Békés Megyei Hírlap, 1994. január (49. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-31 / 25. szám
Nem vagyonos, mégis a világ leggazdagabb asszonya! Együtt a család. A képről hiányzik a Debrecenben tanuló nagylány és Éva két saját gyereke. Elöl ez a mosolygós kis szépség, Pali Kezét fogja Dóri, háta mögött Tóni. A szemüveges srácot Zolinak hívják, mellette kikukucskál Zsófi. Az öt csemete háta mögött Éva, aki stabil hátteret biztosít nekik állatot? Kérdezem, faggatom Évát, aki maga is csinos, jólápolt, nincs egy panaszszava, természetesnek veszi, hogy mos, főz, vasal, takarít kilenc emberre. Mert hogy vele él még a nagyfia, és temiészetesen a férje. Palit néha meglátogatják a szülei... Amikor a Békéscsabán élő lánya, Andrea is hazajön a vőlegényével, tizenegyen ülik körbe az asztalt. Ilyenkor Éva megkopaszt hét-nyolc csirkét, jusson bőven mindenkinek. Évente 100 csirkét vág le és ráadásnak három disznót. Olyan a kamrája, hogy megirigyelhetné akármelyik jeles háziasszony. Legalább kétszáz üveg befőtt, savanyúság áll a polcokon, olyan rendben, hogy sokan a szobájukat sem tarthatják különbül. Amikor csak teheti és össze tudja a pénzt gyűjteni, mert hogy erre nem kapnak semmit, nyaralni viszi őket. Nem elég, hogy szívét-lelkét adja a gyerekekért, még az ő saját két felnőtt gyereke is úgy bánik a kicsikkel, mintha az édes testvéreik lennének. Jön Andi, a vőlegény és annak kocsijába bepakolják őket és hol a lányokat, hol a fiúkat felváltva viszik a gyulai strandra. Mert mind az ötre egyszerre odafigyelni azért sok lenne. És viszi-hozza Bandi, a felnőtt fiú is az óvodába, iskolába, orvoshoz őket. Beszélgetésünket nem zavarták a gyerekek. Tudták hogyan kell viselkedni. Felmentek a szobájukba tévézni. Dóri, Zsófi, Tóni és Zoli elfoglalták magukat. A kicsi, a két és fél éves Pali viszont olyan, mint egy kis sajtkukac. Bebejön, hogy Anyutól süteményt kérjen. Nem követelőzik, mint legtöbb hasonló korú kis társa, hanem „kérek szépen” mondattal nyújtja a két kis kezét. Nem lehet neki ellenállni! A piciről megtudom, hogy a szülei értelmiségiek. A papa mérnök, a mama orvosasszisztens. Két gyereküket állami gondozásba adták. (Vagy vették? Nem tudom. Ha jók az információim, talán alkoholisták, azért kellett tőlük a saját gyerekeiket megszabadítani!) Palit legalább néha meglátogatják. Éva azt becsüli bennük, hogy legalább eszükbe jut a gyerekük. (A többi négyé talán azt sem tudja, hogy hol élnek.) Beszélgetésünk végén marad egyetlen kérdésem: miért? Hiszen Évának van két szép, egészséges gyereke. Volt jó állása, ahol szépen keresett. Élhetne nyugodtan, pihenhetne, olvashatna, járhatná az országot. Ehelyett „gondot vett a nyakába”. Rövid a válasz: mert ők adnak értelmet az életemnek...! Befejező mondat is lehetne az Éváé. Csakhogy ide kívánkozik a tollforgató észrevétele: Igazék nem gazdagok, de Éva mégis a világ leggazdagabb asszonya! Béla Vali — Ilyet még úgysem tapasztalt — hívta fel a figyelmemet az újkígyósi vöröskereszt lelkes titkára, Rozsnyai Istvánná, vagy ahogyan a legtöbben ismerik: „Olga óvó néni”.—Keresse fel a Tulipán utcában élő Igaz családot. Hat gyereket nevel az asszony! Első hallásra nem fogtam fel: tulajdonképpen ebben mi a megímivaló? Több tízezren nevelnek még az országban hat gyereket. / Úgy járnak, mint a hercegek, hercegkisasszonyok Igazné Nagy Évával órákon keresztül beszélgettünk a szép, elegáns, ragyogóan tiszta lakásában. Percekig nem tudtam megszólalni, mert sehogy sem értettem, hogyan lehet öt kis örökmozgó lurkó mellett (a hatodik Debrecenben tanul) ilyen babaszobai rendet tartani? Megfordult a fejemben, hát rákérdeztem: — Megmozdulhatnak, játszhatnak egyáltalán ezek a gyerekek? De a feleletet sem kellett megvárnom, mert a lányok szobájában babakocsik, társasjátékok, plüssállatkák, mesekönyvek sokaságát találtam. Nyilván nem dísznek tartják... A fiúk szobájában is katonás rend. Kedvesek, szépek a vidám gyerekbútorral berendezett szobák. Hüledezésemre Éva csak annyit mond, muszáj, így kell nevelni őket, mert másként nem lehet! így aztán nem csak ott van rend, ahol élnek, hanem a gondolkodásukban is! Egyébként, nehogy félreértsem, de nem szeretné, ha valaki azt hinné: ezeket a bútorokat, ágyneműket az intézettől kapták vagy a pénzt rá. Nem! Ezeket a körülményeket, amit a kétszintes házban látok, ő teremtette meg, mielőtt idehozta volna a csemetéket. Mind az öt gyerek másfél-két éves korában került Évához. Merthogy arról van szó: Igazné az öt gyereket az állami gondozásból vette magához. És nem szeretheti jobban egy édesanya a maga szülöttjét, ahogyan a „hivatásos anyának” kinevezett Igazné. Azt mondják az óvodában, iskolában nincs olyan szülői értekezlet, amin ne lenne jelen. Úgy járatja a fiúkat, lányokat, mintha mindegyik herceg és hercegkisasszony lenne. Amikor ezt megemlítem, látszik az arcán a döbbenet. Miért kellene sugároznia a gyerekeken, hogy ők mások, mint akárkinek a csemetéje? Igaz is! Rossz volt a megközelítés. Ezeken a gyerekeken az látszik, hogy nagyon is rájuk figyel az, aki neveli, nagyon is szereti ápoltan, szépen járatni őket. Meséli Éva, olyan torzak, olyan elkeseredettek voltak, amikor hozzákerültek, hogy nem merte őket még az utcára se kivinni. Most büszkén sétál velük végig, már van önbizalmuk, mosolyognak, szeretik anyut és a körülményeket, ahova a jó sorsuk vezényelte őket. Szégyellem, hogy meg kell említenem, milyen szóbeszéd járja! Hát az, hogy az öt gyerek neveléséért fejenként 50 ezer forintot kap. Éva nem szól egy szót sem. Csak feláll, hogy bizonyítson. Amíg a háziasszony a másik szobába siet, van időm szétnézni a koloniálbútorral berendezett szobában. A szoba könyvszekrénye zsúfolva szépirodalmi könyvekkel. Stendhal, Jack London, Petőfi, Victor Hugo, Tolsztoj. Lesz a gyerekeknek miből magukba szívni a kultúrát. Éva visszajön. Elém teszi a dokumentumokat: győződjek meg, mennyit hoz a postás havonta. Nem egyenként, hanem ölükért összesen 43 ezer 800 forintot! Azért, hogy neveli őket, természetesen az ágyuk mellett virraszt, ha betegek, tanul velük és játszik, s ha kell más városba hordja-viszi valamelyiküket, ha éppen odarendeli az orvos (bocsánat, csak a töredékét soroltam fel). A „fizetése” 11 ezer „kemény” forint! Ehhez negyedévenként fejenként 3500 forint ruhapénzt kapnak. A gyerekek ellátmányából meg éppen most vettek le egyenként 400 forintot. Aztán azt üzenték, ha valakinek ez nem tetszik, vigye vissza a gyerekeket. Hát persze, hogy néha elkeseredik, amikor ilyen hozzáállást tapasztal! Rákérdezhetnék a jól informál- takra, vajon ennek tudatában hányán vállalnának öt gyereket nevelni olyan körülmények között, ahogyan azt Igazné teszi? Ha ez valakinek nem tetszik, hozza vissza a gyerekeket! Talán nem méltó a kérdés, mégis csak kibököm: miért butikos, egyedi ruhában járatja őket? A piacon olcsóbb a cipő, a ruha, a kabát. Éva higgadtan érvel: nem butikban vásárol. Dehogy. Megtervezi a ruhákat és a szomszédban lévő varrónő megvarrja. A cipőkről meg annyit, hogy Zoli lába kényes, nem bírná a rossz minőségű, kemény lábbelit. S egyébként is tudvalévő, olcsó húsnak... Ezért, no meg azért a jólöltözkö- dés, hogy a gyerekek majd igényesek legyenek. Egyébként is ilyen nívót szokott meg, ebből ugyan le nem ad, ha rajta múlik. Mert egyébként is sok helyen nehezen fogadják be őket. Mert ezeket a gyerekeket, amíg az egészsége bírja, mint a tyúkanyó a csibéit szárnyai alatt tartja ám. S hogy minél többet adhasson, nem restellt felkelni hajnalok hajnalán, hogy megtömje a 120 libát, megetesse a csirkéket, disznókat... Hányszor előfordult annak idején, meséli, hogy utazóládikába tette és vitte magával a libaólba Dórit meg Zsófit, mert hát ki vigyázott volna rájuk, amíg megtörni azt a töméntelen éhes Nagyon jókat lehet játszani a patyolattiszta gyerekszobában. Csak utána rendet kell csinálni. Anyutól (Éva) jobbra Paliból alig látszik valami. Mellette Zsófi, Zoli, Tóni és Dóri fotó: b. v.
