Békés Megyei Hírlap, 1994. november (49. évfolyam, 258-283. szám)
1994-11-26-27 / 280. szám
1994. november 26-27., szombat-vasárnap 19 Hétvégi Híriap-magasan «-! REKES MEGYEI HÍRLAP Ne hagyjátok cserben az éneket! A „L'Estampe Originale" fedélterve. Toulouse-Lautrec alkotása ez a grafika. 1893-ban készült, amikor is André Marty sorozatot indított „L'Estampe Originale" címmel. A kiadványnak nagy szerepe van a francia grafika történetében. Az első számot Lautrec, Bemard, Maurice Denis, Roussel, Vallotton és íbels illusztrálta, a borító Lautrec munkája. A nyomdászt, Pere Cotelle-t látjuk rajta, elmaradhatatlan micisapkájában, amely egyszersmind a kőnyomatoknál használt kőlapok zsírozására is szolgált Fekete fehéren Különben becsületes volt.. Jánosi mondjon le! — fogalmazódott meg bennem a gondolat, amikor hírét vettem annak, hogy félretájékoztatták a kormányfőt, s az oktatási tárca politikai államtitkára felelősséget érezve a történtekért, benyújtotta lemondását. Nincs bajom Jánosival, szimpatikus politikus, ahogy nyilatkozatai és televízós szereplései alapján meg tudom ítélni, talán a legígéretesebb tehetség a szocialistáknál. Tisztességét mi sem jelzi jobban, mint maga a lemondás. Sőt nem csak lemondott, de távozott is. ízlésem szerint cselekedett. No, nem a tízmilliárdos tévedéssel van bajom, hiszen hibáztak ebben az országban már nagyobbat is, mégsem lett belőle semmi. A Jánosi lemondólevelében írtak késztetnek most megszólalásra. Van abban a levélben öt mondat: „Az MSZP és a kormány oktatási programjának kidolgozásában jelentős szerepet vállaltam — írja Jánosi. így az abban megfogalmazott törekvések és ígéretek megvalósításáért személyes felelősséggel is tartozom... Tisztában vagyok azzal, hogy minden téren rendkívül súlyos helyzetben van az ország. Azt azonban mindenki elfogadta, hogy a felnövekvő generáció jövője érdekében ebben a helyzetben is áldozni kell az oktatásra. Ez nem tükröződik megfelelően sem a pótköltségvetésben, sem az 1995-ös költségvetés tervezetében.” Erről van hát szó, s nem a tízmilliárdról. E miatt az öt mondat miatt fogalmazódott meg bennem: Jánosi mondjon le! Mert ha rábeszélik, hogy maradjon, akkor minden megy tovább. Maga Jánosi is, megroppantott gerinccel. Márpedig a politikai államtitkár figyelmeztetésnek szánt lemondása felér egy kiáltással: ne csináljátok, rossz úton jártok! A kérdés csak az, vajon érdemes volt-e, vajon akad-e fül a kiáltásra? Vagy lepusztult iskoláinkban majd arra fogunk csak emlékezni, hogy volt egyszer egy Jánosi nevű államtitkár, aki félretájékoztatta a miniszterelnököt. Különben becsületes ember volt, mert utána lemondott. Árpási Zoltán H Faragó Laura személyében kedves és neves vendége volt a minap a szolnoki Varga Katalin Gimnáziumnak. — Művésznő! Tulajdonképpen most mi van a személyi igazolványába írva? — Az, hogy énekművész, szellemi szabadfoglalkozású. — Meg lehet ebből élni manapság? — Nem, de segít a férjem, Sza- kolczay Lajos, aki irodalomtörténész, a Kortárs versrovatának a szerkesztője. A szakterülete elsősorban a határokon túli magyar irodalom. —Mi szél hozta felénk? — Az iskola énektanára, Böröcz Irén, akivel a főiskolát egyszerre végeztük el, hívott zsűrizni. Afféle diáknépdalverseny lesz, amelyről azt hallottam, hogy a városi önkormányzat is támogatja. —Tulajdonképpen mikor tűnt fel? — 1970-ben, a Röpülj páva adássorozatán, esztendőre rá versenyt nyertem Angliában. így kezdődött az énekesi pályám. —Hozott valamilyen adottságot a családból? — Igen, mivel a szüleim mindketten pedagógusok voltak, és szerettek énekelni. Tizenegyen voltunk testvérek, én vagyok a sorban a hatodik, és három zenetanár is akad közöttünk. —Tanár is volt? — Az eredeti szakom magyarének, és Szegeden végeztem. Utána később Berlinben sikeresen befejeztem a zeneakadémia dal és oratórium szakát, ami újabb három év volt. —A család? — Két fiam van, a nagyobbik hittan-angol szakos főiskolai hallgató, a kicsi most nyolcadikos. O nemes egyszerűséggel guberálónak készül. Most még legalábbis azt mondja. — Búcsúzóul mit üzen az olvasóknak? — Sütő András örökbecsű sorait nyújtom át, aki egy helyütt ezt írta: „Kodály és Bartók feltarisznyázott bennünket ezer esztendőre. Ne hagyjátok cserben az éneket!” D. Sz.M. Százharminc éve született Toulouse-Lautrec festő A posztimpresszionizmus egyik legkiemelkedőbb mestere és legkülönösebb alakja, a nagy, független művészegyéniség: Henri de Toulouse-Lautrec francia festő és grafikus 1864. november 24-én Albi-ban született a Toulouse grófok híres családjában, és 1901. szeptember 9-én Mairoméban halt meg. Gyermekkori balesetei miatt egész életére nyomorék lett mindes két lábára. Párizsban tanult, majd 1885-ben Mont- martre-ra költözött, s ott élt haláláig. Festményeinek szereplői a kor divatos táncosai, énekesei, kurtizánjai. Plakátjaival ő teremtette meg a modern plakátművészetet. Leghíresebb festményei az Yvette Guil- bert, a Moulin Rouge-ban, a Szeparé a „Döglött patkány”-ban. A doktor ragaszkodott hozzá, hogy a halottat hozzák be a hullaházba, majd ott megnézi, de egyébként is fel kell boncolni. Az elnök a füle tövét vakarta. — Gqpdoltam, kimotorzik oda a doktor úr... aztán a boncolás is elmaradhat. Megint csak költség... — Van oda út? — Oda? De még milyen! — legyintett az elnök úgy, mintha autósztráda vezetett volna a szőlőhegy hatodik dűlőjébe. Sipos Mariék pincéje mellé (épült 1852-ben és igen szép kőkerítése van), ahol is Bence Márton hegycsőszt halva találták. — Be kell hozni így is, úgy is. Gyanús körülmények vannak. Az elnök felhörkent. — Mi van abban gyanús, ha egy öregember meghal? Pálinkát ivott az öreg — mondják, fél litert — amit nem szokott; bort, nem mondom — mert rendes ember volt, de pálinkát nem... — Jobb, ha maguk hozzák be — tanácsolta a doktor, mert akkor oda kell a bizottságnak kiszállnia, helyszíni szemle, fuvarosok... — Bizottság? — retten meg az elnök — fuvarosok?! Akkor inkább behozzuk. És behozták Bence Marci bácsit, aki hagyta magát. Szépen hordágyra tették, mint a katonákat a harctéren és Sülé Péter egy kis száraz szénát is tett a feje alá, elgondolkozva, hogy lám-lám, ilyen az élet... — Még meleg egy kicsit a nyaka — mondta —, nem régen történhetett. Na, emeljük meg, emberek..-. Késő délután volt ekkor már. Valahol magasan varjak károgtak, s a halottvivő emberek lépteiben ott csoszogott a közelítő tél. Már várta a halottat néhány családtag és pár öregasszony is — a fiatal Bence Marci a városban járt és még nem ért haza — de Banai, a sírásó röviden elparancsolta ezeket is. — Reggel gyertek, most már úgysem látni semmit, hozzányúlni meg nem szabad! — Nem lehet hazavinni? Mégiscsak szégyen ez... — Nem! A doktort valami vajúdó asszonyhoz vitték, az előbbre való. Addig nem lehet. Marcinak meg mondjátok meg, hogy koporsóról, miegymásról intézkedjék. Ide tegyétek, emberek, a sarokba, óvatosan! Az emberek letették a hordágyat, vigyázva, hogy bele ne gázoljanak a dió, meg a káposzta közé, meg az aszalt szilva közé, mert ebben a házban Marci bácsi volt az első halott és Banai ott tartotta kamráját, jól tudva, hogy oda nyitott ajtó mellett sem megy be senki. És eljött az éj. A temetőben, a sötétségben — átlagos körülmények között — ilyenkor kelnek szárnyra a denevérek... Itt mindez nincs. Az éjszaka enyhe, a kis bódéban kellemes szénaszag terjeng (Banai szénáját is itt tartja), az aszalódó szilva aromája párolog és egy szem dióval egy egérke gurigázik, mert a dió nagy, az egérke kicsiny. A diók megkoccannak néha, de ezt a halott nem hallja, mert álmodik. És miért ne álmodhatna? Marci bácsi például igenis álmodott! Lassan indult el az álom, nem is tudja, mikor kezdődött. Elsősorban azt álmodta, hogy meghalt, a szíve nem ver és rettenetesen kínlódik, mint a bűnben meghaltak általában, de szólni nem tud. Aztán azt álmodta, hogy felemelik és ringva elindul valamerre. — Visznek már, Marci! — markolta meg a hideg rémület — fene azt a büdös pálinkát... de nem is iszom többet... — Nem bizony, vén betyár — mondta egy hang —, mert itt nincs pálinka — és ezek után eszébe jutottak összes bűnei. Marci bácsi most már látta, mennyi volt. És jöttek, még egyre jöttek... Nyúlósan, kínosan, rémségesen szorongatva az öreg szívet. Jaj! És Marci bácsi, teljes halotti mivoltából felült a hordágyon. Felült és tapogatózott és — vallotta be később — még mindig igen gyalázatosán érezte magát, de ez már az élet gyalázatossága volt. Amikor nagy nehezen tájékozódott, éktelen dühre gerjedt, hogy ez csak tréfa volt a legényektől, akikkel a pálinkát itta, de minden tréfának van határa. Megtömte zsebeit aszaltszilvával (hát itt tartja Banai a kamráját, jó ezt tudni!...) s ami helyrehozza a gyomrot és útnak igazítva az öreg csizmákat, elindult a hegy felé. — Na, néznek majd reggel a zsiványok, de -rajtam ugyan nem mulatnak!... Nem is mulatott senki. Elsősorban nem mulatott a doktor, aki szerencsésen világra segítette a gyermeket, de hajnalban ért haza és már hétkor felhúzták az ágyból a könnyes hozzátartozók. Addig nem is ment a helyszínre senki és az elnök megállapítása szerint „Ilyennek még nem is láttuk azt az aludttejforma embert.” A doktor benézett az aszalt szilvával övezett hordágyra és üvölteni kezdett és majdnem pofon vágta az egyik gyászoló unokát, hogy hová tették az öregapjukat. Másodsorban nem mulatott ifjú Bence Márton, aki még az éjjel megrendelte a koporsót, felesége a gyászruhát és most várják a városból a koszorúval. Végül nem mulatott maga idősb Bence Márton sem, akit szalonnázva leltek rendes posztján, a Sipos Mari-féle kőkerítésnél és akit, a meghatódás múló öröme után az egész népség előtt a doktor leszidott a sárga földig, hogy máskor tegye bolonddá az öregapját! Mondom, nem mulatott senki, pedig szép, napfényes reggel volt. Az öreg Bence Marci aztán később megnyugodott. A maradék szalonnát szépen megette, bicskáját becsettintette és megcsóválta a fejét. — Milyen mérgesek — csóválta a fejét elnézően —, hát mondtam én nekik, hogy halott vagyok? *
