Békés Megyei Hírlap, 1994. szeptember (49. évfolyam, 206-231. szám)
1994-09-03-04 / 208. szám
1994. szeptember 3-4., szombat-vasárnap © 7/- J KÉP A i . . ^ y y y A HAZA MINDEN ELŐTT “ú ß ß 9 • • i&REKES MEGYEI HÍRLAP hetveei magazinja Halló! Beszélgessünk! Földink volt. Szabó József jogász ezen a napon született 1930-ban Szeghalmon. Kubikus volt, majd hídépítő'munkás és tagja lett a szakszervezeti bizottságnak. Az ELTE-n jogi doktorátust szerzett, 1976-tól haláláig, 1978-iga HVDSZ titkára volt. Mondták Lex Boross Az 1994. június 24-én életbe lépett kormányrendeletet nevezte el találóan a hivatali zsargon Lex Borossnak. Arról van szó, hogy az ügyvezető Boross- kabinet, már jóval a választások eredményének hivatalos kihirdetése után, meghozta a 98/ 1994. számú rendeletet, amely a köztársaság elnökének, a miniszterelnöknek és az Ország- gyűlés elnökének, valamint a leköszönt minisztereknek és államtitkároknak gépkocsit, személyzetet, megfelelő lakást, valamint őrzést szavatol. Különösen érdekes az 5. paragrafus, amely arra vonatkozóan rendelkezik, hogy kétfős titkárságot fizessünk az egykori miniszterelnöknek, legalább annyi időre, amennyi ideig betöltötte a funkciót. És van még egy mondat: „A miniszterelnök esetében a miniszteri tisztségben eltöltött időt is számításba kell venni.” így a Boross Péter részére szervezett, a Parlamentben kialakított háromszobás titkárságon egy titkárságvezető dolgozik, helyettes államtitkári rangban 108 000 forint illetménnyel, egy ügykezelő osztály- vezető 65 000 forintért, s egy fő hivatalsegéd — hatórás részmunkaidőben—25 000 forintért. Szabad György képviselő sem villamossal fog utazni a következő években. Neki egy Mercedest és két gépkocsivezetőt ajándékozott az ügyvezető miniszterelnöki rendelet. Ezek után persze kérdés, hogy miért csak egy gépkocsivezetőt és csupán egy VW Passatot kap a közösből özv. Antall Józsefné. (Juszt László újságíró) Elavultak A Magyar Demokrata Fórum nem a kormányzás eredménytelenségébe bukott bele, hanem abba, hogy avult politikai stílusa következtében képtelenné vált megértetnie magát a magyar társadalom döntő többségével. (Salamon Kon- rád történész, író) Békési tallózó A Gyulai Várszínháznak többek között azért volt alacsony a nívója a szakma megítélése szerint, és a közönség szemében azért került perifériára, mert túl sok volt az önismétlés. Túl gyakran léptek fel ugyanazok, túl sokat rendezett ugyanaz a személy. Ha lehetőségem nyílna rá, szeretnék egy színházat irányítani. A Gyulai Várszínháznak is jót tenne, ha lenne egy bázisszínháza. Ez azonban semmi esetre sem jelentené azt, hogy csak innen kerülnének ki a Gyulán közreműködők. (Csiszár Imre — Magyar Hírlap) — Tessék, Battonya 305, Fejes Istvánné. — Kezét csókolom! Ménesi György vagyok. A Békés Megyei Hírlaptól hívjuk önöket abból az alkalomból, hogy az Országgyűlés elhalasztotta a tandíjfizetés bevezetését a felsőoktatási intézményekben. — Hál’ Istennek. Sok rémisztő hírt hallottunk a tandíj mértékéről. Az sem volt egyértelmű, hogy felmenő rendszerben kívánják-e bevezetni, vagy rásózzák a felsőbb évfolyamok hallgatóira is. Mi nagyon örülünk a halasztásnak. Attól tartunk ugyanis, hogy a tandíj bevezetésével ismét olyan világ következik, amelyben a szegény embernek nem adatik meg, hogy taníttassa a gyermekeit. Szerintem a középiskolai oktatásban is előbb-utóbb megszűnik az „ingyenesség”. — Mennyiben érinti mindez önöket? — Három gyermekünk van. A férjem*tanár a középiskolában, én ugyanott dolgozom, a gondnokságon. A nagyfiúnk, Tamás a Janus Pannonius Tudományegyetemen végzett, közgazdászgyakornok a Pécsi Sörgyárban. A kisebbik fiunk, András harmadéves a Kandó Kálmán Műszaki Főiskolán. A lányunk, Sárika most kezdi a gimnáziumot. — Hogyan bírták anyagilag, amikor egyszerre két egyetemistáról kellett gondoskodniuk? — A fiúk megkapták az ösztöndíjat és a húspénzt, emellett az egyik tolmácsolást, a másik korrepetálást vállalt. Hozzáteszem: csaknem minden évfolyamtársuk rákényszerült valamilyen munkára, a szülők egyszerűen nem tudták kellő mértékben támogatni őket. Nekünk a két fiú külön-külön így is havi 3-4 ezer forintba került, ebben nincs benne, hogy minden visszautazáskor dugig raktuk a táskáikat élelemmel. Ha még tandíjat is kellett volna fizetnünk... — A temekben az szerepel, hogy tanulmányaik folyatására hitelt vehetnek fel a felsőfokú tanintézetek hallgatói. — Hát ez baromság! Bocsánat, ráütöttem a számra. A családalapítás előtt álló pályakezdő értelmiségi szinte éhbérért dolgozik. Ezt a keresetet előre megterhelni hitellel: nevetséges! Tamás fiunk bruttó fizetése 30 ezer, az albérletért Pécsett 18-at fizet... nettóban! — Asszonyom! Fölösleges volt a saját szájára ütnie. Köszönöm az őszinteségét! ,;Szeptember 30-án — ha eljönnek — a premieren minden kiderül. Szeretettel várom Önöket” Dóczy Péter színész — aki a Békés Megyei Jókai Színházban Dürrenmatt: János király című darabjában játszik az új évadban — írta e sorokat olvasóink emlékkönyvébe. Kilencvenéves Keresztúry Dezső A magyar irodalom jeles alakja, Keresztúry Dezső' író, költő, műfordító, irodalomtörténész, akadémikus 1904 szeptember 6-án Zalaegerszegen született. Az Eötvös-kollégium tagjaként magyar—német szakos tanári, majd bölcsészdoktori oklevelet szerzett. 1929-től 1936-ig a berlini egyetem magyar lektora, 1936 és 1945 között az Eötvös kollégium tanára, majd három éven át igazgatója, a Pester Lloyd kulturális rovatának szerkesztője volt. 1945-ben részt vett az írószövetség megalapításában. 1945 és 1947 között vallás- és közoktatásügyi miniszter volt. „így éltem” című kötetéből való a következő verse: Számadás Már élesedni kezd a hideg, a dér csipkevarázst vet a fákra s jégbefagy a szél lehellete is: a csillagok nem idegenebbek, mert—bár így gyanítnánk— nem keringnek örökké, részei csak a változásnak. Az embert is a körülmény hajszolja: lót-fut, rebbenve pihen. Ha sűrűi az árnyék én is megpihennék gyanútlanul, de nem szunnyadhatok; az évnek vége: ideje jött a számvetésnek. A Százezerarcu kívánja talán, ki helyettem szervezi napjait, itt-ott ha súgja céljuk s értelmük? Az Életerő, mely mindig újra- töltötte testem, lelkem, üresrefacsarva ha felbuktam? Halottaim kérnek számadást, mivel rámhagyták álmaikat? Vagy akikre amim volt ráosztottam? Lehet-e mérnem tetteimet, mikor bolond rostára vet az emlékezés, a must fokát, mely mindig újra megmozdúl, mert kiforrni nem tudott? Nincs magtáram, csűröm; jó érzés, gondolat, munka, írás feneketlen kútba bukik, zökken a szív dobogása, démonok elszabadúlnak, kicserélődnek hitvallások, megsebez a világ át s átszerkesztett rendje, mint a penge, üvöltés hasít vonítva a vad bakonyalji szelekbe. Számot adni? Miről? Kinek? Ezertonnányi súlyként dermed rürh valami, a mérleg nyelve tétova leng; s bár kihúzom magam, térdre rogyom meginogva. Köszönöm Élet ajándékaidat: hogy amit adhatok csak visszaadom már, mert megtanúltam nőni nyers próbáidon s egész maradni robbanásaidban; értem a kint, mely nevetésben tör fel, s hogy vele egy a kéj, mely felzokog; tudom, nehéz kenyérrel dobni vissza, nehezebb meg sem írt szerepet eljátszani jól, de legnehezebb nyílt szívvel élni alig sejtve mivégre s tudva, hogy újrakezdeni nem lehet. fehéren A tisztesség sztaniolpapírja Valami új kezdődik — gondoltam magamban —, amikor a múlt hét végén meghallottam, hogy a szocialisták Gyulán ülésező parlamenti frakciója összeférhetetlenségi javaslatot fogalmazott meg. Ennek lényege, hogy a jövőben parlamenti képviselők ne tölthessenek be igazgatótanácsi vagy felügyelőbizottsági tisztséget állami tulajdonú vállalatoknál. Derék dolog, ismételgettem csendben a hírt, magamban még vállon is veregettem a vezető kormánypárt honatyáit és honanyáit, amíg rá nem jöttem a nagy „csavarra”. Mert van ám csavar a dologban, mégpedig — ahogy zsenge ifjúkorom kézilabdameccsein a visszakézből eleresztett labdára mondtuk, s mondják ma is a szurkolók—igazi svédcsavar. Tessék csak-figyelmesen elolvasni a hírt! A javaslat következetesen állami tulajdonú vállalatokról beszél. Azokról ugyebár, amelyek száma a tervezett privatizációs folyamat révén egyre csökken. A magánkézben vagy külföldi tulajdonban lévőkről viszont hallgat. Márpedig a dolog ebben az összevetésben igazán érdekes. Úgy hírlik, vannak politikusok, akik négy-öt külföldi tulajdonú vállalat vezető testületénél érdekeltek, s vágnak zsebre havonta igazgatótanácsi vagy felügyelőbizottsági részvételért, illetve az ott adott tanácsokért százezreket. Lehet, hogy állami tulajdonú céget kormányközeli berkekből „helyzetbe hozni” nagyobb bűn, mint külföldi cégeket megsegíteni az információkkal. Ám inkább arról lehet szó, hogy a magánkézben lévő cégek igazgatótanácsaiba és felügyelőbizottságaiba nem lehet belelátni, személyi döntéseikbe beleszólni. Sőt, az sem lehetetlen, hogy az elmúlt években igazgatótanácsokba és felügyelőbizottságokba került volt kormánypárti, most ellenzéki képviselőket akarják e javaslattal az állami vállalatoktól „kirobbantani”. De akkor ezt kell mondani. Minek a tisztesség sztanioljába csomagolni egy nagyon is politikai döntést? Árpási Zoltán
