Békés Megyei Hírlap, 1994. október (49. évfolyam, 232-257. szám)
1994-10-01-02 / 232. szám
1994. október 1-2., szombat-vasárnap 0 fiStBEKES megyei hírlap hétvégi magazinja Halló! Beszélgessünk! Földink volt. Bodoki Lajos vízépítő mérnök 1833- ban ezen a napon született Gyulán. Tanulmányait a pesti Mérnöki Intézetben végezte. 1860-tól Békés vármegye mérnöke, majd 1868-tól a Körös-Berettyó Társulat főmérnöke. 1872- ben állami szolgálatba állt s Budapesten a Duna-szabá- lyozásnál, utóbb a Felső- Duna szabályozásának előkészítésénél dolgozott. Elméleti hidrológiai tanulmányai és gyakorlati vízépítési tárgyú cikkei főleg a Magyar Mérnök és Építész Egylet Közlönyében jelentek meg. Mondták Közelről legalább szép A Nyugat sohasem volt olyan szép, mint ahogy távolról látták. Ez mindig így volt és mindig így lesz. (Dr. Habsburg Ottó, a Páneurópai Unió elnöke) A nyugodt halott Már sokan megkérdezték tőlem, hogy nem érdekelne-e A., B. és a most bukó rendszer többi politikusának titkos svájci bankszámlaszáma, balatoni telekmanipulációi — pedig még el sem mentek. Kádár öt éve halott, de még senki sem tett említést általa átmentett pénzről vagy ingatlanról. Ebben a nagy nemzeti temetőben kevesen fekszenek olyanok, akik nála nyugodtabban várhatják az utolsó ítéletet. (Moldova György író) Elvtársak! Maradjon az úr! Minden bizonnyal visszatérnek olyan szavak, elnevezések és fordulatok, amelyeket a kommunizmus idejéből ismerünk. Az „elvtárs” szó rehabilitálása a kezdet. E tekintetben nem az az elgondolkodtató, hogy szocialisták egymást elvtársozzák. Ez hagyomány és a világ minden részében elfogadott. De egy országban, amelyben évtizedeken át visszaéltek vele, úton-útfélen használták, minden polgárra ráakasztották, ügyelni kellene arra, ne régi helyének elfoglalása kövesse, és mivel különösen az idősebbek között sokaknak könnyen rájár a nyelvük, ne legyen minden névhez illeszthető és ne szorítsa ki a nagy nehezen polgárjogaiba visszahelyezett „úr” címet és megszólítást. (Borbándi Gyula Németországban éló' író, politikus) Békési tallózó A német Szerencsekerék után most egyszer megnéztem a magyart is. Amikor egy építményt.kellett kitalálni, és már kijöttek az alábbi betűk: B.TTH..N. — .R.KM.CS.S, a soron következő (mellesleg az aznapi játékban legeredményesebb) versenyző kimondta a „megfejtést”: „Battonyai örökmécses”. Mostantól újra a külföldi vetélkedőket nézem. (Elet és Irodalom — t. gy.) — Halló, Körösnagyharsány 136? Semjényi Gyulánéval szeretnék beszélni. — Kis türelmet, máris hívom. —Köszönöm a segítségét. — Tessék, itt Semjényi Gyuláné. —Jó estét kívánok, Gila Károly vagyok a Békés Megyei Hírlaptól. Nagyon örülök, hogy sikerült telefonvégre kapnom, ez nem is volt olyan egyszerű, hiszen úgy hallottam, hogy az óvodában, ahol dolgozik, nincs telefon. Ez igaz? — Sajnos, valóban ez a helyzet. — Nem okoz ez gondot Önöknek a mindennapi munkájuk során? — Természetesen jobb lenne, ha volna telefonunk, könnyebben el tudnánk érni bárkit, de talán majd jövőre. —Azért kerestem Ónt, mert értesüléseink szerint már harminc éve van a pályán. Mikor kezdte az óvónősködést? — 1964-ben Körösszegapátiban álltam először munkába óvónőként, májd három év múlva már Körösnagyhar- sányba kerültem, ide jöttem férjhez. Három év után, 1967- ben lettem vezető óvónő és most is az vagyok. — Akkor van lehetősége összehasonlítani az akkori és a mostani állapotot. —Kezdetben itt áldatlan állapotok uralkodtak, szinte az üres falak között dolgoztunk ketten a kolleganőmmel. Azóta nagyon sokat fejlődtünk, szinte csak az épület maradt a régi. Vizesblokkot építettünk, új padlóburkolatot kapott az óvoda és még sorolhatnám. Egyetlen egy dologban van csak visszalépés, évről évre kevesebb a faluban az óvodás korú gyerek, jelenleg 30 ovi- sunk van. — Milyen az óvodán kívüli élet a határ szélén, Körös- nagyharsányban ? — Itt is nehezebbé vált a megélhetés, szinte mindenkinek rosszabb a helyzete, nagy a munkanélküliség, szóval van gond. Amit mégis örömmel tapasztalok, az az, hogy a családok romló anyagi helyzete a gyerekeken nem, vagy alig látszik, továbbra is szép ruhában, csinosan járatják őket az óvodába. —Úgy veszem észre, mindig visszakanyarodunk az óvodához. Ilyen sokat jelent ez Önnek ? — Imádom a kisgyerekeket, nem is tudnám magamat elképzelni másutt, csak az óvodában, a kicsik között. — És máshol, esetleg egy nagyobb településen? — Ez már nehezebb kérdés, hiszen Harsány rettentő távol van mindentől. Ha mégis döntenem kellene, valószínűleg maradnék, hiszen nemcsak az itteni gyerekeket, hanem a falubeli embereket is megszerettem. —Köszönöm a beszélgetést. „Mindnyájan tudunk valamit, és azt senki sem képes utánunk csinálni. Ez így van.” (Örkény István) „Kívánom, hogy Ön, kedves Olvasó, találja meg azt, amit csak Ön tud, és azz»l szerezzen örömöt mind sajátmagának, mind környezetének. Jó egészséget mindnyájuknak, tisztelettel: Levente Péter.” A hajdani Móka Miki, a színész, rendező, Levente Péter, Jászai Mari-díjas, a Gyermekekért Díj kitüntetettje, a Tv Égből pottyant mesék című sorozatának főszereplő-rendezője írta e sorokat olvasóink Emlékkönyvébe. Százharminc éve halt meg Madách Imre Az ember tragédiája írója, költő, publicista, akadémikus 1823. január 21-én Alsósztregován született, és ugyanitt halt meg 1864 október 5-én. Katona József mellett a XIX. század legnagyobb magyar drámaírója. Nógrád vármegyében volt ügyvéd, aljegyző, táblabíró, majd megyei főbiztos, de 1848-ban visszavonult. 1859—60-ban írta meg Az ember tragédiája című drámai költeményét. A drámát száznál több alkalommal nyomtatták ki idegen nyelveken. Másik jelentős alkotása a Mózes, amelyben a zsidóság bibliai példájával biztatta szabadságának kivívására a nemzetet. Radó György: így élt Madách Imre című kötetéből való a következő részlet: „...Ami szellemi kincset így felhalmozott — az íróasztalán fekvő, gyakran cserélődő könyvekből is —, mindez együtt végre megérett arra, hogy gondolataiból költői formában drámát ötvözzön. Hiszen drámaírónak tudta magát még akkor is, ha eddig csak kudarc érte. Most talán a tárgy nagyszerűsége el fogja söpörni a sötét és gyanús korlátokat. Talán. És ha nem? Erre nem gondol, erős akarással nem akar rágondolni, amikor ünnepélyesen, szinte átszellemülten leírja a kezdés dátumát: 1859. február 17. íróasztalára pillant. Az összevissza könyvhalmaz előtt, külön s hozzá legközelebb, kéznyújtásnyira két kötet: a Biblia és Goethe Faustja. Ez természetes. A Biblia: vallásos hitének alapja, melyet nem rendít meg semmiféle ismeret. De hit! A tudás költészete — ezt már sokszor ismételte magában vívódásainak óráin; úgy emlékszik, valamilyen formában le is írta. S hát vajon ellenkezik-e a való élet s annak egy-egy eseménye a költészettel? Dehogyis. Megférnek egymással, kiegészítik egymást. Éz az elv vezesse végig műve megírásában: ezzel az elhatározással nyúl a másik könyv felé. Olvasmányai közt ez a leggyakoribb — mennyit csatázott már vele? Goethe óriási. A Faust a világirodalomnak tán legnagyobb alkotása. Minden benne van, amit az emberről, vágyairól, céljairól, reményeiről, sorsáról, hitéről, életéről és haláláról tudni lehet. De... De hát kicsoda ennek a drámai költeménynek a hőse? Ki ez a Faust? Jól tudja, utánanézett. Valóságos személyről mintázta Goethe. Valamikor 1500 körül élhetett, nem volt doktor, még magiszter sem, ámbátor — s itt van mégis igaza Goethének — ilyennek tisztelték ezt a nagyon művelt, ugyanakkor a középkori babonákban is igen járatos férfiút. De... De Goethe ezt a csodálatos drámai költeményt két év híján három évtizeddel ezelőtt fejezte be! Három évtized olykor semmi a nemzetek történetében. A mostani három évtized alatt azonban az európai közgondolkodást mint ok és mint okozat végletesen átformálta a politika. Mielőtt a kezdő dátum ünnepélyes leírása után a mű első szavait papírra vetné, ez a gondolatsor vonul át Madách Imre agyán. Ezzel zárja le — helyesebben: így oljda meg — Goethével folytatott vitáját...” Fekete fehéren Az elnök leckéje Párizs, írók háza. 25 négyzetméternél nem nagyobb teremben szorongunk vagy ötvenen, francia írók, művészek, egyetemi tanárok, mi újságírók és kint élő magyarok. Utóbbiak között ismerős arcok: Fejtő Ferenc, Méray Tibor és Kende Péter írók. A köztársasági elnökre várakozás feszült perceit egy előttem ülő párizsi magyar szakítja meg. „Mi újság otthon?” — fordul a szomszédjához. „Csendesen rohad!” — feleli a szomszéd, a szintén párizsi magyar. Az érkező elnököt aztán ők is felállva, tapssal fogadják. Rövid bevezető után záporoznak a kérdések Göncz Árpád felé. A magyar szellemi életről, ’56-ról, a rendszerváltás folyamatáról, a történelem-oktatás helyzetéről, és a magyar irodalom történelemszemléletéről. Amikor aztán csillapodni látszik az érdeklődés, jön az utolsó kérdés az „időzített bomba”: „politikai társbérlet van Magyarországon. A miniszterelnök olyan párthoz tartozik, amely dicstelen szerepet játszott 1956-ban. Milyen gondolatokat ébreszt ez önben, akit a forradalom után életfogytiglanra ítéltek?” Göncz Árpád arca rezzenéstelen, a meglepődésnek az árnyékát sem látni rajta: „először is hiszek abban, hogy az emberek megváltozhatnak. Ha valakivel ez egyszer történik meg, akkor azt gondolom, felismerte a kor parancsát. Ha kétszer, az gyanús. Ha háromszor, akkor viszont már csirkefogóval állunk szemben. Amikor börtönben ültem, Horn pufajkás volt, ha a sors úgy hozza, engem is őrizhetett volna. Én azt tapasztalom, hogy ő tényleg megváltozott. Érdemei vannak a rendszerváltásban, és nincs benne bosszúvágy, pedig rugdosták eleget az utóbbi négy évben. Nekem nincs elszámolnivalóm vele, neki magával lehet, ez az ő dolga. Engem vele kapcsolatban egy dolog érdekel, milyen miniszterelnöke lesz az országnak.” A hazai választási eredményeket fanyalogva fogadó francia—magyar értelmiség tapssal ismerte el Göncz Árpád szavait. Á Magyar Köztársaság elnöke leckét adott toleranciából, higgadtságból, megfontoltságból. Szavai értő fülekre találtak — Párizsban. Árpási Zoltán