Békés Megyei Hírlap, 1994. december (49. évfolyam, 284-309. szám)
1994-12-10-11 / 292. szám
1994. december 10-11., szombat-vasárnap mm *§£BÉKÉS MEGYEI HÍILAP Állunk a ráckevei római katolikus templom hatalmas mennyezete alatt Patay László festőművésszel és emlékeket idézünk. Ez a Duna-parti szentély építészetileg nem túl jelentős, az útikalauzok is inkább — ha már Ráckevéról tesznek említést — a görögkeleti templomra hívják fel az utazó figyelmét. Ezt a katolikust 1791-99 között építették, copf stílusban. A múlt értékei felett őrködök „hajlott kora” ellenére is csak műemléki jellegű címre érdemesítették. De hát ez már a múlt, a templom — Patay László keze nyomán — mára Ráckeve első számú idegenforgalmi-egyházi nevezetességévé lépett elő. Ismeretségünk a festőművésszel — az olvasóké is, e sorok írójáé is — a békéscsabai Jézus Szíve templom felépítésének idejére datálható. Csabán, s a megyében csaknem mindenki tudja, ő készítette az erzsébethelyi kis templom seccóit, a „festett imát”. Patay László szerint a csabai secco egyedi és megismételhetetlen Festett ima Ráckevén is Patay László utolsó ecsetvonásai a század legnagyobb európai falfestményén — Jaminából Rómába mentem — mondja a Mester — hogy letörjem szarvaimat. Megnéztem a Sixtusi kápolnát, miután csabai munkámat indokolatlanul Michelangelo remekművéhez hasonlították. Látni akartam, nehogy elhiggyek a hasonlítga- tásból bármit is. Most a restaurálás után ismét meggyőződtem arról, az összehasonlítás lehetetlen. Miche- langelót a huszadik században nemhogy utolérni, de megközelíteni sem lehet. Olyan magaslaton van, ami után vágyakozni lehet, utolérni nem. Annak ellenére nem, hogy persze akkor más volt a világ, mások a körülmények, a tehetségek. Sok minden más volt akkor. De Michelangelo festőnek mindenki között a legnagyobb volt, tiszta, elegáns, fantasztikus színgazdagság jellemezte, máig nincs párja a világon. Abszolút tökéletes, kulturált, csodálatosan csengő színekkel dolgozott. Szeretnék mégegyszer elmenni Rómába és az Utolsó ítéletet is megnézni állvány nélkül. Az a kép kétharmad értékkel felülmúlja,a mennyezetfreskó színvonalát. — Mi most leborulunk Michelangelo nagysága előtt. De mikor borulnak le napjaink nagyságai előtt? — Idő kell! Idő, legalább kétszáz év ahhoz, hogy meg lehessen mondani, most ki a legnagyobb. Nagy biztonsággal megállapítható, hogy Picasso volt az utolsó legnagyobb, ő is inkább robbantott, mint épített. Itt Ráckevén, ebben az építészetileg jelentéktelen templomban most hatszáz négyzetméternyi secco borul fölénk. Pont száz négyzetméterrel több, mint odahaza Békéscsabán, Ja- minában. Európa legnagyobb, e századi munkája. Fölöttünk Jákob lajtorjája, amelyen fel s alá járnak Isten angyalai. Látjuk a végső elszámoltatást, a jók jutalmazását és a gonoszok elítélését. A mennyezet 220 négyzet- méteres kompzíciója a jövőt idézi. A látvány feletti örömöm nem teljes. Becsapva érzem magam. Patay László elhagyott bennünket. Ráckeve, az otthon nem becsülte, mi Gyulán, majd Békéscsabán falakat, me- nyezetet „adtunk” neki és tessék, most hálátlan volt hozzánk. Megcsalta határmenti magyarjait, szlovákjait, németjeit, nagyobbat festett, mint Ja- minában! — Csaba lecsúszott a második helyre... — jegyzem meg keserűen. — Egyáltalán nem. A négyzetméter csak a túristáknak számít. Az ottani összhang megismételhetetlen! Csaba egyedi, mert saját elképzelésem szerint valósult meg. Beleszólhattam az építés menetébe, a festői hatást is együtt találtuk ki. Ezzel szemben itt Ráckevén a templom kész, alkalmazkodni kellett hozzá. Korabeli barokk templomokra emlékeztet ez a szentély, mégsem lesz vidám. Szikárabbra festettem, keményebbre, olyanra, amilyen a kor. Miközben áhítattal hordozom körbe tekintetemet a legújabb Patay-szentély oltárseccóján, s körbe a megfestett stációkon, árról faggatom a Mestert, ki volt itt a Gábor atya, ki a motorja ennek a az újabb remekműnek. Mi kellett ahhoz, hogy Patay László ráckevei ide- települése, itteni befogadása után jó két évtizeddel ismét rátaláljanak és megbízást adjanak neki. — A 36 éves plébános, Brezina Károly vitt bele ebbe a munkába — mondja a Mester. — Még gimnazista korában felkeresett egyszer, amint éppen festegettem és megkérdezte, kifesteném e a templomot, ha egyszer majd ő lesz a plébános. Hát mit lehetett mondani, egy ilyen ábrándozó fiatalembernek: „Hát persze, csak nyugodtan keress meg fiam.” És meggkeresett, tavaly novemberben, amikor hazajöttünk a csabai templom szenteléséről, mert azon ő is részt- vett. Azt mondta nekem: „Na, most, vagy soha!” A régi plébánia épületét mevásárolták, az érte kapott pénzből, meg a hívek adományaiból összeállt a seccóra való. Nekilódultunk, dr. Szi- lárdffy Zoltán egyházi művészettörténész hozta a gondolati tervet én meg hozzáadtam a magam mesterségét. Februárban már előzsűri volt, decemberben pedig szentelik. — És a város? Mert hát Ráckeve nemigen kényeztette el megrendelésekkel. — Attól lettem ráckevei, hogy 25 évvel ezelőtt az akkori járási hivatal tanácstermét körbefestettem. Megszerettem ezt a helyet és ideköltöztem. Most már tényleg ráckeveinek vallom magam, látom szeretnek, megbecsülnek. Kellett ez a munka ahhoz, hogy az ember megérezze, befogadták, barátsággal veszik körül. Örülök annak, hogy adhattam valamit a városnak. Patay László festőművész ráckevei seccóját ma délután adják át ünnepélyes keretek között, s holnap szentelik fel több püspök, köztük az egyházmegyei dr. Takács Nándor megyéspüpök részvételével. Békési Galéria Szári-Varga Géza szobrászművész hatalmas polcokon várakoznak az elkészült formák, alakok. A falakon rajzok, vázlatok tartják izgalomban a látogatót. Közben megérkezik a művész felesége Udvardy Anikó, aki szintén szobrász, tanár, megítélésem szerint igazi társ, aki nélkül nem működne zökkenőmentesen a család mindennapja. —Honnan származik a Széri név? — Él a Dunántúlon egy szobrász, akit szintén Varga Gézának hívnak, ebből időnként bonyodalmak, kellemetlenségek származtak. Ezért egy mozaikszót alkottam, Szombathely-Újkér települések kezdő és befejező betűiből. így lettem Széri-Varga Géza.-—Mit csinál egy szobrász, amikor nem alkot? Mosolyog, s a maga csöndes módján annyit mond — tanítok. — Mindig szerettem tanítani. Jelenleg a Békéscsabai Evangélikus Gimnáziumban művészeti tagozatos évfolyamot indítottunk, ahol a képzőművészeten, művészettörténeten kívül van drámai tagozat is. Anikó, a feleségem és Szereday Ilona grafikus, festő és jómagam a szakmát tanítjuk. Általában egy-egy évfolyamon 15 tehetséges gyerek van a megyéből. Úgy érzem, nem csak gazdasági fellendülésről kell beszélnünk. A kulturális fejlődés elmaradhatatlan. Az egyház fogékony volt, s éltek a lehetőséggel. — Hogy érzi, van a megyében ilyen irányú érdeklődés? Jelentkeznek művészeti tagozatos gimnáziumba? — Korábban is volt és ma is van érdeklődő. A kicsik azért jelentkeznek, hogy felvételt nyerjenek ilyen, vagy hasonló középiskolába. A középiskolások pedig azért, hogy sikeres felvételt nyerjenek művészeti-, tanárképző-, óvóképző, s más főiskolákra. Azt tapasztaltam, hogy ha vonzóvá válna kicsit is a megyében a kulturális, művészeti élet, akkor a végzett tanítványaink visszajönnének a szülőföldre. — Hogyan ítéli meg a művészeti, kulturális élet mai helyzetét? — Egyelőre semmi nem mutat arra, hogy valami látványos, pozitív változásra számíthatnánk, vagy valami elindulna. Nagy szükség lenne a megyében egy kortárs galériára, amit felhasználhatnánk kísérletezésre, olyan kiállítások bemutatására, ami nem elsősorban a gazdasági kérdéseket, üzleti szempontokat célozná meg. Szükség lenne erre azért is, hogy ne szóródjunk szét.'Élő kapcsolatokat alakíthatnánk ki más művészeti csoportokkal, lehetőség nyílna országos kitekintésre is. — Hasonló érdeklődésű házaspár hogyan fér meg békésen egymás mellett? —- Majdnem egyszerre szólalt meg Géza és Anikó. Segítjük egymást, Géza aktívabb, Anikó inkább családcentrikus. Igaz, most már könnyebb, hisz a gyerekek nagyok, Eszter 17, Zoli 12 éves. —Milyen technikával dolgozik? — Az öntőműhely volt az elsődleges, ahol az elkészült formákat azonnal kiönthetem, számomra fontos volt, hogy az anyagot lássam, igaz a kis formák kiöntése néha rabszolgamunka. A nyáron a készülő szoborhoz több mint 500 nevet öntöttem ki. Formakészítés közben mindig rácsodálkozom, hogy mire képes a természet. Az elkészült gipszmintát homokágyban kiteszem a napra, s gyorsan megszárítja az erős napsütés, s máris lehet önteni. Amit még igazán szeretnék egy nagy égetőkemencét, akkor lehetőségem nyílna arra, hogy foglalkozzak samattal is (viaszveszejtéses öntészet). Ez a technika számos izgalmas lehetőséget tartogat. — Milyen nehézségekkel kell szembenézni egy szobrásznak, aki nem a fővárosban él és alkot? — Igen, vannak hátrányok. Ha kiírnak egy pályázatot, vagy el kell készíteni egy tervet, itt Békésben már be kell kalkulálni, hogyan fér el az elkészült szobor a gépkocsiban, hogy tudom biztonságosan elszállítani zsűriztetésre. Ez valóban hátrány, de ezeket pótolja a vidék csendje, a táj szere te te. —A terveik? — Jelenleg a Hódmezővásárhelyre kiírt Szent István köztéri szobor tervén dolgozom. Készítek kisplasztikákat, portrékat megrendelésre, érmeket, s mindent ami izgat. Egyéni kiállításra nem készülök, már négy-öt éve nem is volt. Ahhoz, hogy valóban szép, értékek szülessenek, ahhoz egy élet is kevés. Kisplasztika November végi, őszi napsütésben érkeztünk Szőke Sándor szobrász barátommal Széri-Varga Géza otthonába. A kertben a gyümölcsfa alatt Havasi István színházigazgató emlékére készült szobor mintha csak arra várna, hogy végső helyén érezze az őszi meleg nap búcsúpillantásait. Tovább sétálva a kertben elérünk a művész öntőműhelyéhez. Itt készülnek az apró formák, az emberkék, a manókra emlékeztető mesevilág figurái. A műteremben Havasi István szobrának terve előtt Borbás Tibor szobrászművésszel Kérdések: — Milyen galériát szeretne a művész és művésztársai Békés megyében? — Honnan származik a Széri név? — Kik a művész képzőművész kollégái a művészeti tagozatos evangélikus gimnáziumban? A válaszokat postai levelezőlapon kérjük beküldeni 1994. december 20-áig. Címünk: Békési Galéria, Békés Megyei Hírlap Szerkesztősége, 5601 Békéscsaba, Pf.: 111. A helyes megfejtők között Várkonyi János Harangláb című alkotását sorsoljuk ki.
