Békés Megyei Hírlap, 1994. február (49. évfolyam, 26-49. szám)
1994-02-12-13 / 36. szám
1994. február 12-13., szombat-vasárnap „Szilárd Klára az a festő, aki otthonos a Föld bármely táján. A történelem és a végzet különböző világokba vetette. Míg másokat a sokszori, nem egyszer kegyetlen indíttatású helyváltoztatás rideggé, kiégetté, kétségbeesetté tett. Szilárd Klárát megtanította a környezetekkel (tárgyakkal és emberekkel). való kapcsolatteremtés gyors reflexeire... ” (Kabdebó Lóránt) Niedzielsky Katalin: „A természetem ilyen, mindig kilábalok” Felejthetetlen találkozás Szilárd Klára sorsával és művészetével EXKLUZÍV Bogáncsok (olaj, 1978) Csodálatos emberrel találkoztam! Élete könyvbe, filmbe illő. Azaz, hogy felülmúl minden kalandregényt és képzeletet. Olyan megrázó tragédiák és megpróbáltatások sorozata, amelyet hallgatva az újságíró a meghatódottságtól egyszerűen képtelen megszólalni... S Klárika (Claire Szilard, vagyis Szilárd Klára festőművésznő és szobrász), aki saját sorsáról mesél, egy csöppet sem keserű, tekintetében nyoma sincs a legkisebb szomorúságnak, csalódottságnak vagy bosszúnak. A szeretettől és az életkedvtől, szépségtől és tervektől sugárzik ez az asszony. Közelében eltörpülnek a bajok, megszégyenül a rosszkedv, az ember erőre kap és máris jobbnak látja a világot. Hölgyek esetében nem illik életkorról beszélni, most mégis elárulom: Klárika 1921. március 31-én született. S ez a következő nagy meglepetés, mert temperamentuma és egész lénye meghazudtolja éveinek számát. Édesapja lovas tüzér főhadnagy volt az első világháborúban, 1939-ben katonai pompával temették el, koporsóját nemzetiszínű zászló fedte. A szülők zsidó származásuk ellenére (édesanyja ősei Spanyolországból jöttek, édesapjáé Kelet- Európából) gyermeküket öntudatos magyarnak nevelték, evangélikus iskolába járatták. Apja bírónak szánta, nem „éhenkórász festőnek”. Örökké rajzolt, festett, de engedelmes, kötelességtudó gyermek volt — egészen 16 éves koráig, amikor sorsa végleg eldőlt. Alkalmazott grafikát tanult, majd beiratkozott Gallé Tibor festőiskolájába. Emiatt otthon állandósultak a viták, az összetűzések, amiknek dr. Szilárd Vilmos hirtelen halála vetett véget. Maradt a lelkiisme- retfurdalás: apja utolsó kívánságát teljesítse vagy saját szívére hallgasson. 1940-ben férjhez ment Füsti Pál textilvegyészhez. Talán hat hétig éltek együtt, amikor férjét elvitték munkaszolgálatra; mézeshetek helyett „hadiözvegység”. Majd a háború elszakította egymástól a fiatal párt. Indíttatása és neveltetése következtében Klára Magyarországon magyarnak és itthon érezte magát; ezért állt értetlenül az események előtt, amikor a nyilas terror idején a fejéhez vágták, hogy ő nem magyar és ez az ország nem a hazája. 1939-től sűrűsödtek az arcul- csapások; kifosztottnak, kitaszítottnak érezte magát, nem tartozott sehová. A zsidókat kezdték begyűjteni. Egyre jobban rettegett. Nem maradt más választása, elhatározta, hogy elhagyja az országot. 1944 decemberében azonban reménytelennek tűnt a szökés. Klárának csodával határos módon — hamis papírokkal, álnéven, rendkívüli bátorságával és mert mindig akadtak együttérző, segítőkész, önfeláldozó emberek — mégis sikerült. Az út Debrecenből Pápán át Bécs- be, majd Németországba vezetett. Német ismerőseinek köszönhette a Svájcba jutás haditervét. A megvalósításra egyre kevesebb remény maradt. A bujkálás alatt legfeljebb azt merte bevallani segítőinek, hogy magyar, azt nem, hogy zsidó. Ezt a titkot elárulta viszont német főnökének, a magas rangú ezredesnek abban a kórházban, ahol dolgozott. A katonaembert is megdöbbentette ez a bátorság, és hamarosan ürügyet talált rá, hamis papírokat szerzett, hogy Klára elutazhasson Stuttgartba. Oda már közel van Svájc. 15 kilométerre volt a határtól, és „megvásárolt ígérete” arra, hogy átjut, amikor Gestapó- sok jöttek érte. Jól megverték, bevitték a bűnügyi rendőrségre, ahol gyorsan kiderült, hogy nem német. Rásütötték: kém, amiért börtön járt. Verték, vallatták, dolgoztatták, éheztették. Magánzárkájába eljutottak a hírek a felszabadító csapatok kö- zeledtéről, és Klára reménykedett. Míg egy napon elé tették a Bibliát, mondván, másnap reggel kivégzik! Nyomozni, eljárni nincs idő, a kémeket pedig ki kell végezni... Csakhogy a kivégzésre sem jutott idő, a németek elmenekültek, a cellaajtók kinyíltak, és hősünk nem hitt a szemének. Innentől francia fegyencek kezében volt a sorsa. Nem haragudtak rá, amikor megtudták, hogy magyar; pedig a magyarok a németek oldalán harcoltak és elveszítették a háborút. Nem, a franciák Klárában az üldözöttet látták. Rongyosak, éhesek, nincstelenek voltak valamennyien, és nem volt elég a maguk baja, még erre a szerencsétlen magyar lányra is vigyáztak. Hátukra vették és cipelték, amikor elájult a kimerültségtől. Leromlott állapota ellenére szép volt és fiatal, de nem a nőt látták benne. Ott, ahol ismét magához tért, már svájci zászlót lengetett a szél. Itt vallotta be a franciáknak zsidó származását, amitől még inkább csodálták bátorságát. Túlélés, igen; de ami ezután következett, az még korántsem volt a Kánaán! A vonat nem a határra vitte a menekülteket, hanem Schaffhausenba, negyvennapos karanténba. Klára 1945 áprilisában lépett svájci földre, a háború május 9-én ért véget, de számára októberig tartott a fogság. Amikor a láger megaláztatásaiba már majdnem beleőrült, megint csak a művészet mentette meg az életét; levelet írt a Genfi Képzőművészeti Akadémi dékánjának, aki hamarosan kihozta az embertelenségből. Felvették az akadémiára, ráadásul azonnal a végzős osztályba, és állami ösztöndíjat kapott. Ami persze csak a panzióra volt elég, fűtésre, meleg vízre, élelemre már nem futotta. Egész nap dolgozott, feszített tempóban élt, s egyre nehezebben bírta. S akkor ismét történt valami, ami erőt adott: édesanyja üzent, hogy bár nagy szegénységben, de él és keresteti leányát. Bérmunkát vállalt, éjt nappallá téve dolgozott fű- tetlen szobájában, és küldte haza a csomagokat. Majd ösztöndíját megvonták, ami annyit jelentett, hogy vissza kell mennie a lágerba. Ekkor értesült róla, hogy Zürichben tárlatot rendeznek, ahol csak menekültek állíthatnak ki. Azonnal elküldött néhány munkát. Nagy sikere lett, és a menekülteket segélyező bizottság elnöke, egy református lelkész intézkedett, hogy újra ösztöndíjat kapjon. S apokolból a mennyországba költözhetett, mivel a lelkész családja befogadta otthonába. Az akadémia elvégzése után, svájci diplomával a kezében Klára egy könyvkiadónál kezdett dolgozni, lektorált, rajzolt, illusztrált. Majd átköltözött Zürichbe, 1948-ban kivitette édesanyját. Egy freskópályázat hozta meg a szakmai sikert; titkosnak írták ki, és így „piszkos idegenként” is egyenlő esélyekkel indulhatott. Épülő lakótelep első házának homlokzatára kellett 10 négyzetméteres freskót tervezni, majd megfesteni. Példa nélküli esemény volt, hogy Klárát — egy külföldit a svájciak! — beválasztották Zürich kulturális bizottságába. Társaságban ismerkedett meg a pesti Baum Imrével, aki korábban Kodály tanítványa volt a Zene- akadémián, kiváló kürtművész, zeneszerző és karnagy. 1950- ben esküdtek meg. 1951-ben kivándoroltak Izraelbe, ahol minden kezdődött elölről. Klára számára a siker, a hímév, az összes kapcsolat Svájcban maradt. Végső elkeseredésében elment színházi díszletfestőnek, majd egy híres táncosnő képében jelent meg a jótündér. Ez a hölgy minden áron meg akart tanulni festeni, így lett Klárából tanár, és a táncosnőn kívül még 25 növendékkel beindította festőiskoláját. A tanításnál azonban ekkor már jobban izgatta az üvegfestészet, és Olaszországban elvégzett egy tanfolyamot. Rámát Gan városában éltek, ahol a központi templom üvegmunkáit Klára készítette. Ez volt az első alkotása ebben a műfajban, aztán jött a többi. Összesen 14 izraeli templom üvegablaka dicséri keze nyomát. Új hazájában az üvegfestészet úttörőjeként ismerték meg és tartják számon a mai napig. Első kiállítását Tel Avivban 1954-ben rendezték meg, aztán a többit Izraelben, Rómában, Genfben, Londonban és Párizsban. A művész sikerére újabb csapás következett a magánember életében: házasságuk 20. esztendejében elvesztette férjét. Egy évvel azután találkozott Rózsa Péter szobrász- és keramikusművésszel, vele élt boldogságban 1991-ben bekövetkezett haláláig. A gyászból Klárát — mint élete során már annyiszor—a munka öröme, az újrakezdés utáni kiolthatatlan vágy emelte fel; ezúttal Párizs meghódítására indult. S me- gintcsak sikerrel: elfogadták a híres francia szalonok, kiállító- termek, megtartotta jaffai műtermét és berendezte a párizsit. De nem volt elégedett. Hazavágyódott, felkerekedett és Budapesten is műtermet vásárolt. Klárika, akinek bámulatos ereje volt egész élete során, hogy emberi méltóságát, hitét és munkakedvét megőrizze, harmadik éve itthon él és dolgozik. Rengeteg a terve. S legalább három hazával dicsekedhet: Budapest, Jaffa, Párizs. —Sokszor kérdezték már tőlem, mit érzek igazán hazámnak? A válasz az, hogy életem érett korában az előbb említett három helyen egyformán otthon érzem magam. Magyarországon a sok gyermek- és ifjúkori élmény, a nevelés és az anyanyelv miatt, Izraelben a gyakori tavasz, a tenger közelségének varázsa és a lelkes idealizmus miatt és Franciaországban az évszázados festői tradíció, hozzáértés és szeretet, a nyelv, az irodalom és egyéb szépségek varázsa és az emberek rendkívüli érdekessége, iz- galmassága és humora miatt. Klárika negyvenhat év után tért haza. S mint a mesében, összetalálkozott első férjével, Füsti Pállal, akitől annak idején elsodorta a háború szele. Találkozás az első hazával és az első szerelemmel—ez az, ami most az alkotónak új erőt ad. Tele tervekkel, elképzelésekkel. A munkakedv hozta el Békéscsabára is, eljutott hozzá a csodálatos jaminai Jézus Szíve-temp- lom híre. Minden vágya, hogy ablakait megfesthesse. De nem ez az egyetlen oka látogatásának: — Békéscsabán már 1990 őszén jártam, a szeretet és a hála hozott ide. Édesanyám kedves ismerőse, egykori szakácsnője, akit annyira szeretett, hogy családtagnak számított nálunk, Varjú Ilona gyomai volt. Úgy él az emlékeimben, hogy ő mentette meg az édesanyámat, és ezért én örökre hálás vagyok neki. Testvére, Varjú Lajos meglátogatott bennünket 1990-ben a budapesti Vigadóban rendezett kiállításomon. S ez a nekem nagyon kedves család sokat segített abban, hogy a francia sorozat után magyar parasztok portréit is megfesthessem. Erről a csodálatos templomról mára az egész világ tudomást szerzett, nem csak én. Barátnőm, Olga hívta fel a figyelmemet a templomra. Együtt jártunk iskolába, együtt érettségiztünk, és most elkísért ide. Gyönyörű terv kerül elő a mappából, Mária magyar koronával; Klárika a Zala megyei Cséb falu Szent Péter Pál-temp- lomának készítette. Ez lesz a következő nagy munka. — Fél lábbal Párizsban vagyok, ott is van műtermem, májusban nagy kiállításom lesz, már az ötödik a francia fővárosban. Szilárd Klárával és képeivel most találkoztam először. Mesélt, és én csodálattal hallgattam. Közben albumot lapozgattunk. Szembetűnő sokrétűség, a színek pompája, a melegség, a derű. — Minden van a képeimen —de egy kicsit mindig az álomszerűbe, a fantasztikusba húzva, sohase realista módon. Szürrealizmus, fantasztikus realizmus vagy absztrakt. Bemáth Aurél volt a tanárom, aki nem a legrosszabb firma Magyarországon. A Kék madár sorozat, egy periódus a bogáncsokról, rengeteg sivatagi kép, száraz fák aktokkal. Sok ilyen képzettársítási dolgot csináltam, például Párizsi házak a sivatagban. 1984-ben volt ezekből kiállításom; azt írták a párizsiak, hogy ilyennek még sohasem látták Párizst. Ábrázolták már mindenfélének, , de ilyennek még sohasem. A másik különös társítás a Gépek a tengerben, Kezek a fatörzsben, a széria a világűrből. 1991 -tői kezdtem magyarországi életképeket festeni, aztán az absztrakt sivatagi széria és végül az üvegablakok. Az utóbbi időkben hegesztett vasszobrokat is csináltam, őrült sikert arattak Párizsban. Rengeteg tervem van, főleg a magyar parasztokat szeretném megfesteni — valamilyen fantasztikus módon. Nem úgy, ahogy eddig csinálták. Megdöbbentő a kontraszt, ami Szilárd Klára sorsa és művészete között feszül. Üldöztetés, megaláztatás és halál elől menekült egész életében, műveiből mégis szeretet és életkedv sugárzik. — Igen, ilyen vagyok. Pedig óriási szenvedéseken és megpróbáltatásokon mentem keresztül. Két férjet és az édesanyámat eltemettem Izraelben, azon kívül az egész menekülés már önmagában szörnyű volt. Valahogy az alaptermészetem olyan, hogy mindig kilábalok. A jó Istennek köszönhetem, hogy alapvetően optimista vagyok, és mindig úgy viszonyulok az élet dolgaihoz, azt nézem, mit lehet belőlük mégis, azért is kihozni. ♦ Az új katolikus templom nagyon tetszett a művésznőnek. A helyszíni adottságokat figyelembe véve — főleg azt, hogy ne legyen túlzsúfoltság — nonfiguratív alkotás jöhet szóba a bejárat melletti két ablakon és hátul, a sekrestyénél, a két fordított szív alakú ablakon. A terv és a megállapodás későbbi időpontban várható. A templomi munkát valószínűleg megelőzi a kiállítás Szilárd Klára alkotásaiból, amit ez előzetes tervek szerint 1995 tavaszán láthatunk Békéscsabán. Csöppet sem keserű, szeretettől és életkedvtől sugárzik FOTÓ: KOVÁCS ERZSÉBET Párizsi ház a homoksivatagban (olaj, 1980)
