Békés Megyei Hírlap, 1994. április (49. évfolyam, 77-101. szám)
1994-04-23-24 / 95. szám
1994. április 23-24., szombat-vasárnap EXKLUZÍV Speter Erzsébet meghívására a közelmúltban egy illusztris—színészekből, írókból, újságírókból álló— csapat tagjaiként tíz napot tölthettünk a floridai Miamiban. Az ismert művészeti alapítványtevű minden esztendő tavaszán magyarországi vendégeket hív meg Amerikába, hogy közreműködésükkel emlékezzen meg elhunyt férjéről, akinek halála után hozta létre az Elisabeth és Henry Speter Alapítványt. Azóta csaknem száz művész kapta meg a magyar Oscarnak is nevezett Erzsébet-díjat, a vele járó tekintélyes összeggel. A kiutazó csapat tagjai: dr.Czeizel Endre orvosgenetikus, az alapítvány kuratóriumának elnöke, Czine Mihály professzor, Tarján Tamás irodalomtörténészek, Görgey Gábor író, Melis György operaénekes, Esztergályos Cecília, Moór Marianna, Sas József színművészek, Gát György, a Família Kft. producere, Erőss Zoltán, a Rádió- és Tévé Újság vezető szerkesztője, dr. Lőkös Zoltán, a Vasárnapi Hírek főszerkesztője, Mohai Gábor tévébemondó, Dobsa Sándor karmester. Szintén Erzsébet meghívására kinn csatlakozott hozzánk dr.László Balázs a Magyar Köztársaság New York-i főkonzulja. Floridai szép napok Az ott, ni, Miami! Vadul száguld a két kocsi a többsávos úton, a jók üldözik a rosszakat, vagy éppen fordítva, majdhogynem egyremegy, tudom, úgyis a jók győznek. Hanem a helyszín, az valami csoda! Pálmák, hibiszkusz-sövények szegélyezik az utat, pompás szállodasor — az erkélyek az Atlanti Óceánra néznek. A két autó csak száguld, ahogyan a forgatókönyvben meg van írva, Búd Spencer üt-vág, győz, közben nagyokat fal a Hilton Fontaneblau lakosztályában, és élvezi Miamit. Miami! Ne vessen meg érte a Kedves Olvasó — hirtelen az említett krimi villan az eszembe, amikor—várakozásokkal megszakított tizennégy órai utazás után — az ereszkedő repülőgép ablakából feltűnik a kivilágított város és környéke. De ez a látvány sokkal szebb, lélekemelőbb, mint elképzeltem. No és a többi! A tíz csodaszép nap özön élménye most mind itt kavarog — a szokásos úti élménybeszámoló helyett hadd hívjuk meg az Olvasót, mazsolázzunk egy kicsit belőlük. Víz előttem, víz utánam Készültem erre a találkozásra. Elnézegettem a térképen, később a repülőgép ablakán át is, hogy mily irdatlan nagy víz. És most, szemtől szembe, hogy a szélén állok, semmivel sem látszik nagyobbnak az Atlantióceán, mint bármely tenger. Ám a színe! A napsütésben türkizzöld, gyönyörű. Hidegnek gondolom, de amikor végre be- merészkedek — te jó ég, mit is mondanék otthon, itt jártam, és meg sem mártóztam benne? — kiderül, igen kellemes. Kiáltanék a partra, hogy nyugis kis víz ez tulajdonképpen, de se kép, se hang: egy hatalmas hullám úgy pofonvág, hogy még este is sósat érzek... Autóbusz = nem tömeg, de közlekedés! Fő közlekedési eszközünk Miamiban az autóbusz. Ám közel se azono^tsák ezt a magyar tömegközlekedési eszközzel, a kettő ugyanis fényévnyi távolságra van egymástól. Az autóbuszok csillognak, légkondicionáltak, nincs tömeg rajtuk, ott állnak meg, ahol az utas kéri, vezetőjük többnyire színes bőrű, elegáns, udvarias, s ha 25 centtel kevesebbet dobsz be az automatába, akkor sem balhézik, inkább elmosolyodik. Egy jelenetre mindmáig emlékszem. Két idős, nehezen járó, színes bőrű asszony száll fel a buszra, melynek vezetője kivételesen fehér bőrű. Megtanácskozzák a leszállás helyét, majd amikor odaérnek, a buszvezető kiszáll a pilótaülésből, lesegíti a két idős asszonyt, átkíséri őket a kétszer négy sávos úton, visszaül a helyére. Megtapsolják, és utazunk tovább. Ez is Amerika! Mitől Amerika? Kétséget kizáróan az ott élő emberektől. Azoktól, akik az elmúlt évszázadok során a világ minden tájáról odaérkeznek, viszik magukkal a tehetségüket, és a sajátos körülmények között — mondhatni, a létért való küzdelemben — a maximumot hozzák ki magukból, miközben megőrzik etnikai sajátosságukat. A lakosság 86 százaléka európai — spanyol, portugál, angol, olasz, ír, magyar, stb. — 15 százaléka fekete, 1,6 százaléka ázsiai, csendes-óceániai, indián eszkimó, és ki tudja, még mi. Igen, ez a népek kohója, ami most is fortyog, kitermeli a megmaradókat és kiveti a salakot. Mert ez utóbbi is igaz, mint minden és mindennek az ellenkezője. Az általunk önkényesen „kispiszkos”-nak elkeresztelt külvárosi utcákon találkozunk igazán félelmetes alakokkal. De el kell menni, mert nagyon jó ott a pizza meg a csapolt sör. És képzeljék, a kis kocsmában, ahol egy évvel ezelőtt jártunk, felismernek, és akkora pizzát nyomnak a kezünkbe, hogy itthon egy család egy hétvégén át enné. Éz itt a kínai—kubai negyed, alkoholistákkal, kábítósokkal. Az egyik rózsaszín álmában azt üvölti: Én vagyok az elnök, engem imádjatok, a másik meg csak bambán nézi, nem érti, hiszen ő az elnök és nem a kiabálós... Egy „kis” olvasnivaló Reggelente szállodai szobánk küszöbén ott a napilap, nevezetesen a negyedmillió példányban megjelenő'The Miami Herald. Kapnám fel a vasárnapit, nem bírom. Két kézzel összekanalazom a szétcsúszott lapokat, alig tudom becipelni. Itthon megmértem — képzelhetni, mit nyomott a bőröndben, rettegtünk is, hogy túlsúlyt kell fizetni a végén —^egy kiló huszonhét deka egyetlen lapszám! Ennek megfelelően csekély 280 oldal, beleértve a színes üzleti katalógusokat, leértékelésre vevőt csalogató hirdetéseket, ilyen-olyan mellékleteket. Amint nagy lendülettel forgatni kezdem, kit látok az exkluzív rovatban? A színes fotón vendéglátónk, Erzsébet asszony ül elegánsan nappalija pamlagán, és szellemesen riposztoz az újságíró kutakodó kérdéseire: ...„— Milyennek látja saját magát? — Jó alak, nagy orr. Büszkén hordom, azzal vígasztalom magam, hogy Kleopátrának is nagy orra volt. Megszoktam 78 év alatt. — Mely történelmi korban élne szívesen? — A reneszánszban, mert búcsút intettek mindennek ami poros, unalmas, szürke és tárt karokkal fogadtak minden újat. — Mitől szorong leginkább ? — Az impotenciától, nemcsak szexben, hanem az aktivitásban, a tevékenységben. Ez szörnyű lehet.”... A híres Miami Beach-i szállodasor a Hilton képpel Flamingó, a kis hamis Nevezetes látványosság Floridában a miami tengeri akvárium, ahol többek között delfinek produkálják magukat a nagyérdeműnek, ahogyan útifilmeken is előszeretettel mutogatják. A rózsaszín flamingó csak egy kis mellékszereplő, de milyen bűbájos! Amikor kikészítik a delfineknek járó halakat, feltűnik a színen. Billeg- ballag, mint aki csak úgy céltalanul bóklászik, de közben a szemével becserkészi a halasdézsát. Lezseren teszi-veszi magát, már el is halad a halacskák mellett, ám egy óvatlan pillanatban hosszú nyaka oldalt- hátra tekeredik, kikap egy finom falatot, már el is tüntette— és ártatlanul billeg tovább a kópé: könnyed, színes folt, akár egy furcsa, szép virág... h mm 'f Erzsébet A reptéren a késői óra ellenére ott vár ránk a vendéglátónk (naná, már hogy a csudába ne, kedveseim, én szeretek mindig mindent magam intézni, ezzel a két kezemmel készíteni! — mondaná erre, és valóban, még a férje emlékére rendezett parti asztalát is ő teríted, díszíti). Messziről jelez a nemzetiszín szegélyű, bennünket köszöntő szellemes tábla, amelyet Erzsébet asszony tart a magasba. Most vagyok igazán gondban. Annyian kérdik, milyen közelről, milyen valójában Speter Erzsébet? De hogyan lehet a hiteles portréját megrajzolni egy jelenségnek? Mert egyszerre törékeny, kicsi asszony szokatlan-furcsa öltözetben, és határozott, céltudatos ember, aki tudja, párjavesztetten ma már egyedül magára számíthat, önmagában bízhat. Okos, művelt, jóhumorú, igényes, szókimondó, de tudja jól: az őszinteség kiszolgáltatottságot is jelent. Ritka egyéniség, olyan ember, aki vállalni meri és bírja önmagát De mindenek előtt és fölött: ő az örök nő. Egyik este meghív minket lakására. Bizonyára sokan kíváncsiak rá, hol, hogyan él egy amerikai „milliomos”? Egy dolgot az elején tisztázzunk: nem milliomos! Jól forgatja, ahogyan ő mondja, dolgoztatja pénzét, nem vásárol házakat, telkeket, nem gyűjt vagyont, helyette az alapítványra, a magyar művészek elismerésére használja fel. Lakása sem palota, hanem a maga ízlése és két keze munkájával berendezett puha fészek. Egy légtér az egész lakás, mindenhová beléphetünk, kivéve a hálószobát, az ma is szentély. Meghatározó a lakásban a rózsaszín és annak minden árnyalata. Az egyik faliszőnyegen négy város neve: Kolozsvár (itt született), Budapest, New York és Miami. Nincs egy kihasználatlan négyzetcentiméter, minden a helyén, és mindennek funkciója van. Az erkélyen — amely a Miami-öbölre néz — két óra van a falon, az egyik a Miami- i, a másik a budapesti időt mutatja. Alattuk kis virágállványon Henry azóta már vargát rántott cipője... Nem csak Oscar tudja... A program egyik nagy élménye az Oscar-díj átadási ceremóniájának közös megtekintése. Jeles esemény ez Amerikában, a tévé teljes terjedelemben közvetíti (csaknem három és fél óra), természetesen reklámokkal tűzdelve. Az aklimatizálódással küszködve az első órát még csak bírjuk mindannyian, aztán a hátsó sorokból éjféltájt többen hazaszivárognak. Esztergályos Cili humoránál van és egyszercsak bejelenti: „Mielőtt engem szólítanak, megyek sminkelni” — és elvonul aludni. Tízegynéhányan kitartunk, köztünk Melis György, kinek láttán Erzsébet elcsodálkozik: „Hát maga nem ment aludni?” Mire Melis: „Ide meghívtak, illik végig maradnom.” (A rosszmájúak szerint könnyű volt neki, ő ült az egyetlen kanapén, és nagyokat bóbiskolt közben.) Mindenesetre megérte végignézni a nem mindennapi parádét, amit egy Spielberg-interjúval is tetéztek. Megérte azért is, mert meggyőződhettünk, hogy az Erzsébet-díjkiosztó gála állja a versenyt az Oscarral. Sőt!... Pompás parti A Henry-parti (amiről korábban már részletesen beszámoltunk) fénypontja a programnak. Partit adni annyi, mint kitárni a lelket és a pénztárcát — mindkettő tökéletesen sikerül — azok előtt akiket szeretünk.Ahány parti, annyi féle: van puccos, hivalkodó, kedves, szórakoztató. Erre az utóbbi két jelző az érvényes. Mindkettőt a jelenlévők, no és a háziasszony garantálja. A műsorban — mert az kötelező - megható és vidám jelenetek váltják egymást, hol egyiktől, hiol másiktól könnyezünk. Az amerikai vendégekkel, köztük Miami alpolgármesterével, és a kint élő magyarokkal vagy ötvenen üljük körül a hagyományos ómega-alakú asztalt, és úgy csevegünk, mintha minden héten találkoznánk. Van valami felemelő abban, ahogyan együtt énekeljük a magyar és az amerikai himnuszt. A közelemben ülő alpolgármester meg is jegyzi: még egy kicsit gyakoroljuk és megtanuljuk egymás himnuszát. Mást is jó lenne! Seleszt Ferenc, Tóth Ibolya
