Békés Megyei Hírlap, 1994. április (49. évfolyam, 77-101. szám)
1994-04-23-24 / 95. szám
feRÉKÉS MEGYEI HÍRLAP MŰVÉSZETEK-TÁRSADALOM 1994. április 23-24., szombat-vasárnap Hegedűs Endre megyénkben koncertezik Foglalkozása az életrekeltés Az operaénekes festőnő Sass Sylvia a tanításról, a festészet öröméről, Velencéről ES a feltöltődés kényszeréről A haja ugyanolyan hosszú és dús, az alakja változatlanul karcsú és a szemei is ugyanolyan gyönyörűek, mint húsz éve, a pálya kezdetén. A változás mindössze annyi, hogy közben Sass Sylviát megszerette és dédelgette az operalátogató közönség. Jó másfél évtizedig a világot járta, ma viszont már csak akkor szerepel külföldön, ha igazán kedvére való előadásra hívják. — Még szinte alig ismerték a nevét, máris arról nyilatkozott: nagy álma, hogy egyszer taníthasson... — Valóban így volt és ezt az álmomat sikerült is valóra váltanom. Saját iskolámban, a Cant-Art- ban mesterkurzust vezetek. Tíz tanítványom van, két fiú és nyolc lány. Heti húsz órát adok, ami jóval több, mintha egyetemen oktatnék. — Saját kiadásban készítette el első Liszt-dal lemezét CD-n. Ez pusztán üzleti fogás volt? Az újabb győzelmekhez mindig fel kell töltődnünk — A nagy cégek az ismert énekesekkel alig, vagy nagyon ritkán készítenek felvételeket. Annak pedig, hogy a pályakezdők bármiféle lemezfelvételhez jussanak, szinte semmi esélye nincs. Ezért vállalkoztam lemezkiadásra, és remélem, folytatni is tudom. —A tanítás, a lemezkiadás, az éneklés mellett van valami, ami sok időt kitölt Sass Sylvia életéből. Ez a festés... — Sok kiállításom volt már országszerte, és bár lett volna vevő is a képeimre, mégsem adtam el eddig egyet sem. Most kicsit más a helyzet. Éveken át úgy éreztem, hogy a festményeim a gyerekeim, és nem akartam elszakadni tőlük. Úgy jártam mint az igazi szülők: a gyermekeim felnőtté váltak, mutogatni valók. Kezdek belátni, hogy ha nem láthatják mások is a képeimet, az olyan, mintha nem engedném, hogy hallják a hangomat. —Egy időben falusi templomokat festett. Most? — A téma Velence. Az olasz tévében újra láttam Visconti Halál Velencében című filmjét és a kezdő képsorok megint megfogtak. A velencei Fenice színházban három premiert énekeltem, így talán érthető, hogy nagyon jól ismerem a várost. Tudom, hogy milyen télen, amikor alig vannak turisták, tudom milyen, amikor köd száll a lagúnák fölött, milyen amikor az első fecskék megérkeznek. Mi az operaszínpadon azzal áltatjuk magunkat, hogy legyőzzük a halált, mivel az előadás végén fölkelünk és meg- hajlunk. Velence ugyanezt játssza már évszázadok óta. —Mintha az elmúlás gondolata foglalkoztatná... — Nem, nem gondolkodom rajta, de tudom, hogy az az élet természetes velejárója. Furcsa, de úgy érzem, hogy a színpadon mi ugyanazt csináljuk, mint amikor a sámán eltáncolja a halált: az extázisbán a túlvilágon járunk, majd hazamegyünk és boldoggá tesz minket, hogy megint győztünk az elmúlás felett. De az újabb győzelmekhez mindig fel kell töltődnünk. László Zsuzsa, Ferenczy Europress Az anyanyelvi szobrászat művészete Békéscsabai viszontlátás: Hegedűs Endre és egykori zongoratanárnője, Kovács Pálné fotó: kovács Erzsébet Kő Pál a hetvenes évek elején indult el a népi szobrászat „ösvényén” — a tanyákon született, istállók világából — fellépett arra a magas, de mindig emberléptékű talapzatra, ahonnan a magyar szobrászat megújításában művészettörténeti magaslatokig ér. Aki a kezdetekben zsíros kenyéren élve a mohácsi szoborpark alkotásait faragja — megvetve minden konvenciót — nem is gondolva (remélve) arra, hogy 1988-ban Munkácsy-díjas, hivatásos magyar szobrász és főiskolai tanár lesz! Saját maga választott úton haladva: a figurális, ember- központú művészet esztétikai állandóságában hisz. A Munkácsy Mihály tiszteletére megrendezett Alföldi Tárlat kiállítására legkorábbi munkáival adta meg a hűséges emlékezés visszapillantó jellegét. A művészettörténeti értekezések fókuszába emelt: Számykészítő című szobra (1975) olyan alkotói időszakban, társadalompolitikai helyzetben készült, amikor a kilátástalan ember alkotói tudatának magatartása működött a szobor (kisplasztika) gondolati erőterében. A fehérre festett madárkalitka és benne a faragott fafigura, a teremtő ember, aki festett állatcsontokból „szárnyat” készít, kereteket feszítő, merész terveket. A társadalom egészétől elzárt világ szimbóluma e zárt kalitka, az a hely, ahová száműzték az emberi szabadságot, ahol az egyéni világok csak itt juthatnak élettérhez, életmegvalósító lehetőségekhez. Milyen különös! Majd két évtized távlatából is a szobor új és új jelentéstartalmakat hordoz annak ellenére, hogy megváltozott keretek között intézményesített polgári demokratikus társadalomban élünk. Mégis, jelenünkre vonatkoztatva is meghökkent és elgondolkoztat. Ezzel eléri valódi célját, hiszen az a szabály- rendszer, amely szerint a társadalom működik, kivetül mindenre: a zárt kalitkára is. Az ide „elzártak” számára azonban éppen ezek a szabályok elfogadhatatlanok vagyis nem működnek. Magyar történelmünk kelet-európai sajátossága, kortévesztése, hogy emlékezéseinkben elkésünk, de le nem maradunk! Remélhetőleg nincs messze az az idő, amikor az emlékmű és emlékező szobrászat „túlsúlyos” arányát felválthatja az izgalmasabb térplasztikai művészet, és a köztéri szobrászat betöltheti eredendő, térszervező feladatát! Kő Pál műveiben a magyar világ, megsejtett időszerű (de nem aktuális) szobrászatát teremti meg, amiben korát és hovatartozását: magyarságát hangsúlyozza. Kő Pál szobrá- szatában eleitől fogva jelen van e hit és hitelesség példázata úgy, hogy a később létrehozott művek nem törik össze a kezdeteket...! Szilágyi András Hegedűs Endre zongaramű- vész számtalant nemzetközi verseny előkelő helyezését mondhatja -magáénak. Athénban, Milánóban második díjakat nyert. Monzában viszont 1982-ben húsz ország versenyzői között hivatalosan is a legjobb. Hegedűs Endrével Békéscsabán találkoztunk, ugyanis a Békéscsabai Szimfonikus Zenekarral több koncertre készül megyénkben. — Hódmezővásárhelyi vagyok, de Békéscsabára most jutottam el először — mondta a kora ellenére tekintélyes művészi múlttal rendelkező fiatalember. — Ezért is külön öröm, hogy bemutatkozhatok az itteni közönségnek. Április 20-a óta próbálunk a szimfonikus zenekarral. — Úgy tudom, egyik tanára békéscsabai. — Kovács Pálné, Éva néni. Nála kezdtem Hódmezővásárhelyen, az állami zeneiskolában a tanulmányaimat. Előtte 2 évig magánúton tanultam. (Hegedűs Endre 5 és fél éves kora óta zongorázik.) Éva néni később áttelepült Csabára, már régen itt tanít. — Sok koncertje közül melyikre emlékszik a legszívesebben? — Mindig az éppen soron következők és az éppen elmúlt hangversenyek a legkedvesebbek, hiszen a zene azon különös művészeti formák egyike, ahol a hangok bizony elszállnak. Bár egyre sikeresebb' módon rögzítjük, elérkeztünk a digitális hangtechnikához, mégis, a zeng a pillanat művészete. De egyben a szerencséje is, mert mindig újra és újra életre kell kelteni a halott kottafejeket. Az életrekeltés pedig mindig más lesz, hiszen a zeneszerző gondolataihoz saját személyiségünket is hozzá kell adni. Csak így jöhet létre meggyőző, szug- ■ gesztív, magával ragadó produkció. Az életem, a foglalkozásom ez az új életrekeltés. — Van-e kedvenc szerzője? — Van egy természetesen adódó nagy ideálom, példaképem, Liszt Ferenc. Azért természetesen, mert mindig magyarnak vallotta magát és nagyon sokat tett a magyar zenekultúráért. Gondolok a Zeneakadémiára, a jótékonysági hangversenyek sorára, amelyeket az árvízkárosultakért, a hadirokkantakért és elmondhatatlanul sok célért adott az országnak. A tényt, hogy O volt minden idők legnagyobb zongoristája, senki sem vonja kétségbe, jóllehet hangfelvétel nem készült játékáról. Lisztnek egy kicsit mellőzött oldalát igyekszem fölfedezni, a közönség elé tárni: az úgynevezett operafantáziákat és átiratokat. A legszebb operadallamokat öltöztette fel díszes ruhába tűzijátékszerű virtuozitásával. Egyre inkább a Liszt-útra szeretnék térni, amely kimeríthetetlen kincsesbánya, életre szóló feladat. —Sokat utazik? — Nem annyit, amennyit lehetne... Három évig Japánban éltem, az állami egyetem zongoraprofesszora voltam. Januári amerikai turném után visszavárnak. Emellett igyekszem beilleszkedni a hazai zenei életbe, annak minden nehézségével találkozva, de a lelkesedést fel nem adva... A művésznek az a dolga, hogy utazzon és a műveket igyekezzen a legjobb tudása szerint odaajándékozni az embereknek. — Megyénkbeli koncertjeiket mivel ajánlaná figyelmünkbe? — Mindhárom darab mestermű. Bizet szvitjének franciás könnyedsége, bája, dallamossága magával ragadó. Brahms II. szinfóniája az egyik legnagyobb mestermű, amit valaha is írtak. Chopin e- moll zongoraversenyét a 17 éves, fülig szerelmes ifjú írta. Titok, amelyben ott a fiatalság, a fenntartás nélküli lelkesedés varázsa... A Nemzeti Filharmónia hangversenyeinek sorában a Békéscsabai Szimfonikus Zenekart, Cser Miklós vezényletével és Hegedűs Endre zongoraművészt április 25-én Békéscsabán a Jókai Színházban, április 26-án Gyulán a művelődési házban, május 2-án Szarvason a művelődési házban láthatja a közönség. Szőke Margit Szárnykészítő Varga András Az én csóktalan falum Bíborfénybe vonta arcomat a Nap S pusztít gáttá a vén folyó jegét Az erdő minden kopasz fája Elsuttogott egy-egy múló téli regét Szemeimbe belezuhant a táj Belőle sarjadtam. Szülőföldem Mi hívott ide a folyóhoz? Miért állok itt megkövültén? Annyi átlumpolt éjszaka után Jólesik be szívni az Alföld lehelletét Füstmarta tüdőmet fény tölti ki Lelkemet irdatlan sötét Bíborfénybe vonta arcomat a Nap Tükrömet összetörte, a Földet látni megunta Hátrahúzott léptekkel indultam visszafelé Az engem váró, csóktalan falumba (Lapunknak a költészet napja alkalmából meghirdetett pályázatára beküldött versével Varga András harmadik díjat nyert.)
