Békés Megyei Hírlap, 1994. november (49. évfolyam, 258-283. szám)
1994-11-05-06 / 262. szám
Hogy van, művész úr? Ha a színész nem játszhat, olyan, minta hal, amit kiszednek a vízből Húsz év a színpadon — elég hosszú idő. Ha hozzászámítjuk, hogy ezalatt a magyar színházak mennyit harcoltak a puszta túlélésükért, s hogy a kultúra, a művészetek sorsa a rendszerváltozások óta sem lett könnyebb, sőt, miközben a nadrágszíj egyre szorul, a kultúra változatlanul a mostohagyermek, megalázott, a húsz év szinte fél évszázadnyi nehéz korszaknak tűnik. Tomanek Gáborral Tomanek Gáborról beszélgettünk, felidéztük a Jókai Színház művészének eddigi pályáját, állomásait, kedves szerepeit. S hogy közben a magyar színházról is szó esett, az nem a véletlen műve... Tomanek Gábor színművész a húsz évből nyolcat Békéscsabán játszott Fotó: Kovács Erzsébet — Eltűnt az a közönségréteg a színházból, akiket itt tíz évvel ezelőtt megszerettem, s akik kedvéért érdemes volt visszajönnöm Békéscsabára. Ezek azok az emberek, akik nem tudnak másképp védekezni és inkább nem jönnek. Nincsenek már olyan emlékezetes előadások, mint valamikor volt A bor, a Furcsa pár, Áz esőcsináló, az Éjjeli menedékhely, a Cyrano. Nincsenek már azok a színvonalas produkciók, pedig a közönséget nem szabad lebecsülni, azt hinni róla, hogy csak a kommerszt igényli. ' —A műsorterv riasztja el a közönséget a színháztól? — Még csak nem is a műsorterv, hanem az előadás színvonala. Ez egyébként országos jelenség, mindenütt ezt tapasztaltam, amerre csak jártam. Talán ’86-ban jobb lett volna itt maradni és tovább fejlődni azon az úton... Bár az a „kiruccanás”, az az öt év a maga nyomorával együtt nagyon hasznosnak bizonyult, sokat jelentett nekem, rengeteg tapasztalatot, és az illúziót végképp kiölte belőlem. Magyarországon jelenleg semmit sem lehet tenni a színházban a színházért. Senki sem kíváncsi az ötleteidre. A szakmán belül, ha akarsz valamit, még ellenségnek is kezelnek. —Ez elég keserűen hangzik. — Nem keserűség ez, igazság. — A közönségnek nem kell a színvonal? — A közönségnek a nosztalgia kell. — Igényes színház helyett elég otthon a gyenge, kommersz tévésorozat? — A színházban is elég... Helyet cserélt két közönségréteg. Akik ott ülnek a Família meg a Szomszédok előtt, ők járnak színházba is. Akik megnéznék Pavarottiék hármasát, nem jönnek el az előadásra.-—A húsz évből nyolcat Békéscsabán töltöttél. Jól érzed itt magad? — Mint ember igen, mint színész nem. Ami szép volt: Győrben minden főszerepet megkaptam, aztán a Jurtában is, Zalaegerszegen már kegyelemkenyéren éltem. Itt a Kabaréban a német tiszt, a Charley nénjében a diák, aztán az Imádok férjhez menni. S nemcsak a szerepek miatt sorolom ezeket a címeket, hanem azért is, mert a próbák alatt remekül éreztük magunkat, jó volt együtt dolgozni, éreztük a szeretetet. Ami nagyon fontos. Tudomásul kell venni, hogy a színész nagyon érzékeny, sérülékeny, nagy szeretetigénye van. Freu- dot idézem: akinek szeretethiánya van, sok édességet eszik. Hát a színészek sok édességet esznek... — Ennyi szép szerep, tehát érdemes volt csinálni? — A főiskolán Shakespeare Téli regéjének egyik főszerepével kezdtem, Kállai és Őze között, Major rendezte és nagyon megkínzott. Fantasztikus csapat volt, a mélyvíz, de már akkor, azért az egyetlen szerepért megérte. Az első országos sikeremet Pécsett az Ahogy tetszik Orlandójá- val arattam, szintén főszerep, Konter László rendezte a régi pécsi színház fénykorában. Apámat akkor megállították Pesten, s azt mondták: A fiad méltó utódod. ’82-ben jöttem Békéscsabára: Éjjeli menedékhely, csodálatos munka volt, mindenki a maxi-, mumot nyújtotta! A Mária főhadnagyban bedobtak a mélyvízbe, Udvaros rendezte. Huszka unokája eljött háromszor megnézni (ment Pesten, az Operettszínházban is), s azt távira- tozta: gratulálok, ti vagytok a jobbak. A Furcsa pár Várdayval: óriási siker, de sajnos agyonhallgatta a szakma. A pesti előadás után Bárdy, aki kétszáz- valahányszor játszotta apámmal, azt mondta: Nahát, gyerekek, azt hittük Nándival, ebből már nem lehet többet kihozni, de nektek sikerült újat nyújtani. A háztűznézőt Anatolij Ivanov rendezte, rengeteget tanultunk tőle. Győr, a Jurta és Zalaegerszeg után jöttem vissza Békéscsabára. —Miért? — Mindig visszajártam közben is. A barátaim kedvéért és azért, hogy a próbák közben és a klubban jókat beszélgethessek, hogy jó hangulatban, igazi csapatban dolgozhassak. Gyakran odajöttek hozzám az utcán, a boltban: de jó, hogy visszajött, hogy újra látjuk, művész úr. Nagyon jólesett. De mostanában szemrehányóan kérdezik tőlem: Miért nem látnak? Lusta vagyok? Nehéz megmagyarázni, hogy nem nagyképűségből nem vállalok szerepet. Kellemetlen ez a számonkérés, mert nem rajtam múlik, sem a műsorterv, sem a szerep- osztás. Igazságtalan lennék, ha kihagynám a felsorolásból a Jézusfaragót Csiszárral, ami nagyon szép emlékem, nyáron Sík Ferenc rendezte a Gyulai Várszínházban a Lear királyt, amiben Alban herceget játszottam, és most jó volt együtt dolgozni Levente Péterrel, aki a Kardhercegnőt rendez- te. — Elégedett vagy? Érdemes volt visszajönni? — Is, is. Bármennyire pécsi vagy pesti vagyok, itt van a legtöbb barátom, kapcsolatom, tehát civilként jól érzem magam a megyében és a városban is. Hiányoznak azok a feladatok, amik tíz évvel ezelőtt voltak. Egy színészt azzal lehet meggyilkolni, ha nem engedik játszani. Ha a színész nem mehet színpadra, az olyan, mint amikor a halat kiszedik a vízből... — Ne felejtsük él, hogy van még egy nagy szerep! Hat hónapos a kisfiad. Mennyiben változtatta meg az életedet? — Teljesen. Azóta nem tudom kialudni magam. Nem panaszkodom, mert jó kisgyerek, de állandóan felébredek és járok át megnézni, hogy mi van vele. Ha néha sikerül vele lennem, bizony kényeztetem. Az az igazság, hogy mindig kislányt szerettem volna, és irigylem azokat, akiknek lánya van. Persze nagyon szeretem a kisfiámat, és most már nem adnám oda a világ minden kincséért sem... Niedzielsky Katalin A Csuta Galéria és Alkotóház, a nyári művésztelep Békésen, a Bolyai u. 17. alatt található és egész évben működik. ’94 nyarán már a II. Nemzetközi Művésztelepnek adott otthont. A hivatásos művészek Romániából, Ausztriából, Bulgáriából, Magyarországról érkeztek. A Csuta Művésztelep magánkezdeményezés és -vállalkozás, ami ingatlanvásárlással kezdődött. Majd a Békés Művészetért Alapítvány biztoBékési Galéria Alkotóház magánvállalkozásban Csuta György festőművész Szakadás című képét ajánlotta fel a Békési Galéria játékunkhoz kisorsolásra sította a hiányzó anyagi hátteret. Közel negyven támogatója van, a két alapító a dr. Pásztor—dr. Balázs ügyvédi iroda, valamint a Béta Kft. Békésről. Meg kell említeni a művész feleségét és leányát, mert hogy a két „Éva” nélkül nem menne a munka az alkotóházban és művésztelepen. Ők a biztonságot nyújtó háttér, kiszolgálói a művészeknek — szállásról, étkezésről gondoskodnak. A művésztelepnek hagyománya van a városban, ahonnan már korábban is sok hivatásos művész került ki. A korábbi tábort (1988-ban szűnt meg) Lóránt János festőművész neve » fémjelezte. Csuta György a régi tábor szellemiségét próbálta 'átmenteni, természetesen más gazdasági alapokkal. Érdeklődtek a hazai és külföldi barátok, a táj, az Alföld és a Körösök felől. Akkor jött az ötlet: mutassuk meg, hogy hol és hogyan dolgozunk, vigyék el hírünket a világba, mutassuk meg magunkat Európának! Főleg hivatásos művészek dolgoznak itt. Sok tehetséges gyerek él a környéken, s olyan művészek munkáját látják, akiktől tanulhatnak. Ottjártamkor elmélyült alkotómunkások közé csöppentem. A művésztelep élete tartalmas, céltudatos, s rendkívül vidám volt. Ezt hallottam a belátogató szponzoroktól is, akik szinte minden este benéztek egy-egy baráti beszélgetésre. Az említett jó hangulaton túl a művészek táborzáró kiállításon mutatták be alkotásaikat, a művésztelep munkáját Bayer Ilona, a Magyar Televízió munkatársa méltatta. A kiállítást követően a művészek meglepetése következett: megajándékozták a szponzorokat, s vidáman emlékeztek az eltelt két hétre. A Nemzetközi Művésztelep, Csuta festőművész és barátai ezzel a kezdeményezéssel bebizonyították: érdemes megmutatni azt, ami békési, ami magyar, ami emberi. Ungvári Mihály Játsszunk együtt! Békési Galéria címmel lapunk hétvégi mellékletében új rovattal jelentkezünk, ahol igyekszünk olyan információkat adni a képzőművészet világából, amelyek megyei vonatkozásúak, vagy kapcsolódnak szűkebb környezetünkhöz. Bemutatjuk a megyében élő és innen elszármazott kortárs képzőművészeket, nem titkolva a szándékot, hogy milyen jó lenne a megyeszékhelyen egy galéria! Először a Békés Megyei Hírlapban, ami képet adhat kiállításokról, alkotótáborokról, műtermekről. S talán egyszer a valóságban is... Szeretnénk bevonni az olvasókat a Békési Galéria híranyagainak összeállításába. Kérjük, írják meg, támogatják-e elképzeléseinket, és mire, kire, kikre kíváncsiak. A képzőművészeket arra kérjük, kiállításaikról küldjenek meghívókat, vagy gondjaikról, ötleteikről tájékoztassák szerkesztőségünket, hogy az információkat megoszthassuk az olvasókkal. Egyúttal játékot indítunk, aminek lényege: a bemutatott művészek (elsőként Csuta György) kérdéseket tesznek fel az olvasókhoz. A helyes választ beküldők között egy képzőművészeti alkotást sorsolunk ki, és a nyertes nevét ebben a rovatban közöljük. Kérjük, olvassák a Békési Galéria híreit és vegyenek részt a szerkesztésében! A megfejtéshez kellemes szórakozást kívánunk!
