Békés Megyei Hírlap, 1994. szeptember (49. évfolyam, 206-231. szám)
1994-09-03-04 / 208. szám
kRÉKÉS MEGYEI HÍRLAP MŰVÉSZETEK- TÁRSADALOM 1994. szeptember 3-4., szombat-vasárnap Anekdoták Munkácsyról Mit hozott Munkácsy Amerikából? Munkácsyné mesélte férjéről: — Amikor Miska Amerikába indult, vitt magával annyi málhát, amennyi málhát az olyan ember visz, aki először tesz életében hosszú tengeri utat. Azt hittem, hogy vissza- jövet még több lesz a poggyásza, mert azt írta onnét, hogy mindenütt elhalmozták ajándékokkal, s maga is bevásárolt sok mindent. Hogy azután mit hozott haza? Egy kis útibőröndöt, s volt abban két ing, egy pár harisnya, meg két zsebkendő. A többi holmit ajándékba szedték szét a jenkik...! Az öreg kanári Munkácsy Mihály csodálatosan tudott fütyülni. Gyakran előfordult, hogy amint egy vidám társaságban mulatott, egyszer csak hátrahajlott a székében, s rágyújtott valami bús magyar nótára. Majd hoz Kossuth tisztát, Türr Pista meg puskát... Éljen Garibaldi! Ez volt különben a kedvenc nótája. A millenniumi országos kiállítás napjaiban kérve kérték a mestert, hogy fütyüljön el valamit. — Nem tudok, nem szabad — mentegetőzött Munkácsy. — Az öreg kanárit már csak a múltjáért becsülik! Jókai honfoglalás-ban Malonyai Dezső írta Munkácsyról és híres képéről, a Honfoglalás-ról: »A Honfoglalás-ban a kép bal oldalán nem akartak légtávlatban domborodni az alakok. Hetekig vesződött ezzel Munkácsy, amíg elhitette magával, hogy most már jól van. Máskor villámgyorsan sikerült a munka. Jókai fejét egy marcona öreg vezér fejének két óra alatt festette, bár bajos volt a poétakirály barátságos arcát és szelídkék szemét (szemeit) harmóniába hozni a harcias környezettel. Egy kis arckép után dolgozott, mely födetlen fővel ábrázolta Jókait, a képen pedig kalpagot kellett a fejére adni. Megvolt már egészen, de Jókai úgy nézett a vitézekre, mintha azt mondta volna: — Ugyan, miért nem hagytok már békét egymásnak? Teszitek le rögtön azokat a kardokat?!! Engem pedig eresszetek innen abba a sátorba, majd meglátjátok, milyen szép regényt írok én nektek erről az egész históriáról, ha békében hagytok... Munkácsy tehát néhány ecsetvonással szigorúbbá tette a szemöldökeit. De ekkor meg pem hasonlított Jókaihoz! — Mit csináljak vele? — kiáltott fel Munkácsy. — Nem tud ő haragudni ezekre a tótokra! Végre megtalálta, amit keresett, Árpád felé fordította Jókai fejét! így már aztán jó volt: egy öreg vezér, aki büszkén nézi fiatal fejedelmét, szeméből gyönyörűség sugárzik, mellét délcegen feszíti, mintha ezt mondaná: így van ez jól, fiam. Csakhogy ezt még megérhettem veletek együtt! Most már magyar lesz a magyar! Vaszócsik Matild és Reviczky György Hála-gála Erzsébet módra Speter Erzsébet, az est háziasszonya, Sas József, a Mikroszkóp Színpad igazgatója és felesége Fotó:Kanyó Béla Speter Erzsébet ismét kitalált valamit. Pontosabban, visszahozott olyat, ami sok évtizeddel ezelőtt honos volt nálunk, és most Párizsban, Londonban dívik. Angolból fordítva „Nyitott ház” a szó szerinti megnevezés, amiben a nyitott a szellemiségre, a kötetlenségre utal. Lényegében írók, művészek, újságírók, mecénások laza baráti szövetsége. Összejönnek, beszélgetnek, rögtönzött produkciókkal szórakoztatják egymást, és nagyon jól érzik magukat. Nos, ilyen baráti összejövetelre invitálta nemrég Speter Erzsébet azokat — köztük bennünket is —, akik az Erzsé- bet-díjban valamilyen formában közreműködnek. A parti neve épp ezért Hála-gála volt, a helyszín pedig Budapesten, az Atrium Hyatt különterme. Azt talán mondani sem kell, hogy az asztalt Erzsébet asszony maga díszítette, Miamiból hozott egy bőröndnyi kellékkel. Az aranysárga és a piros szín dominált, sok-sok apró dísszel. Igazi műalkotás volt az omega alakú asztal, amit több, mint hatvanan ültünk körül. S mint a párizsi, londoni vagy a hajdani pesti nyitott házakban, a legkülönbözőbb szellemi irányzatok képviselői voltak jelen. íme, néhány név: Berta Bulcsu, Gyur- kovits Tibor, Hernádi Gyula írók, Bodor Pál, Juhász Judit (volt kormányszóvivő), újságírók, Görgey Gábor, a tévé új művészeti vezetője, Ütő Endre, az Operaház igazgatója, Iván Ildikó, Gregor József, Melis György operaénekesek, Miskolcit Miklós, a Kiskegyed, Lő- kös Zoltán a Vasárnapi Hírek főszerkesztője, Mohai Gábor tv riporter, Kerényi Miklós Gábor, az idei Erzsébet-gála rendezője, Spíró György, a Szolnoki Szigligeti Színház igazgatója (itt lesz az idei díjkiosztó gála), Esztergályos Cecília, Moór Marianna színművészek, Sas József{6 békéscsabai születésű), az est rendezője. Természetesen ott volt Czeizel Endre és Palotás János, az Erzsébet-díj kuratóriumának két prominense. No és Erzsébet, szokásos toalettjében, amelyben szintén a piros és az aranysárga szín dominált. A hölgyek igen változatos, rendkívül elegáns ruhákban jelentek meg, s természetesen mindannyian nagyon-nagyon szépek voltak. A férfiak hasonló eleganciával öltöztek, a szmokingtól a nyári estékhez illő ruhákig és Sas József szerint mi is valamennyien szépek voltunk... No, és a vacsora! Az kérem, pompás volt. Az Atrium Hyatt Oscar-díjas szakácsa remekelt, a csirkével töltött kacsa — amit Erzsébet a rá jellemző humorral úgy nevezett meg az étlapkártyán, hogy: kakas hágta kacsapecsenye— egyszerűen felejthetetlen. Nem beszélve a madártejről, amiből sokan—hadd ne áruljam el, kik, ugyancsak repetáztak. Több repeta csak a tapsokból volt, merthogy a szereplők szintén kitettek magukért. Vermes Aliz, Tamási Áron özvegye kezdte, aki megkapó történetet olvasott fel férje munkájából, Palotás János a választási küzdelem poénjait hozta el, brillíroztak az írók, Miskolczi Miklós pedig bűvészmutatványával bűvölte el a közönséget. A produkcióról annyit, hogy a médium, Palotás János feje búbja lángolt, miközben többen azon vitatkoztak, hogy valójában melyikük is a lángész. A háromórás műsorban volt próza, vers, zene, tánc, bár a „sztriptíz” — ami Erzsébet asszony magánszáma — elmaradt. Még csiszolja egy kicsit, hogy jövőre tökéletes legyen... Csodálatos este volt! A sok móka, játék, kacagás közben azért kimondva, kimondatlanul jelen volt az ÜGY, amiért voltaképpen minden történt. Az Erzsébet-díj, amely az idén nyolcadik évébe lépett. Eddig csaknem száz magyar művész vehette át az erkölcsi és jelentős anyagi elismeréssel járó díjat. Ez a szám az idén tovább bővül, a közönség ismét szavazhat (a szavazócédulákat hétfői lapunkban ismét megtalálják), és november 18-án megtudjuk, az „Ezerfejű Cea- sar” kiket talált méltónak e rangos művészeti díjra. A legközelebbi Hála-gálára bizonyára meghívást kapnak néhányan Erzsébettől. Bár úgy gondolom, nem igazán ő tartozik hálával... Seleszt Ferenc Pécsváradi Antal: A csaknem ismeretlen Arany János Önarckép a XIX. század második feléből “Bárkíi IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT Szerkeszti: Cs. Tóth János, Kántor Zsolt Minden halandó számára fontos, hogy legyen pontosan megfogalmazott önképe. Ahogy a festők önarcképeiket festik, azok árulkodnak belső lényegükről. Ugyanúgy van ez a költőknél is, s ezek a versek a leghitelesebbek, főleg akkor, ha nem szánták őket életükben kiadásra. Gyulainak írta 1877. október 22-én: „...nem bánom, ha holtom után nyilvánosság elé jutnak...” Az általam vizsgált korszakból talán az első ilyen témájú darab 1864. szeptemberéből az Emlékül ismemi akarónak. Ha levetve gyarló testet, Úgy, mint ideálláfested, Lengne hozzád tiszta szárnyán Ez a szellem: elbocsátnám. így, ne óhajtsd látni szembe: Émber ő is, törpe, gyenge; S tán becsét is, ha csalódnál Alább tennéd... a valónál. Arany közismert félszegsége szól ebből a versből is. Az óriássá növesztő hímév, annak bizonytalan értéke, kiérdemeltsé- ge áll szemben az emberi mértékkel és esendőséggel. A fél- szegség mellett kicseng még a versikéből az illúzió és illúzió- keltés elutasítása is. Ősz felé Oh, mint szeretném újra élni Az ifjúság arany korát, Még egyszer újra átremélni Hosszú reményeim sorát,— Hévvel haladni a tetőnek. Borítaná bár köd, homály— Míg fénybe’ most, a lejövőnek Ragyogva, de mögötte áll! (A hatvanas évek kezdetéről.) Ez a ’60-as évek elején keletkezett vers a negyvenes éveinek közepén járó költőnek olyan csillanása, mely előlegezi a szimbolizmust. A tényleges őszből az emberi élet őszéhez jutott el, önmagát egy emberi csúcsot megjárt, s most lejtőre került emberként ábrázolta. Zeneként a képet kiábrándult hang kíséri, melynek oka a magánélet keserveiben éppúgy kereshető, mint visszás politikai viszonyokban. Érdekes sorozatra bukkanunk, ha egymás után olvassuk el a következő verseket: „Uram-bátyám” Férfi-korom végefelé máris, Hideg nekem a delelő nyár is, Koravénség hava ülfelettem: Mind a világ „ura-bátyja” lettem. (1869.) Zöld vers a ligetben (187Q. április 2.) Azt hittem a télen, hogy fűbe harapok: De látom, ez egyszer tán még fűre kapok. Ének az öregségről Vén vagyok már—isten látja!— Minden ember „ura-bátyja,” Bár még ötvenim felén ; Leng fehér zászlója főmnek, Megadásul az Időnek: Tőle békét esdem én. Kik velem egyenlők korban, Még virulnak férfi sorban.... 1872. május 1. Jöhetsz tőlem vidor tavasz, Jöhetsz bús őszifelleg, Nyár, mely pirít, tél mely havaz: Én meg nem énekellek. Az én időmnek egy szaka Van már csak: a fagyos tél, S ama földsarki éjtszaka, Melynek több napja nem kél. A még ki nem adott versek a leghitelesebbek, úgy árulkodnak szerzőik belső lényegéről, mint ahogyan a festők önarcképei repül egyik fáról a másikra, tépett fakó köntösében; még a verebek is kicsúfolják. (1875—1880 körül) A szimbolista költőkre jellemző hangulat megjelenésére már utaltam, de most igazi „csemegét” szeretnék bemutatni. Ez az élet Ez az élet egy tivornya: Inni kell, ha rád jön sorja Az örömből, búbánatból, Korcos borbul, kéj-zamatból. Inni hosszút és körömre, Kedvet búra, bút örömre; Sok megissza vad-őszintén: Egy-kettővigyázva, minién. Kivel olykor én mulattam, Többnyire már pad alatt van: Én, ki a mámort kerültem, Helyt maradék, hol leültem. De, ha végignézek romján: Oly sivár, dúlt-e tivornyám! Mert nem ittam úgy, hogy jó-rég Én is a pad alatt volnék?... (1878.3.23.) Nemcsak hangulat, hanem a szöveghelyzet is Adyt juttathatja eszünkbe, de kiemelve egyes sorokat, megtalálhatjuk az igazi Arany János-i attitűdöt. ,JSok megissza vad őszintén” ellentéte az ,JEgy-kettővigyázva, mint én” „En, ki a mámort kerültem” kitétel erősíti a földön mindig két lábbal álló ember képét, amely a költőről kialakult bennem. De nem mehetünk el a magára maradt, társait elvesztett, önértékrendjét keserűen megkérdőjelező ember fájdalmas költői kérdése mellett sem. .Miért nem ittam úgy, hogy jó-rég Én is a pad alatt volnék?... A keletkezési időt tekintve alig egy év választja el e két verset Az elkésett Későn keltél öreg! hova indulsz már ma? Nyakadon a vénség tehetetlen járma; Messze utad célját soha el nem éred: Jobb, ha maradsz s „lement napodat dicséred. ” „Tudom, sikerültén sohasem örülök, szándékomnak ktán már elején kidűlök: De hiú tett is jobb áldatlan panasznál: Űz gondot, unalmat, és a mozgás használ.” (1877. 7. 7.) Nem kell dér... Nem kell dér az őszi lombnak, Mégis egyre sárgul: Dér nekűl is, fagy nekűl is, Lesóhajt az ágrul. Nem kell bú az aggott főnek Mégis egyre őszül: Bú nekűl is gond nekűl is Nyugalomra készül. Hátha dér-fagy, bú-gond érte, Ősze is már késő: Hogy pereljen sorsa ellen A szegény lomb és fő!... (1878.10.10.) Az 1877-es „csak” az életről elkésett, hivatali nyűgétől lassan szabaduló, a hirtelen kitágult mozgástérrel már mitsem kezdő ember fájdalmát szólaltatja meg öreguras hetykeséggel. Az 1878-as gyönyörű teljes allegóriával vezet minket a halál felé. Az őszi lomb és ősz fő közösségét a „dér-fagy” és „bú-gond” szavak fejezik ki. Arany eljutott az öregség, a beteg öregember, önmaga ábrázolásához. Az 1869-es és az 1875-ös darabok egymásra rímelnek, kiegészítik egymást. Teljesen pontos képet alkothatunk a költőről: a tüdőbetegség miatt hidegtől, széltől félő, felmelegedni képtelen, koravén- ségre kárhoztatott ember képe ez. A hat évvel későbbi vers még ennél is többet mond, s amit kiemel az a vénség, a teljesen ősz fő, mely várja a végső békességet. Áz epigramma szójátékos örömmel fejezi ki a költő boldo- gáságát felépülése alkalmából. Á másik, mely töredék volta ellenére is kidolgozott, a tavasz ünneplése helyett halálgondolatot áraszt. Ezt a témát folytatná a vázlatként ránk maradt allegória is. Aranynál többször megfigyelhetjük, hogy a madárképbe önmagát foglalja bele. (vö. Epilógus) Az elaggott fülemile Ki már több nyarat élt, beteg, szeretne is elköltözni, de nem tud; csak gubbaszt az őszi fán; éhűpárját elvesztette, régi dalait elfeledte, megkísérti olykor, de közepén belesül, abba hagyja. Így üldögél, vagy lomhán át
