Békés Megyei Hírlap, 1994. augusztus (49. évfolyam, 179-205. szám)

1994-08-06-07 / 184. szám

1994. augusztus 6-7., szombat-vasárnap

+

EXKLUZÍV

IRÉKÉS MEGYEI HÍRLAP

Aki belakta az egész országot

Horváth Peter, az író-rendező

Miért kénytelen

mindenki Budapestre jönni, aki minimális visszhangra vágyik?

„Szüleim színházi emberek, szinte mindegyik vidéki városban laktunk pár évig” — írja első könyve, az 1976-ban megjelent Egéridő fülszövegében. Horváth Jenő és Szent- irmay Éva fia ekkor már megszerezte a színészdiplomát, sőt játszott is egy ideig Szolnokon. Aztán írni kezdett, majd filmet forgatni. A Szerelem első vérig például Szegeden készült. Tayaly a Dollárpapát rendezte Szolnokon, nemrég pedig saját. darabját, az ABC-t vitte színre Miskolcon. S hogy teljes legyen a kép, legújabb regénye, a Színház a magasban egy közelebbről meg nem nevezett vidéki színházban játszódik. Bár nem lennék meglepődve, ha a szegedi meg a békéscsabai olvasók sok részletre ráismernének.

— Van egy javaslatom: játsszunk! Én városneveket említek, Ón pedig emlékezik. Szeged. Mi jut eszébe?

— Tisza, csónakház.

—Milyen volta szegedi gyerekkora?

— Borzalmas. Mi a Mars tér 13-ban laktunk, velünk szemben a Csillag börtön. 1957 után ott lakott az apám.

—Békéscsaba?

— Kisebb a víz. Szegeden elvették a lakásunkat, bútorunkat, minden virágunkat, nem volt semmink. Utána ment anyám Csabára.

—Akkoriban az volt a fővárostól legmesszebb lévő színház. Egy gyereknek nem volt büntetés oda költözni a szegedi aligátorok után?

— A körgátnál laktunk. A Körös-partot nagyon szerettem. A zsilipnél tanultam meg csőbefejest ugrani. Oldalról kellett, azonnal a zsilip csövébe. Akinek nem sikerült, arra a lányok nem figyeltek. Csakhogy a csőben, a víz színén erős volt a szembejövő sodrás. Tehát sok-sok gyakorlás után beugrott végre az ember, aztán a fickók egy pillanat alatt eltűntek, én meg a meztelen csigák között ültem, nem tudtam kiúszni, mert a víz mindig visszasodort a vashoz. Közben sötétedik, változnak a fények a Körös vizén, és az ember ott dekkol a csőben, úgy érzi, innen többé az életben ki nem kerül. Akkor a többiek elárulták, hogyan kell lebukni, majd a víz alatt úszva kijönni. Ez Békéscsaba.

—Megijedt?

— Be voltam szarva. Viszont csabai emlék az is, hogy megmentettem két kislány életét. Akkor már tudtam csőbefejest ugrani.

— Sokoldalú ember. Játszott, ír, rendez. De hogy életet mentett! Kapott érte jelvényt is?

— Semmit. Viszont a pártházba jártunk tévét nézni. Azt szerettem.

—A pártházat vagy a tévét?

— A kettő összetartozott. Csak ott volt tévé, oda járt az egész utca.

—Szolnok?

— A szállodát szeretem a színházzal szemben, meg azt a kétszáz métert, mellette jobbra és balra.

— A színészdiploma megszerzése után a fővárosban kezdett játszani, majd Szolnokra szerződött. Miért?

— Akkoriban Székely GáSzínház a magasban

„Zseni nem osztotta ki a példányokat. — A szereposztás nem végleges! — mondta. — A bálon mindenki táncol. Jól mondom, Ervin úr?

Ervin úr bólintott. — Karmester úr! Zenét, ha van!

A karmestergyerek minden szereplő kezébe nyomott egy üveget. Belefúvatott. Mindegyik üveg más hangot adott.

— A lélek orgonája — mondta félénken. — Ha megfelel.

— Nagyon jó — mondta Ervin. — Táncoljatok! Ez az! Remek! Helsingőr sziklás fennsíkra épült királyi vára

„Én csak a magam színdarabját tudom megírni..."

Fotó: llovszky Béla

bor szolnoki színháza az egyik Legalább onnan is

legjobb volt az országban. Egy könnyen lehetett volna dezer- évig játszottam a fővárosi gye- tálni.

rekszínházban, aztán én szól- . azonban szintén azt

tam Schwajda György drama- _________________________

t

urgnak, hogy mégis elmennék Szolnokra. Rangot jelentett ott játszani. Fél évig maradtam.

—Nem sokáig bírta.

— Szerződést kaptam az első könyvemre. Azonnal fölmondtám a színházban, és soha többé nem tettem be a lábam.

—Dehogynem, tavaly, amikor a Dollárpapát rendezte.

— Színészként nem tettem be többé a lábam a színházba.

— Ujabb városnév: Eger.

— Apám ott olyan helyen lakott, ahol belső udvar volt a házban. Az ablakon át ki lehetett lépni a vadregénybe. Egyszer a szabadtéri moziban fáról néztük az Odüssze- uszt, nem volt pénzünk jegyre. Tizenegy-tizenkét éves lehettem. Szóval, Eger jó hely.

—Győr? Ott is van víz.

— Inkább már szennyvíz.

Néha valami úszik benne, de hogy hal-e, abban nem vagyok biztos. Győrről az jut eszembe, hogy tizenvalahány évvel ezelőtt Maár Gyulával elmenekültünk onnan. Játszottam volna egy szerepet az általa rendezett darabban, amikor a harmadik próba után rám nézett szomorúan, beültünk a Fiat ötszázasomba, s a kegyetlen hófúvásban dezertáltunk Budapestre.

—Veszprém?

— Szeles. Strapás ott sétálni. A színház viszont jó helyen van, szeretem a dombot is mellette. Apám dolgozott ott is, mert meg-megfordultam nála.

—Kaposvár?

— Kicsi.

—Viszont van színház.

— De hol? Az állomás mellett.

—Azt veszem ki a szavaiból, hogy bár a fővárosban él jobban szeret néhány vidéki várost.

— Pest nem embernek való. Ronda és sokan vagyunk. Mindig patkánynak érzem magam, amikor nincs nálam bérlet, és nem tudok feljönni a föld alól, mert állandóan bemondják, hogy ellenőrök állnak a kijáratnál. Én meg utazom fél órát, hogy találjak végre egy helyet, ahol föl lehet jönni. Szoktam jegyet venni, csak néha elfelejtek lyukasztani. Nemrég Miskolcról jöttem haza; szinte tovább tartott a budapesti metrózás, mert minden lyuknál vissza kellett fordulnom.

—Szeret kimozdulni a fővárosból?

— A Vígszínházban szívesebben rendeztem volna, oda azonban nem hívtak. Szolnokra hívtak, Székesfehérvárra, Miskolcra. Jó egy időre eltűnni innen, de nem ez a mozgatórugó.

—Régen voltak vidéken íróolvasó találkozók. És ma?

— Régen se voltak. „Szólva lett” katonáknak, irodalomtanároknak, egy-egy osztálynak. Ha negyven ember közül véletlenül egy olvasott egy sort tőled, akkor már jó napod volt. Viszont fizettek. Az emkap a következő munkájára kétszáz forintot sem. Budapesten van a tévé, a rádió, itt vannak a kiadók, szóval, itt a piac, a munka. Pedig nem ebben a szörnyű, idegbajos nagyvárosban kellene élni, hanem egy szép, kisebb léptékű helyen.

— Ahol viszont mindenki tud a másikról mindent.

— Az a jó. Egy kisvárosban lehet tudni: velem vannak, én meg velük vagyok. Meg lehet ismerni az embereket. Budapesten hosszasan kell szervezni a baráti összejöveteleket is. Ezek a gigászi fővárosok emberi életre alkalmatlanok. Bátrabban kellene mindenkinek otthon éreznie magát azon a helyen, ahol lakik. Kemény kézzel kellene megvédeni azt a települést, ahol az ember meg tudja vetni a lábát. Nem volna szabad megengedni például, hogy Szegedből vágóhíd legyen. A nagy helyek nem életre valók, hanem a termelésre, amely viszont zsákutca, mert ózonlyukak sokasága lesz nemsokára, és még a lányom életében véget ér a világ. Azért, mert ilyen nagyvárosokban élünk. Nem kellene. Szerencsére ezt már sokfelé felismerték. Ha létezik kedvező változás a világon, akkor ez az.

messzire látott a tengeren... Na, most. A többiek táncolnak, nagyon jó, jobb szélen kérném azt

a dupla párost, szíveskedjenek maguknak balra! Még...! Még...! Igen. Tökéletes.”

mutatja, hogy kicsi Kaposvár. Bár szépül. Apám ott is lakott. A színészházban az öcsém kimászott az ablakon, a párkányon araszolt, lent nézték az emberek. Jött haza apám, rémülten fedezte föl a magasban a kilencéves öcsémet. Az egyik ablakból apám felesége, a másikból én mondtam, hogyan kell fogódzkodni. Nem esett le. Ez Kaposvár.

—Debrecen?

— Szép nagy, lapos palacsinta. De ott az Alföld című irodalmi kiadvány, amely a folyóiratok közül elsőként közölte egy novellámat, ezért Debrecennek megbocsátok.

—Kecskemét?

— Ott a Kodály-intézet, aztán Melöcco Miklósnak egy szép szobra, ahol pisilni szoktunk. Meg van egy-két jó kávéház. De alapjában véve ez is Alföld. Elnyúlik. Por van. A Dunántúl izgalmasabb számomra, arrafelé az emberek dinamikusabbak, többet mosolyognak.

bér elutazott, megetették- megitatták, körbevitték a nevezetességeken, mintha ő is nevezetesség lenne. Dedikálni már nem kellett, mert nem volt mit. A könyvek ugyanis általában nem érkeztek meg.

— Szíve szerint hol élne? Balatonföldváron, ahol épített egy házat? A víz mellett és a vízen, a hajóján?

— Leginkább valahol a Csendes-óceán egyik szigetén. Jó messze innen. Forró égövben, de légkondicionált villában, a víztől négy-öt méterre.

—Egyelőre maradjunk Magyarországon!

— Ha rajtam múlna, mindenhol laknék néhány évig. Vajon miért nincsenek itt rendes vidéki városok? Miért van ez a borzasztó, kiszolgáltatott helyzet, hogy sugárutak, gyárkémények, óriáshirdetések között, dzsungelben kell élni? Miért kénytelen mindenki Budapestre jönni, aki minimális visszhangra vágyik? Különben nem

—De nem nálunk. Ha valaki így utálja Budapestet, miként bírja itt ki, ráadásul egy hatalmas lakótelepen? Vagy Kispest olyan, mintha egy kisvárosban élne a nagyvároson belül?

— Kisváros? Az például Kőszeg. Gyönyörűséges, több száz éves házaival, normális léptékű utcáival, gömbölyű kapualjaival. Nincsenek tízemeletes kaszárnyák, ahol kísérleti egerek laknak ketrecekben. A lakótelepi lét elmebeteggé tesz. A kisváros meg az a hely, ahol lehet élni.

— El kell költözni a ketrecből.

— Nem tudok.

— És ha írna egy darabot, mondjuk az Árpádok bejöveteléről?

— Akkor kereshetnék harmincmillió forintot.

—Nem akar keresni?

— Én csak a magam színdarabját tudom megírni, amit néha meg is rendezek.

Eszéki Erzsébet