Békés Megyei Hírlap, 1994. október (49. évfolyam, 232-257. szám)
1994-10-05 / 235. szám
MEGYEIKÖRKÉP 1994. október 5., szerda Fülöp király megbocsátást kér a pápai követtől (Bartus Gyula és Dóczy Péter) célja, hogy Shakespeare és Dürrenmatt egyenlő arányban legyen jelen az előadásban. A nagy szerzőkhöz illő tisztelet vezette, vigyázott a művészi tartalomra, gondosan őrködött afölött, hogy a játék ne csússzon el méltatlan, olcsó aktualitások felé — s ez mindenképp érdeme. A hatalmi harcok, a trónviszályok, ármány és szerelem, fondorlat, cselszövés, gyilkosság, háború és béke megannyi konfliktusa kiváló alkalmat kínál a színészi alakítások csillogtatására. Ezekkel a lehetőségekkel azonban nem minden szereplő tudott igazán élni, többen nehezen birkóztak a feladattal. Az előadás sodrása kiegyensúlyozatlannak tűnt, a színpadi hatás hullámzónak. A hangerő olykor elviselhetetlenné vált, pedig az ordítozás sosem használ az alakításoknak, nem pótolhatja az átélt játék varázsát, a jellemformálás a hiteléből, a mondandó az erejéből veszít. A színészi alakítások közül mindenképp kiemelést érdemel Bregyán Péter János királya, Gáspár Tibor Fattyúja és Bartus Gyula Fülöpje, mert a három színművésznek sikerült legmeggyőzőbben életre kelteni az igen ellentmondásos figurákat. Furcsa, hogy a szereposztás neveket vonultat fel — néhány mondatos szerepekben. Székely László díszletei — főleg a monumentális szürke vár- és városfalak — hatásosan érzékeltetik az uralkodói házak fagyos légkörét, a hatalom kegyetlenségét és a háborús hullaszagot. A János király békéscsabai előadása összességében többet nyújtott a legvéresebb shakespeare-i tragédiákból és valamivel kevesebbet abból a jellegzetesen dürt-enmatti humorból, amely oly keményen rántja le a leplet korunk visszásságairól, emberi gyarlóságainkról. Abból a színházból, amely a vádbeszédek emelvényévé, ahol a színpad törvényszékké magasodik. Niedzielsky Katalin Földink volt. Máriássy Béla politikus, publicista, aki 1824-ben Berzétén született, 1897-ben ezen a napon halt meg Zsadányban. Mint nemzetőr részt vett a szabdság- harcban. 1862—63-ban főmunkatársa volt a Jövő című lapnak. 1864-ben az Almásy Pál-féle összeesküvésben való részvétel miatt elfogták, de nem ítélték el. 1869—75 között országgyűlési képviselő, azután elsősorban a magyar törvényhozás történetével foglalkozott. Ismét Levente Péter. Néhány hete óriási sikert aratott Fevente Péter és Gryllus Vilmos műsora a megyei könyvtárban. Akkor a jegyek nagy része már elővételben elkelt, és bizony sok kíváncsi kisgyermek így nem juthatott be az előadásra. Ezért a szervezők ismételten meghívták a két művészt, így október 5-én, ma délelőtt 9 órakor ismét látható lesz vidám műsoruk Békéscsabán, a megyei könyvtár játszótermében. Képviselői fórum. Az elmúlt héten Ecsegfalva polgáraival találkozott a régió országgyűlési képviselője, Ma- tuska Sándor. A jó hangulatú, igen intenzív eszmecserén a legfőbb beszédtéma a mező- gazdaság helyzete volt, de szóba kerültek az önkormányzati választások is. Ványai Hírmondó! Már kapható Dévaványán a falu független közéleti lapja, a Ványai Hírmondó, melyben olvashatunk arról, hogy magángyógyszertár épül, hírt ad a Kolozsvári Operaház énekeseinek nagy sikerű ványai fellépéséről és még sok minden másról is. Csigavér. Ezzel a címmel mutatja be alkotásait szülővárosa közönségének a Mezőhegyesről elszármazott Molnár Éva iparművész. A kiállítást október 3-án nyitották meg a József Attila Általános Művelődési Központban, s október 22- éig tekinthető meg. Ahol a színpad törvényszék Évadnyitó premier Friedrich Dürrenmatt János királyával Friedrich Dürrenmatt az európai színpadok népszerű, de sokat vitatott szerzője, akinek A fizikusok és Az öreg hölgy látogatása hozta meg a világhírt, hazánkban is elsősorban ezek a művei ismertek. Az 1990- ben elhunyt svájci német drámaírót a különös, fanyar élet- szemlélet, a valóság eléggé szkeptikus megközelítése és a sajátosan árnyalt humor jellemzi leginkább, no meg groteszk komédiáinak nagyon egyéni hangvétele. Az ember fölé hatalmasodó, elgépiesedő világ veszélyeiről és az egyre jobban erőt és talajt vesztő művészetek kilátásta- lanságáról vallott filozófiai nézeteit nem csak hősei hangoztatják, ugyanez az életérzés a forrása számos elméleti művének, esszéjének, tanulmányának is. Nem idegen komédiáitól a mélyenszántó erkölcsi példabeszéd, amiért — és persze átfogó elméleti munkásságáért —bírálóitól inkább kapott elmarasztalást, mintsem méltatták volna a színikritikusból lett színpadi szerző és elméletíró művészettörténeti jelentőségét. Kortársaknak jóllehet ritkán adatik meg az efféle elismerés... Nem titok, Dürrenmatt maga is büszkén vállalta, hogy az angol G. B. Shaw-t és a német Bertolt Brechtet tartotta két legfőbb mesterének. Shaw és Brecht — ez a két név két jelentős korszakot fémjelez a világ drámaművészetében és színpadain, egyúttal az előrelépést is mutatja a jelen, Dürrenmatt világa és színháza felé. Hogyan lehet egyáltalán felmutatni a színpadon ezt a mai világot? Dürrenmatt szerint csak komédiával, mert a világ annyira bonyolult, zűrzavaros és abszurd, hogy a tragédia kerétei között már nem ábrázolható. (Adornótól származik a kijelentés: „Auschwitz óta nem lehet verset írni.”) A kortárs szerzőnek tehát csak a komédia műfaja marad, ezen belül kell megtalálni azokat a lehetőségeket, amelyek között még ábrázolható a világunk. A szenvedélyek összecsapása, a lelkes elhivatottság, a remény, hogy a világ körülöttünk még megváltoztatható és ezért érdemes küzdeni, a hit, hogy a dolgok menete irányítható — mindez a múlté Dürrenmatt szerint. Ahol a véletlenek, a balesetek irányítják az eseményeket, ott az ember tehetetlen, kiszolgáltatott, végképp elveszett — s ez meglehetősen pesszimista világnézet. Shaw és Brecht — mint mester, Shakespeare — mint „nyersanyag”. A királydrámák közül a kevésbé ismertet, Jánost választotta Dürrenmatt, talán éppen azért, mert nem a halhatatlan klasszikus remekei közül való; így hát inkább átdolgozható, megmunkálható, alkalmas arra, hogy korszerűsítve a mához szóljon, a mai közönséget megérintse, elgondolkodtasson saját világunkról, társadalmunkról. Dürrenmatt történelmi drámából politikai darabot írt; az események háttere, a szereplők neve a történelemből jól ismert számunkra. Bármely színház társulatától merész vállalkozás Dürrenmatt János királyának bemutatása, a legkiválóbb színművészeknek is komoly kihívás, nehéz feladat. Ugyanakkor izgalmas kaland, sok veszéllyel, kockázattal — de megéri! Békéscsabán azért is örvendetes választás, mert eddig alig láttunk kortárs német drámát ezen a színpadon. S méltó nyitány a negyvenedik évadot ünneplő Jókai Színházban. Szőke István rendező egyensúlyteremtésre törekedett, az volt a János király a Fattyú tanácsainak köszönhetően lett nagy uralkodóvá (Bregyán Péter és Gáspár Sándor) Fotó: Kovács Erzsébet leúszik a szerelvény, zörögve csörömpöl fel a kaptatón. Amikor jó magasra jutott, akkor jön a gyors zuhanás, le a mélybe, s onnan ismét orral az egekbe, újabb magasságok felé. Sikongat a közönség, borzolja az idegeket a kiszámítható veszély izgalma. Közelben, a szellemvas- úton, kicsi kocsikban szoronganak a párok, élvezik, hogy jobbra-balra rángatja őket egy fura szeszély, és az út végén nevetve lehet visszagondolni az átélt marhaságokra. Ki milyen játékra fizet be, olyan kalandban lesz része. Akár egy vidámparki utazásnak is gondolhatjuk egész életünket, még akkor is, ha nem sok nevetni való akad körülöttünk, s ha berzenkedünk is olykor, mondván, nem ilyen műsorra vágytunk. Nincs nagy választék, ezen kell kacagni, hiszen ha sírunk, akkor se könnyebb. Bosszant, ha amatőr tenyérjósok olyan jövőt festenek, ahol tíz körmével kaparja a szántóvető a földet, és rongyos ülepű csikkszedők marakodnak a még lerágható húsos csontok fölött. Ennél is jobban elkeserít, ha bülbül szavú, hivatásos „álom bakók” a szippantásnyi friss levegőt is elorozzák előlünk, mondván, kell az ájer a nagy luftballonba, amély egyszer a magasba lendít bennünket. Ha addig meg nem fulladunk. Ám azt tudni illenék, hogy az oxigén után kapkodok olyasféle hadonászásba kezdenek, ami csúnya látvány, és nagyon veszélyes. Ezért erősen remélem, hogy .nem szoríthat tovább a prés, amely éltető nedveinket kisajtolja belőlünk, és fifikás nyúzó emberek nem húzzák le a bőrünket is. És ha az össznépi hullámvasút vonata lefelé zuhan, olykor azzal vi- ■ gasztalom magam, hogy voltunk ennél sokkal mélyebben is, megéltünk pocsék időket, de lám, túléltük, és legyűrjük a mostani bajokat is. Kamasz fejjel egészen másként látja az ember a világot, mint ahogy visszagondol később az elmúlt időkre. Amikor például 1952-ben, elsős gimnazistaként a békéscsabai kollégium lakója lettem, aligha gondoltam, hogy a nyomorúságos évek egyszer majd erőt adhatnak, ha csak felidézem azokat. Mivel most szükségem van minden biztatásra, hát gyakran gondolok rájuk. Például arra a felelőtlen fogadtatásra, amellyel az oda verbuvált fiúkat várták. Nem tudom, hogy valamiféle tervet teljesítettek, ha kollégiumnak neveztek olyan hodályokat, ahol mosakodni se lehetett, ahol télen vacogtunk a fűtet- len termekben, s egy vihar szabályosan elsodorta a háztetőt a fejünk felől. Éhes kollégisták — így üdvözöltek bennünket osztálytársaink, amikor reggelente megérkeztünk az iskolába. Örök rejtély, miből lehetett megállapítani mindezt, hiszen a gyomrunk nem korgott, csontjaink se zörögtek. S az is szemérmes belső ügyünk volt, hogy amikor esténként vacsorához csengettek, mint egy megvadult falka, úgy csörtettünk egy kis repetáért. Rég volt, elmúlt, jó, hogy túl vagyok rajta. Pedig akkoriban azt hittem, hogy mindezt nem is lehet túlélni. Például a Latabár-est után is azt gondoltam, hogy fejem veszik, felnégyelnek. Történt, hogy mindjárt a tanév elején kollektíván moziba mentünk. Elképzelni se lehetett, hogy valaki csak magányosan üsse agyon az időt, még mit nem. A Vörös zászló a zöld hegyen című film után az egyik srác javasolta, nézzük meg a színházat, ahol Latabár Kálmán vendégszerepei. Latyi volt a szívem csücske, a pokolba is elmentem volna érte, nem egy kis görbe útra. Néhányan vállaltuk a veszélyt, s úgy tűnt, szerencsénk van, mert éppen az előadás szünetére érkeztünk. Belopóztunk, volt hely bőven, s amikor folytatódott a műsor, akkor derült ki, hogy eltévesztettük a házszámot. A nagy nevettető ugyanis az emeleti vigadóban lépett fel, mi pedig a színházban a Harag napja című dráma második felvonását élvezhettük. És mi vei a baj már akkor se járt egyedül, a kollégiumban is lebuktunk, s úgy nézett ki, hogy ki is csapnak érte. Végül megúsztuk a dolgot, „csupán” egész évre szobafogságra ítéltek. Nos, amikor úgy tűnt, itt a világ vége, összecsapnak fejem fölött a hullámok, akkor az egyik bűntársam olyan formán biztatott, aminek később is nagy hasznát vettem. A maga közvetlen stüusában lényegében azt mondta, hogy nem kell betojni, ami most borzasztó dolognak látszik, egyszer még jó történet lesz, röhögünk rajta. Valóban. December 21-én, a nagy Sztálin születésnapján, általános amnesztiát hirdettek, s a köztörvényes bűnözők előtt megnyíltak a börtönök kapui. Nem vicc, ez a kegyelem érvényes volt az én kimenőelvonásomra is. Hát szabad túlságosan komolyan venni a dolgokat? Mulatságos lesz egyszer ez a mostani állapot is, bár elképzelhető, hogy keserű kacajoknak nézünk elébe, ha még marad nevethetnékünk. Közben felnőnek új nemzedékek, akik arról mesélhetnek, hogy miféle bolond világ volt ekkor meg akkor, és persze nekik se hisznek, őket is unják, mert a szomorú múlt mindig unalmas. Mi pedig, cifra kalandokban edződött vének, mégis csak tovább adunk egy megtépázott reményt, és a tanulságot is, hogy nyugalom gyerekek, lesz még szőlő, lágy kenyér. Andódy Tibor Kollégisták
