Békés Megyei Hírlap, 1994. július (49. évfolyam, 153-178. szám)
1994-07-22 / 171. szám
1994. július 22., péntek MEGYEI KÖRKÉP BÉKÉS MEGYEI HÍRI.AP Horgászverseny. A Sarkadi Horgász Egyesület július 23-án, szombaton 16 órától másnap 9 óráig tartja az idei nagyhalfogó horgászversenyét a Feketé-Körös Sarkad felőli oldalán, a vasúti hídtól a romániai határig. Nevezni július 23-án 15 és 17 óra között lehet a cementháznál lévő versenyközpontban. Szépül a falu. Almáskamarás lakossága nagy lelkesedéssel készül a település 150 éves évforfulójának megünneplésére. Ennek előkészületeként festik, meszelik a házakat, valamint szépítik az utcák, terek környékét. Többek között az önkormányzati hivatal épületének felújítása is a befejezéshez közeledik. Emellett társadalmi munkában készült el a művelődési ház külső-belső meszelése, valamint a nyílászárók festése. Külön említést érdemel, hogy a tini-klubot a fiatalok saját kezűleg szépítették meg. Boszorkánynap. Július 23-án délután a szeghalmi vásárcsarnokban kerül megrendezésre a Boszorkák Napja. Öt település — Füzesgyarmat, Dévaványa, Körösladány, Vésztő és Szeghalom — leg- talpraesettebb 11-14 év közötti kislányai szállnak harcba egymással. A hét fordulós vetélkedő során a régi szokásokat felelevenítő tréfás feladatokat kell megoldaniuk a ifjú boszijelölteknek, akik közül a legügyesebb elnyeri a Sárrét Boszorkája címet a vándorseprűvel és egy óriásboszorkával együtt. A fesztivállal együtt népi iparművészeti kirakodóvásár és kiállítás is lesz. A battonyai strandon Roczkó Péter testnevelő tanár, Hideg Pál úszómester és Zsilka Mihály, a strandfürdő vezetője nagy odafigyeléssel oktatja a gyermekeket Fotó: Such Tamás Úszni tanítják okét A battonyai strandon minden szezonban jó néhány gyermek sajátítja el az úszás fortélyait. Legutóbbi ottjár- tunkkor az úszni tanulók között feltűnt egy ismerős dombegyházi kislány. — Többen is átjárnak Dombegyházról, sőt már Kevermesről is jelentkeztek — világosított fel Zsilka Mihály, a strandfürdő vezetője. — A vidéki gyermekeket a délelőtti, a helybelieket pedig az esti csoportba osztottuk be. Életkoruk 5 évtől 14 évig terjed. Az oktatás időtartama két hét, közbeiktatva egy szombat-vasárnapi pihenőt. Ha hétközben esett az eső, ezeken a napokon pótoljuk a lemaradást. — Vajon véletlen, hogy egyszerre három oktatót is láttunk a medencében? — Korábban egy úszómester foglalkozott a 10 fős csoporttal. Az volt a gond, hogy kevés idő jutott egy gyermekre. Ezért döntöttünk úgy, hogy hárman végezzük ezt a munkát. — Felnőtt érdeklődők nincsenek? — A felnőttek tanfolyamára mindössze ketten jelentkeztek. Velük esténként záróra után foglalkozunk. A lelkész elment, a választók maradtak Gyarmati Istvánt, a volt orosházi evangélikus lelkészt a hét végén lelkésziktató ünnepi isten- tisztelet keretében Mencshely, Nagyvázsony, Nemesleányfalu, Szentantalfa, Zánka egyház- községek lelkészének választották meg. Az új állással járó hivatalos ügyintézés hónapokat vett igénybe, Gyarmati István és családja ezért már korábban elköltözött Mencshelyre. A rákóczitelepi leányegyházközség (anyagilag önálló, ám igazgatásiig Orosházához tartozót jelent) vezetésével is mást kellett tehát megbízni. Az itt végzendő feladatokat Ribár János látja el. S hogy miért kellett elmenni az 1982 óta az orosházi gyülekezet szolgálatában álló lelkésznek? Sokan, sokfélét rebesgettek erről. De lássuk a tényeket: 1992 júniusában egy finnországi út megszervezése kapcsán Gyarmati István az általa beszedett pénzekkel nem tudott maradéktalanul elszámolni, a társasutazás résztvevői pedig számon kérték ezt. A fegyelmi ügy a Magyarországi Evangélikus Egyház Déli Egyházkerületi Bírósága elé került, ahol az egyházi törvényekbe ütköző, és hivatalával, hivatásával össze nem egyeztethető magatartás tanúsításában és ebből eredő kötelezettség megszegésében találta őt vétkesnek. A megintés mellett két évig terjedő tilalmi idő mellékbüntetésre (két évig a fegyelmi büntetés hatálya alatt álló lelkészt magasabb illetményű állásba nem lehet megválasztani, vagy kinevezni) ítélte. Van viszont még egy dolog, amiért tollat ragadtunk, és Gyarmati István „nyomába eredtünk”: mint önkormányzati képviselő vajon ellátja-e feladatát az elkövetkezendő hónapokban? Rákóczitelepről ugyanis több észrevétel érkezett, amiben az ott élő emberek aggodalmuknak adtak hangot. Miért nincs önkormányzati képviselőjük? — kérdezték. Mint megtudtuk, a képviselő úr nem mondott le mandátumáról, időközönként hazalátogat majd. Csete Ilona Olvasóink írják ............... — A z itt közölt vélemények nem okvetlenül azonosak a szerkesztőségével. Az olvasói leveleket a szerzők előzetes hozzájárulása nélkül, mondanivalójuk tiszteletben tartásával, rövidítve jelentetjük meg. Visszhang „Perben és haragban egy gyermekért?” Hogy H. Éva miért várta minden este az utcasarkon a munkából hazatérő és már komoly kapcsolattal rendelkező B. Gyulát, hogy miért lett a barátnője, hogy miért nem szedett fogamzásgátlót és hogy teherbeesését követően miért kötött házasságot, azt mind homály fedi. Mint ahogy azt is, hogy miért költözött B.Gy. szüleihez, miért nem alakított ki kapcsolatot férje családjával, s miért nem irányította úgynevezett „pokoli” házasságát más utakra. Pedig a történet itt kezdődik és ott folyatatódik, hogy H. É. a férje külföldi üzleti útja alatt 1993 szeptemberében — csekély egyévi házasság után — személyes dolgait összepakolta és közös gyermekükkel együtt, saját házukból szüleihez költözött. Benyújtotta a válópert, melyben a mai napig sincs jogerős végzés, így a gyermek elhelyezésében sem! A gyermeket az apja elől — néhány eset kivételével — elzáiva tartotta, egy ízben 3 hónapig. Az apai nagyszülők sem láthatták 6 hónapig az unokájukat. H. É. időközben visszament dolgozni, az akkor beteg gyermeket pedig az apa magához vette gyógyíttatás és nevelés céljából. Az anya eleinte látogatta a gyermeket, ez az utóbbi hónapokban elmaradt, holott megegyezés szerint bármikor megteheti azt. Egyébként a gyermeke tartásához nem járul hozzá, a családi pótlékot is ő vette fel és használta. Az apai nagyszülők csupán kötelességüket teljesítik, segítik gyermeküket és unokájukat. Sajnálatos, hogy H. É. elrontott életét rajtuk kéri számon. Mint ahogy az is, hogy az újságíró a helyzet egyoldalú és nyilvánvalóan felületes ismeretében igazságot kíván osztani és hatásvadász cikkel befolyásolja a közvéleményt. Az újságíró látogatása idején Tomika egyébként nem tartózkodott otthon, bár erről nem szól a fáma. B. Gy. A CSALÁD NEVÉBEN A fenti levél mindenről szól, csak a lényegről hallgat. Hiszen a teherbeeséshez köztudottan két ember közreműködése szükségeltetik. Ha H.E. nem védekezett, akkor meg kellett volna tennie B. Gy-nek! Megromlott házasságukat pedig nem a gyereken kell ilyen módon megbosszulni. Az ügyben tanúkkal is beszélgettem, s megtudtam, hogy a gyereket H. Éva naponta elvitte a Korzó térre, ahol a papája találkozhatott vele. Az apai nagyszülők pedig (írás van róla) többször láthatták, mint ahogyan azt a bíróság határozatában megállapította. Érthetetlen, miért kellett az apának „gyógyíttatás és nevelés” céljából ellopni a kisfiút, akit enyhe megfázása miatt aznap vitt el édesanyja az orvoshoz. Azt írja a magát megnevezni nem akaró levélíró, hogy az anya bármikor láthatta volna Tamást. Kétlem. Ugyanis a jelenlétemben is úgy viselkedtek a volt mennyel, hogy én szégyelltem magam. Szidták és üvöltöztek vele. Mi érhette volna akkor, ha egyedül indul a gyereket meglátogatni? Ha pedig B-ék úgy érzik, hogy mindent teljesen szabályosan csináltak, miért nem vállalják nevüket a nyilvánosság előtt? A dolog ugyanis így lenne még hitelesebb és még korrektebb... Mert mi csak mázért nem írtuk meg kikről van szó, mert „védtük” a személyiségi jogaikat! De akinek igaza van, annak nem kell névtelenségbe burkolóznia. B. V. A sok bába közt elvész a törvény? A falusi ebet kutyába se veszik Van-e szebb, mint egy napfényes vasárnap reggel, amikor nem óracsörgésre, hanem madárcsicsergésre ébred az ember. Kinéz a hálószoba ablakán, s látja, amint a DZ 22—65 rendszámú fehér Dacia csomagtartójából egy középkorú férfi kidob két pici kutyát, majd villámsebesen beugorva autójába, elhajt. A két kiskutya — Gömbi és Oti — szerencsére rögtön pártfogóra lelt egy kilencéves kislány és szülei személyében. Bár otthonuk csak ideiglenes, jól érzik magukat, szétcincálják az ottfelejtett zoknikat, versenyt futnak a gazdátlan papucsokkal. A kölyökkutyák ilyenek. Láncra verni épp olyan embertelenség lenne, mint kidobni. Őket nem védi senki és semmi? Törvénnyel szabályozott dolgaink közt darázsfészeknek bizonyuló dolog az állatvédelmi törvény. Pontosabban annak hiánya. Nincs, ami védi az ártatlan állatot, és elítéli az ártó embert? Az alábbiakban megkerestük az ügyben illetékeseket, mondják el véleményüket. Dr. Kiss Lajos állatorvos — Az állattartás etikai szabályai hivatalosan nem jutnak el hozzánk, de azt bizton állíthatom, hogy nincs állatvédelmi törvény. Az ilyen és hasonló problémáknak állatorvosi szempontból két megoldása van, természetesen mindegyik igényli a gondos, ráfigyelő gazdát. A nemkívánt szaporulat ellen a legtermészetesebb védekezés, ha a veszélyes időszak alatt távoltartjuk egymástól az ellenkező nemű egyedeket. Ha ez nem megoldható, akkor tablettával és injekcióval is eltolható az ivarzás. A legbiztosabb az ivartalanítás, ez nyugaton és Amerikában bevált módszer. A már világra jött, felesleges szaporulatot vagy a megöregedett, beteg állatot humánus módszerrel, állatorvos felügyelete alatt injekcióval örökre le lehet altatni. Inkább, mint kidobni őket, hiszen a kóbor — nem egy esetben veszett — állatok humánegészségügyi szempontból is veszélyesek. A fent említett beavatkozások egyike sem haladja meg az egy-két ezer forintot. / Nagy Éva szabálysértési előadó — Aki nyilvánosan, botrányt okozó módon, durván bántalmaz állatot, szabálysértést követ el, pénzbírsággal sújtható. Egy másik paragrafus [13. § (1) bek. a) pont] rendelkezik a kutyával való veszélyeztetésről. Aki kutyáját kóborolni hagyja vagy a város belterületén felügyelet nélkül bocsátja utcára... pénzbírsággal sújtható. Továbbá az (1) bek. a) pontban meghatározott „felügyelet nélküli utcára bocsátással, póráz nélküli vezetéssel megvalósuló szabálysértés csak a városokban követhető el. A községek belterületén ugyanis az említett szabályok nem alkalmazhatók annál fogva, hogy azok megsértését a 13, §. (1) bek. a) pontja csak a városok belterületén minősíti szabálysértésnek. Az a) pont alattiakat azonban az önkormányzat rendelete községekben is szabálysértéssé minősítheti.” Tehát, ha a „kóborolni hagyja” és a „kidobja” kifejezések közé egyenlőségjelet tennénk, akkor sem következett be esetünkben szabálysértés, mert itt, a nagyközségben erről nem szól helyi rendelet... Széchy Ágnes, a Magyar Állatvédő és Természetbarát Szövetség szóvivője — Az egész világon gond a kutyák, macskák elszaporodása és kóborlása. Ez a nemtörődömség, az érzelmi elsi- városodás következménye. A felfogással van baj, miszerint csak az az érték, ami pénzre váltható. Ez ellen tehetne a törvény, ami legalább hat éve vajúdik, mert paragrafusai és végrehajtási utasításai a kormány valamennyi tárcáját érintik, tekintve, hogy a természetvédelem, az állategészségügy, valamint a vad- és halgazdálkodás állományvédelmi körében foglalkozik az állatok védelmével. A törvényjavaslat többszöri módosítással — többé-kevésbé egyeztetve állatvédő mozgalmakkal —tárcaközi egyeztetés alatt áll. Addig is hasznos lenne hazánknak csatlakozni a kedvtelésből, társként tartott állatok védelméről szóló európai konvencióhoz. Kudlik Júlia műsorvezető — Csak becslések vannak, évente 300 ezer cica és kutyus kóborol hazánkban. Sokuk betegen, gyors ellátásra szorulva. A Gazdit keresünk című műsorban természetesen sokkal kevesebbet tudunk bemutatni. Minden itt szereplő— a három és fél év alatt 2000 cica és 1500 kutya — gondos gazdára talált. A műsorral a felelősségre próbáljuk felhívni a figyelmet, nem az elmarasztalás a célunk. Sajnálom azokat az embereket, akik megtagadják maguktól a kutyáik és cicáik ragaszkodó szeretetét... * Forgatom a szabálysértési kódex lapjait, s megakadt a szemem egy, az ebtartással kapcsolatos tilalmak közt megbúvó mondaton: „A póráz, illetve kölönc nélkül a kül- és vadászterületen talált ebeket mezőgazdasági őrök, valamint vadászatra jogosultak elpusztíthatják.” Hirtelen ötlettől vezérelve autóm csomagtartójába süllyesztem Otit és Gömbit, és kikocsikázunk a közeli vadásztársasághoz. Szerencsém van, pont ott találom Pilán István elnököt, akit a kilövésekről faggatok. Ha tudná, mennyi kárt okoznak a vadállományban a kidobott, csatangoló kutyák. Igyekeznek toleránsak lenni, de a kóbor kutyákat általában lelövik. Színpadiasra sikerült mozdulattal felnyitom a csomagtartót: két buksi fej, négy csodálkozó gombszem. Ők is kóbor kutyák (lennének), mondom, s valahogy kérdőjelesre sikerül a kijelentés. A fővadász ingatja a fejét, közben szeretettel simogatja a kölyköket. Hogy akkor mit csinálnának? Nem tudja, ilyen esetük még — szerencsére — nem volt... Vajon miért születik ilyen keservesen az állatvédelmi törvény? Elvonatkoztatva a két kiskutya esetétől, lenne mit szabályozni. Közben befut az információ, a rendszám alapján azonosították a volt kutyatulajdonost. Többszöri keresés ellenére is zárt ajtókat találtam a nagyszé- nási M. M. házánál. így ezúton kérdezem: miért?! Ha már meg nem előzte a „bajt”, emeletes házának udvarán nem volt egy zug Gömbi és Oti számára? Nem jutott nekik egy tál étel? Kis utánajárással kereshetett volna új gazdit. S ha úgy ítélte meg, hogy ez az eljárás számára fáradságos, még mindig ott az állatorvos. Mert létező paragrafus ide, nem létező törvény oda, bizony állatkínzás két magatehetetlen kiskutyát kitenni a semmibe, ázni, fázni, éhenhalni. J. Vági Kata
