Békés Megyei Hírlap, 1994. november (49. évfolyam, 258-283. szám)
1994-11-05-06 / 262. szám
Hogy van, művész úr? Húsz éve a színpadon, ebből nyolcat Békéscsabán játszott. Tomanek Gáborral Tomanek Gáborról beszélgettünk, felidéztük a Jókai Színház művészének eddigi pályáját, állomásait, kedves szerepeit. S hogy közben a mai magyar színházról is szó esett, az nem a véletlen műve. (8. oldal) A férfi, aki tetszik nekünk Minden reggel — az időjósok pontosságával — megjelenik a képernyőn, a Napkelte műsorában. Megnyerő modorával a nézők kedvencévé vált. Hogy jóképű-e? Nézőpont és ízlés kérdése. Röpke közvéleménykutatásom eredménye arról tanúskodik, Aigner Szilárdot kedvelik a nők. (9. oldal) Kötelezem magam a halálos ítélet, mint megbízott munka végrehajtására; az ezzel kapcsolatos ismereteket szigorú titokban tartom, és semmilyen körülmények között nem árulom el. (Részlet a hóhérfogadalomból) Mitől fél Lengyelországban — a törvény nevében — utoljára 1988. április 21-én öltek meg embert. 1955—1969 között 113,1970—1988 között 178 embert akasztottak fel. Jerzy Andrekczak újságíró egy varsói kávéházban találkozott Zigmint W. 64 éves hóhérral. A beszélgetés így zajlott le:-—Hogyan lesz valakiből hóhér? — Véletlenül. A kötelező katonai szolgálatteljesítés alatt parancsot kaptam: beosztottak a kivégzőosztagba. Néhány nappal később egy tiszten hajtottam végre az ítéletet. Akkor kellett megölnöm az első embert. A katonaság után hosszú évekig börtönben dolgoztam. Tíz-egy- néhány évvel az első kivégzés után valakinek eszébe jutottam, és hóhér lettem. Még csak nem is tiltakozhattam. — Ön volt az egyedüli hóhér Lengyelországban? — Nem. Ketten voltunk, együtt dolgoztunk. —Ismerte az elődjét is? — ^en. — O miért hagyta abba a gyilkolást? — Nem bírta pszichikailag. Alkoholista lett. — Ön hány embernek vette el az életét, a törvény nevében? * — Nem számoltam. Nem tudom a pontos Számot. — Állítólag több mint nyolcvan ember élete terheli a lelkiismeretét... — Lehetséges. —Hány évig hóhérkodott? — Több mint tizenhárom évig. — Mikor hajtotta végre az utolsó halálos ítéletet? — Nyolcvannyolcban. —Nőket is kivégzett? — Igen. —Emlékszik az áldozatok nevére? — Néhányukra. A legveszedelmesebb bűnözőkére, akiről az újságok is írtak. — Melyik kivégzés vésődött az emlékezetébe? — Az első... —Ki volt az áldozat? — Egy ismert bűnöző. Azzal lepett meg, hogy az ítélet végrehajtásakor nyugodtan és méltóságteljesen viselkedett. És ez meghatott. —Van a hóhérnak szíve? — Sajnos van. — Hogyan viselkedett az akasztófa alatt a többi áldozat? — Különbözőképpen. Az ember, kötéllel a nyakán, mindenre képes. — Mennyi időt vett igénybe a halálos ítélet végrehajtása? — Körülbelül egy órát. — Milyen kötelességei voltak? — Minden kivégzésnél két hóhér volt jelen. Az egyik fekete kendővel bekötötte az elítélt szemét, a másik elmozdította az emelőkart... — Mi volt a további teendő? — Húsz percet vártunk, amíg az orvos megállapította a halál beálltát. Azután a halottról levettük a fekete kendőt, és a bilincset. A tetemet betettük az előre elkészített koporsóba. — A hóhérokon kívül ki volt még jelen a kivégzésnél? — Annak a börtönnek a felügyelője, ahol az ítéletet végrehajtották, az ügyész, az orvos, a börtönszolgálat funkcionáriusai és gyakran a pap. — Mik voltak az elítéltek utolsó kívánságai? — Gyónás, cigaretta, nyugtató tabletta, levélírás, étel... Ilyen helyzetben az elítélt képzelőereje meglehetősen korlátolt. A félelem, az idegei... — És ha például a pápával akarna találkozni? — Az utolsó kívánság legföljebb egy órával odázhatja el a kivégzést. És a kívánságok is korlátozottak — erkölcsi szempontokból... —Az elítéltnek józannak kell lennie? És a szexre sem gondolhat? — Nem. — Emlékszik az áldozatok arcára? — Tíz-egyné- hányra. — Almában szokta őket látni? — Nem. — Biztos volt benne, hogy az elítélt valóban bűnös, és megérdemli a ke gyeden büntetést? — Minden kivégzés előtt megismerkedtem az íté let indoklásával. a hóhér? —De a bíróság is tévedhet! — Az nem az én bűnöm. — Volt valamiféle kapcsolata az áldozatok családjával? — Sosem beszélgettem sem az elítélttel, sem a családjukkal. —Ki hívta a halálcellába? — Telefonon tájékoztattak a kivégzés helyéről és idejéről. —Lengyelország hány városában hajtott végre halálos ítéletet? — Hat fogházban, illetve börtönben: Varsóban, Wroc- lawban, Krakkóban, Poznanban, Lodzban és Gdanskban. — Milyen ruhát viselt az ítélet végrehajtásakor? — Az előírásnak megfelelően fekete öltönyt, fehér inget, fekete nyakkendőt, fehér kesztyűt. — Állítólag az akasztott ember ruhájának vagy kötelének darabja szerencsét hoz... — Meglehet, de ezt a szerencsét én nem tapasztaltam. — Mennyit kapott egy kivégzésért? Az utolsóért állítólag 1988- ban 25 ezer zlotyt... — Erre a kérdésre nem válaszolok. — Bizonyára havi fix fizetést és külön prémiumot kapott. — Igen. — Mit csinált a kivégzés után? — Egyedül megittam egy nagy vodkát. —Az erkölcsi másnaposságát öblítette le? — Nem. Lazítottam... hogy visszatérjek a rendes kerékvágásba. — Mit érzett kivégzés közben? — Semmit. — Szívesen nézte a kötélen az elítélt haláltusáját? — Nem, A látvány nem kellemes. De aggályaim sem támadtak. Mindig arra kértem az Istent, hogy gyors halált adjon az áldozataimnak. Egyesek néhány pillanat alatt meghaltak, mások néhány percig is szenvedtek. — A kivégzéseknek sokféle módja létezik; akasztás, villamosszék, halálos fecskendő, gázkamra. Önmagának milyen halálnemet választana? — A leggyorsabb és a legbiztosabb módszert, vagyis a halálos injekciót. Alighanem ez a legemberségesebb. — Létezik a bűnös számára a büntetésnek más formája is? Ami hatásosabb és etikusabb, mint a halálbüntetés? — Nem. Bár az ember akkor szenved a legjobban, amikor a cellájában az ítélet végrehajtását várja. —Ön hisz Istenben ? — Igen. —Akkor viszont minden kivégzés után gyónnia kellett... — Nem... —Tudja, hogy szól a hatodik parancsolat? — Igen. Ne ölj... —Akkor hogyan igazolja önnönmagát a lelkiismeretét terhelő halálos bűnök miatt? — A halálos ítélet végrehajtását munkának tekintem. Valakinek ezt is el kell végeznie. — Hogyan fogadta, amikor munkanélkülivé vált? Amikor Lengyelországban megszüntették a halálbüntetést? — Megkönnyebbüléssel. —Jelenleg miből él? — Nyugdíjas vagyok. Kitanult autószerelő, van egy kis műhelyem. — Hány ember tudja, kicsoda ön voltaképpen? — Tíz-egynéhányan. — A felesége tudott róla, hogy embereket végez ki? — Igen. —Es? — Amikor tudomást szerzett róla, hogy hóhér lettem, idegileg összeroppant. De aztán nem beszéltünk róla többet. —A gyerekei ismerik apjuk másik arcát? — Nincsenek gyerekeim. — Mit tett a fehér kesztyűvel és a többi kellékkel? — A fehér kesztyűt az előírásnak megfelelően a koporsóba tettem, a kivégzett mellére. A szolgálati öltönyt elégettem. — Ha Lengyelországban visszaállítanák a halálbüntetést, visszatérne? — Nem. —Mitől fél a hóhér? — A titok felfedésétől. (KÖP)
