tartalma kitalálható: Ne nyugtalankodjék Rózsa asszony, mi jóban jártunk... mi mindig jóban járunk! A költő természetesen ezúttal is igazat mondott. Az est, s az éj szaka nem léhasággal telt; Váci Mihály egy hosszú és kimerítő beszélgetésnek vetette magát alá a rádió nyíregyházi stúdiójában. Csak amolyan házigazda-féle voltam akkor, mert a kérdező Tertinszky Edit. A felvétel az éjszakába nyúlt. Mire a vendégszerető nyíregyházi családhoz bekopogtunk — ahová disznótorra voltunk hivatalosak — már végeztek a vacsorával. De a töltött káposztát meg a hurkát-kolbászt nem engedték kihűlni. Nekiültünk, nekifogtunk! Váci korántsem volt nagyevő, de a terített asztalt, s az asztal fölötti meghitt beszélgetést igen kedvelte. Szerette, ha környezetében jól érzik magukat az emberek. Megérezte, kitalálta, tudta, hogy kinek mivel lehet kedvére. S akiket kedvelt, szeretett vagy szánt, azoknak igyekezett örömet szerezni. S mindezt valami olyan természetes készséggel, hogy nem is vettük észre a jótéteményt. Akárhányszor asztalához hívott, mindig úgy éreztem, hogy a sorkosztos tanító (amilyen apám is volt egykoron) osztja meg velem falatjait. Mintha az evésnél nem volna fontosabb... Hogyne volna. De azért Illyés Gyula is felemlegeti, hogy milyen húslevest evett Nyíregyházán Váci Mihály szüleinél, hogy miként volt keményítve Váci néni asztalneműje és így tovább. Illyésnek mindez sokat elárult arról a (számára rokon) világról, melyben Váci Mihály eszmélt. Én pedig anyám konyhájában sem éreztem magam otthoniasabban, mint Váciéknál. — Itt a két éhes fiú! — nyitott rá Mihály az édesanyjára, maga előtt tuszkolva engem. S Váci néni — nem kérdezve, ki fia, borja vagyok — máris terített nekünk. Nem, nem olyan vasámapiasan, mint Illyésnek, de családiasabban... Váci Mihállyal én is mindenütt otthon éreztem magam. Azt hiszem, az „otthon érzet” természetes igénye a költőknek. Petőfi is szerette csak úgy levágni magát a ládára... De csakugyan otthon volt-e Váci valóban mindenütt? Istenem, miért kell nekem ilyen kérdést föltennem? Csak azért, hogy valami fájjon. Autóztunk, utaztunk. Mint országgyűlési képviselőt akárho- vá, akármikor elvitték volna, de ő visszautasította a fuvarajánlatokat. Velem jött inkább. Vagy én mentem vele? Együtt voltunk — ez a lényeg. „Isten hozta, tanító úr!” Nekem ez nem olvasmányélmény, hanem mindennapi valóság. Szerették az emberek. A bokortanyák lakói persze nemigen tudtak sem a Kossuth-díjról, sem a képviselőségről, de emlékeztek arra a fiatal tanítóra, aki... Kell-e ennél nagyobb elismerés? Jöttünk haza hajnalban a disznótoros vacsora után. Az út havas jeges — olykor egymásba kell kapaszkodni. Ajánlkozom, hogy viszem én a három nagy stúdiótekercset, de Edit nem engedi. Fogja, szorítja a tasakokat, mint valami kincset. Vajon tudta, már azon a téli éjszakán tudta, hogy ezek soha meg nem ismételhető szavak, mondatok? Tudta, hogy Váci soha többé nem fogja ezeket a verseket magnóra mondani? Nem láttuk, s nem is akartuk látni a jövőt. Vagy csak én nem akartam látni? Mihály a betegségével kapcsolatban csak groteszk kórházi történeteket mesélt, amiken muszáj volt nevetni. Sok-sok év múltán mégis úgy érzem: azért jött annyiszor haza, mert búcsúzott. Mikor egykori iskolájába (Mandabokor II.) kilátogattunk, alig leplezte izgalmát. (Megöregedvén értem ezt valamelyest; én is így közelítettem apám volt iskolájához, ami most szeszfőzde.) Körüljártuk az épületet — minden ajtó zárva. A költő arcán csalódás. Kezdtem próbálgatni a tanterem ablakait — az egyik engedett. Beléptünk az ablakon át, s bekapcsoltam a magnetofont. A felvétel — annak idején — többször is elhangzott, s máig is őrzi a rádió archívuma. Váci Mihály — megérintve a tárgyakat — emlékezett. Nézte az öreg szekrényt, s böngészte a neveket, dátumokat. Egykoron ugyanis minden tanító beírta,nevét a vásott bútor belső falára. „Itt voltam, itt éltem, itt szenvedtem...” Aztán leült Mihály az ócska harmóniumhoz (nekem ez a hangszer is családi emlék), s játszani kezdett. Ó, ha tudnám, hogy mit? A hangulat kedvéért most említhetném a XC. zsoltárt vagy a „Mint a szép híves patakra” sorait, de nem emlékszem. Nem emlékszem. Csak arra, hogy a szuszogó, megviselt hangszer mintha felújongna... Majd Váci tanító úr odalépett a táblához, s felírta — szépen formált betűk, kitűnő táblaírás —, hogy itt jártunk, s mindén jót kívánunk. Erőltettem az agyam, de nem tudom, hogy mikor találkoztunk utoljára. Talán akkor, mikor kikísértem az állomásra — fel a kupéba — s kicsit leültem mellé. Szemben velünk egy csinos ifjú hölgy az Új írást böngészgette. Váci rám nézett, én vissza. Jó Utat kívántam. Vajon ki volt az a lány a folyóirattal a kezében, s hogyan sikerült az út? A lapnál én írtam a nekrológját. Talán negyven sort adtak rá. Csak egy gyakornok vette észre, hogy... hogy nagyon megviselt az a negyven sor. Sok évvel később jön hozzám a színház párttitkára, hogy neki a Bürokronéziából kellene részleteket mondania, de... szóval, hogy egyeztethő ez össze a párt politikájával? Sehogy! — mondtam azonnal. Te ne szavald Vácit! S most is azt mondom: Váci Mihály sorait ne vegye mindenki a szájára... Gyarmati Béla Mihály asztalánál Hetven éve — 1924. december 25-én született Váci Mihály
