Békés Megyei Hírlap, 1994. április (49. évfolyam, 77-101. szám)
1994-04-02-03 / 78. szám
a 1994. április 2-3., szombat-vasárnap EXKLUZÍV Az ilyen embert persze agyon kell lőni Békéscsabai beszélgetés a közíró, politológus és közgazdász Lengyel Lászlóval „Erdélyből származó értelmiségi családból vagyok. Mind a két ágon írók voltak a családban. Anyám ágán a nagyapám, Szentimrei Jenő költő, író, szerkesztő, az erdélyi irodalmi élet egyik vezető személyisége volt a két világháború között. Apám ágán Benedek Elek a dédapám... Gyermekkoromban a nyarak felét Kolozsváron töltöttem anyámék családjánál, másik felét Kisbaconban, apám családjánál. Ebben a században már a család szinte mindegyik tagja a szó szoros értelmében, a nők is, mind írók voltak, költők, szerkesztők, újságírók, kutatók, tudósok...” Ezt írja magáról Lengyel László 1988-ban. Közéletünk egyik legérdekesebb figurája egyszerre vezető közgazdász, politológus és közíró. Kényes helyzetekben politikusok kérik ki véleményét. Hogyan alakult minden éppen így? — kérdeztük tőle a közelmúltban tett békéscsabai látogatásakor. — Úgy látszik, már a nagyszüleiül sem tudták, mik akarnak lenni, én is épp így voltam. Szegény Benedek Elek is minden volt, meseírótól kezdve képviselőig, tanítótól földbirtokosig, végül is semmi sem sikerült neki. Apám pedig volt tanár, író és múzeumigazgató, ez egy olyan család, ahol az emberek még hetvenéves korukban senfjjöntik el, hogy mik akarnak lenni. Olyan íróféle volt itt mindenki. A család fénykorát — sajnos — nem éltem át, amely a század húszas-harmincas éveiben volt, még akkor is, ha Erdély a határ túlsó oldalára került. Mindenki az irodalomban élt. Az ötvenes években voltam gyerek, és azt érzékeltem, hogy az akkori rendszerváltás nagyon megtörte a családomat. Gyerekként ezt úgy éltem át, hogy nagyon szegények voltunk, és mindig hallgatni kellett, az volt előírva, hogy az iskolában fogjam be a szájam. Apám minden reggel azzal bocsátott el otthonról, hogy csak magunkra számíthatunk, bennünket ebben a rendszerben csak üldözni fognak, ne számíts senkire! Pasaréten éltünk, ami furcsa, felemás világ volt. Úri villák sorakoztak itt, ahová beköltöztettek embereket, mi is társbérletben laktunk, heten két szobában. Őrület volt. Osztálykülönbségek sem voltak, azt, hogy mi polgárok vagyunk, csak abból lehetett tudni, hogy nagy könyvtárunk van. Ekkor már kasztkülönbségek sem voltak. Mert a liberális családoknál — amellett, hogy nagyon dicsérőleg emlegetem — a nevelés nagyon is kasztjellegű volt. Ahol az apának mindig igaza van, a nagyapának méginkább. Az asztal fölött csak annak van joga beszélni, aki már erre megkereste a pénzt. —Ón ezt hogyan tűrte, tűrte-e egyáltalán? —Nem tűrtem, lázadó voltam. Fellázadtam a szüleim, a nagyszüleim ellen. Később az egyetemen is nagyon rosszul viseltem magam, kis diákvezér voltam. Az az idő 1968 volt. Más világ, én voltam az első hosszú hajú az általános iskolában, ma már ez nevetséges, de ezért ki akartak csapni, az egyetemen nekem volt először farmernadrágom. — Ez a hosszú hajú, farmer- nadrágos, lázadó Lengyel László végül belép a pártba. Legújabb könyvének végén Hankiss Elemér rövid vázlatot tár elénk Önről, polemikusán megjegyzi, hogy nem érti egészen: az 1957- es vérengzések és 1968 szégyene miatt miért lépett be a pártba? A párttagság — A válasz sokkal egyszerűbb, mint a kérdésből gondolhatnánk. Ezt Hankissnek sem lehet megmagyarázni, holott ő tudja. Olyan típusú ember voltam, aki szeretett volna valamilyen hatást tenni a politikára. A pártról vallott nézetek — szerintem — utólagosak. Az én nemzedékem valami egészen mást látott az MSZMP- ben és a KISZ-ben is. Hogy lehetett KISZ-ezni? — kérdezi ma a huszonegy éves fiam, aki FI- DESZ-ezni sem hajlandó. Szóval, normális gyerek. Az az érzésem, hogy utólag mindenki kitalál egy ellenéletrajzot, miszerint ő nem volt úttörő, KISZ-es és párttag sem. Holott és annak idején nem találkoztam ilyenekkel. Az életünknek ez része volt, és úgy tekintettem, hogy a felnőtt világban meg kell vívnunk a politikai harcunkat. Mindenhol őszintén elmondtam a véleményemet, és úgy néztek rám, mint egy kétfejű borjúra. Amikorra pedig világosmenthez című felhívásért. A tag- könyvcserénél titkon utaltak rá, ha akarsz, akkor mehetsz. Ma is úgy érzem, jobban tettem, hogy megvártam, amíg kizárnak. Nem nekik tettem szívességet. A párton belül hihetetlen válságot idézett elő a kizárásunk. Emberek százait ez győzte meg, nincs to„A rendszerváltás idején elvesztettem barátaim többségét.” sá váltak a dolgok, akkor tényleg csak az volt a kérdés, mikor zárnak ki. Vártam, hogy üssenek meg. Máig sem szégyenkezem emiatt. Azok közé tartozom, akik le sem tudják tagadni, hogy ott voltak, mert kizártak. Érdekességként mondom, az akkori ellenzék részéről soha senki nem tette szóvá párttagságomat, pedig elég jóban voltunk. Például Kis János sem neheztelt ez ügyben, pedig ő egy kirúgott, állástalan szamiszdatszerző volt. Lehet, hogy azért — és most Csurka István hívei azt mondanák —, mert ő is aljas, korábbi párttag volt, nem érezte át ennek a kivet- nivalóságát. Ahelyett, hogy Kis is ügynökösködött volna — tehetném hozzá. — Tehát a kezdőpont a párttagság, a végpont a kizárás. 1988-ban négyüket, Király Zoltánt, Bíró Zoltánt, Bihari Mihályt és Lengyel Lászlót kizárják a pártból; akkor, amikor az emberek tízezrével hagyják el az MSZMP-t. Különösen ez ma érdekes, amikor ön független, nem kötelezi el magát egyik oldalra sem, egyfajta szimbólum a magyar közéletben. Miért várta meg a kiűzetését, talán szívességet tett nekik, a kilépés nem lett volna egyszerűbb? — 1987—1988-ban tagkönyvcsere zajlott, sokan nem vették át az új könyvecskét. Ezt az MSZMP erre találta ki: titokban mehettek, fiúk! Ekkor nekem már két fegyelmim volt. Az egyik a monori találkozóért, a másik a Száz értelmiségi levele a parlamentben ezek voltak az ellenállók. Fél évre rá Mercedesszel vitt oda Pozsgay Imre, a rendőrök biztosították az útvonalat. Az a párttitkár, aki nemrégiben kijelentette rólam, hogy „az én városomba nem...", most odarobogott hozzám és megrázta a kezemet. Ilyenkor milyen pofát kell vágni? Az értelmiség szolidaritása minimális volt, miközben az autószerelőm felajánlotta keresetének a felét és lakását bujkálás céljára. A rendszerváltás — Ilyen előzmények után hogyan élte meg a rendszerváltást? — Ha addig nem vesztettem el a barátaim nagyobbik részét, akkor ez sikerült. Azt hiszem, 1989 volt igazi, nagy választóvíz, amikor hirtelen megcsapott mindenkit a változás szele. Példaként Pozsgayt tudom felhozni, aki hittel és meggyőződéssel dolgozott 1989 tavaszáig, neki ügye volt a demokratikus szocializmus. Látnom kellett, hogy ebből a becsületes emberből hogyan lesz az „elnök akarok lenni, elnök akarok lenni!” görcsös erőlködésé a főszerep. „Amit persze ki sem mondhatok, de azért adj tanácsot, Laci!” Láttam a többieket is. Kiderült, sokkal többről van szó, mint a lakiteleki sátorról vagy ahogy rengetegen benyomultak a ' szabaddemokratákhoz. 1989 éppen ezért elborzasztott. Kígyót- békát mondtak egymásra, és sokan elővették régi érdemeiket. Mindenki egyszeriben ellenálló lett. többször is jelzi, szemmel tartja és olvassa Lengyel Lászlót — a Magyar alakok című könyvében a Kegyelmes úr olvas fejezete ezt taglalja. Megbocsát a közírónak, mert kicsit elkanászodott, de jó családból származik. Könyvének jelentős része foglalkozik Antall Józseffel, a legutolsó írás, Az An- tall-rejtély pedig a temetés napján jelent meg a Magyar Hírlapban. A belső mozgatórugókról szeretnénk haliam... — Viszonylag jól megismertem személyesen Antall Józsefet 1989—1990-ben, értettem gondolkodásmódját, megismertem formátumát—mert volt neki! Ezt tudom, hogy utólag tagadni szokták, meg persze nagyon megemelni. A vívódásom azért volt vele, mert úgy éreztem, hogy valami nagyon szomorú és nagyon nem kellő elcsúszás következett be részben a személyiségében, részben a politikájában. Hogy melyikben előbb, éppen az a rejtélye. A személyisége torzult el a hatalomtól vagy pedig a politikája volt olyan, ami nem sikerülhetett, ezért menekült a személyiségébe. Ebbe a társadalmát, népét távolról szemlélő személyiségbe. Meg kellet írni, mert úgy gondolom, a kilencvenes évek nagy mértékben személyiségeken múlnak. Nagyon fontos, ki Magyarország miniszterelnöke. — Pont könyvében írja, hogy nagyon ódzkodott volna egy Töl- gyessi-kormánytól. Miért? Mi lett volna más? — Rossz a mérce, rosszhoz vább. Ha én csak úgy elmegyek, akkor nem derül ki, hogy a Kádárrendszer utolsó pillanataiban olyan eszközöket vetett be, amit évtizedekig nem csinált. Rájöttünk arra — amit hajlamosak vagyunk elfelejteni—ezek képesek akár erőszakhoz is nyúlni. Nagyon sajnáltam volna, ha ez nem történik meg, a tanulságai érdekesek. A személyiségformálásban ez hihetetlen nagy dolog, ezzel együtt elvesztettem a barátaim jelentős részét. Ezekben a fordulatokban nagyon pontosan megismerszik, hogy valaki hol áll. Legdrámaibb élményiem közé tartozik, hogy akkor el mertek hívni Leninvárosba. Feleségem is eljött velem, mert kíváncsi volt, ki meri ezt megtenni. Egy fiatalember várt, hebegett-habogott valamit a rendőrségről és a pártbizottságról. Összesen tizenketten jöttek el a rendezvényre. Ahányszor megrezdült az ajtó, attól féltek, elviszi őket a rendőr. A sze„Az Antall-kormány teljesítménye nagyon rossz jegyet érdemel.” FOTÓ: LEHOCZKY PÉTER — Az első szabad választásokat az MDF nyerte, Antall József lett a miniszterelnök. Önök ezután hosszú és kitartó párharcot vívnak, mindig is kiemelten figyelnek egymásra. A kormányfő Furcsa figura Vezérigazgató: szakadt pulóverben. Közgazdász: aki lírai verseken mereng. Filozófus, aki vállalatokat privatizál. Menedzser, aki legszívesebben szabad versben írna és beszélne. Talán legjobb barátai se tudják, mi minden és ki mindenki lakozik a szívében. Hogyan fér meg benne Pilinszky és Marx? Hayek és T. S. Eliot? Bankreform és Swinburne? Lakitelek és New York? Mi a nyitja? Mi mozgatja? A magyar lateiner értelmiség szerény és makacs hivatástudata, a nemzet napszámosainak fegyelmezett buzgalma, mint családjában annyiakat? A hetvenesnyolcvanas évek innen-onnan szalajtott, ambiciózus reformértelmiségének máig parázsló heve? Hivatástudat vagy személyes ambíció? Talán mindez együttese. (Részlet Hankiss Elemér, a Lézengő ritter című tanulmányából) mérünk. Az Antall-kormányhoz mérve legfeljebb a Torgyán-kor- mány vagy a Csurka-kormány negatívabb minősítését tudom, mert Antall József kormánya nagyon rossz jegyeket szerzett. De számtalan hiba, előítélet és tisztogatási szándék volt a szabad demokratákban is. Türelmetlenek voltak. Ezt ellenzéki szerepükben is csak két-háron év után vetkőzték le. Az a gesztus, ahogy Kis János a választások éjszakáján visszautasította Vitányit, sok mindent mutatott. (Talán nem mindenki számára ismert, hogy a választások második fordulójának éjszakáján Vitányi Iván felajánlotta a/SZDSZ-nek az ellenzéki együttműködést, de ők ezt mereven elutasították. — B. T.) — Feltérképezte Antall neveltetését, szemléletét, kormányáról meglehetősen negatív értékelést ad. Kiemelte azt, hogy—finoman szólva — közepes képességű emberekkel vette magát körül. Betegségével pedig egyre inkább felerősödött az utódlás problémája. Ez mára többé-kevésbé megoldódott, május 8-áig biztosan. Milyen ember az új miniszterelnök, mit tudhatunk Boross Péterről? Boross személy — O már jóval kevésbé meghatározó. Nem tagadva, hogy mennyire fontos a kormányfő személye. Egy átmeneti korszak ügyvezető miniszterelnöke Boross. A rá mért féléves ügyvezetés semmiképp sem teszi őt olyan történelmi esélyűvé, mint ami Antalinak jutott. Egyértelmű a határidőhöz kötöttség, amit ő tud a legjobban. A néhai kormányfő úgy fogott a munkához, hogy előtte több év vagy akár évtized áll — legalább két ciklusban gondolkozott —, így saját kormányát és rendszerét építi. Boross sokkal pragmatikusabb, ezért szűklátó- körűbb is, aki nagyon pontosan felfogta kormányra kerülésekor, hogy mindössze fél éve van. Ha itt ülne, akkor nyilván előadná, hogy dehogynem győzünk, de én nem erről beszélek. Tudja, kormányát és a rendszert fél esztendő alatt rendben kell tartania. Nem építkezhet, nézzük meg, nem nyúl hozzá a kormány szerkezetéhez. Nem cserélt ki egyetlen minisztert, de még egy államtitkárt sem. Egy pozitívumot és negatívumot mondanék el Boross mellett és ellenében. Egyik a vállalati vezér múltja, ezért benne élt a magyar gazdaságban, fölfogja, miről van szó. Tud adót csalni, tudja, mi a pénzügyminiszter dolga. Látott már értekezletet, le tudja vezényelni. Úgy vezeti most a kormányüléseket, mint egy vállalatvezető. Ráordít a beosztottjaira, hogy „Hagyd már abba! Konkrétumokat, konkrétumokat!" Ez olyan, mint a Délbudai vendéglátónál volt: mennyi a bevétel? Ebben az értelemben Antalinál nem voltak kormányülések, Borosst az apparátus szereti, mert folyik a munka. Csendőraltiszti alapon tárgyal. Másik oldalról, ami a negatívuma: tényleg csendőraltiszti alapon mozog a szemlélete a magyar világról és általában a világról. Ez a csend, rend, fegyelem, elvágólag. — Ebben benne van a riogatás: Varsó elesett, Vilnius elesett, kormányozni csak mi tudunk? — Gondolkodtam, hogy megírom őt, de letettem róla. Itt elmondom, mert más mondva, mert meg tudom magyarázni, mint leírva, ahol nagyon körül kellene írni, nehogy félreértsék. Ő az a latin-amerikai figura, aki ridegen, sötét szemüvege mögül nézve bejön, mögötte egy prófé- tikus alak, Lezsák Sándor személyében, latin-amerikai nézéssel, hogy jövök, küldetésem van. Mellettük a professzor, Kádár Béla. Kitűnő, így néznek ki Amerika déli felén a rezsimek. Fantasztikus, a professzor, aki elmagyarázza teljesen nyugat-európa- ian, amikor a katonák berúgják az ajtót. Ahogy Chilében elmagyarázták és bejöttek a Pinochetek teljesen polgári arccal, de bejöttek. ♦ ♦♦ „Csak ott vagy. Fölösleges lézengőként. Kíváncsiskodóként. Soha el nem utazóként. Nem kéredzkedsz be. De nem is mész el, ha elkergetnek. Vársz. Megszokod, hogy állandóan átbotlanak rajtad. Beléd ütköznek. Rád förmednek... Rád csukják az ajtót. Rám csukják az ajtót. Ne csodálkozz! Nem csodálkozom... Vándorolsz. Mindenütt ott vagy, és sehol se. Kitagadtak... Nincs politikai otthonod...” Az ilyen embert persze agyon kell lőni. (Lengyel László, 1993) Bőd Tamás
