Békés Megyei Hírlap, 1993. december (48. évfolyam, 280-307. szám)
1993-12-04-05 / 283. szám
1993. december 4-5., szombat-vasárnap e m/i j / / // L / n ^ \ ii Y___' 1 í__L h i 1 EP A &MÉS MEGYEI HÍRLAP hétvégi magazinja Sötétedik. — Az esti napfény távozó tüzét / Hunyorgatják még álmosan a csendes ormok, / S az alkony, mint gyászfátylas, bús bibornok, / Utolsó áldását a búsan felvonagló tájon csendben hinti szét (Tóth Árpád verse) Halló, beszélgessünk! Hetvenöt éve ment el Kaffka Margit Nagykárolyban 1880. június 10-én született és Budapesten 1918. december 1-jén halt meg Kaffka Margit író, költő', műfordító, a XX. századi magyar próza jelentős alakja, a legkiemelkedőbb magyar írónő. Az 1900-as évektől a Nyugat állandó munkatársa volt. A nagy magyar írók sorába novellái és regényei emelik, amelyek jelentősek a magyar kritikai realizmus fejlődésében. Ismert könyve a Levelek a zárdából, a Hangyaboly és a Mária évei. Az alábbiakban „Süppedő talajon” címmel közreadott novelláskötetéből, a Soror Annuncia című írás egy részletét adjuk közre. Mondták... Miért is koccint az ember? Öt érzékszervünk van. A szemünkkel gyönyörködünk a bor ragyogásában — nem a színében, a ragyogásában, az igazi bor ragyog! Nyelvünkkel a zamatát érezzük, orrunkkal az illatát, bőrünkkel a borral való bánást. Hogy ötödik érzékszervünk, a fülünk is részt vegyen a bor élvezetében, ezért találták ki a koccintást. (Pap Miklós nyugdíjas tokaji tanár) Van Csurka-féle mese az ÁVÜ-ről meg az ő 28 milliójáról, Nahlik-féle mese az Egyenlegről, Kálmán bácsi meséje az utolsó 19. századi lovagról, Balsai eufórikus tudósítása a kiütéses győzelemről, Lezsák verses története Atilláról, Csoórié mindenféle alapítványokról, Für Lajos balladája Varsó elestéről, Jeszenszky NATO-tündér fabulája, Szabó Iván játékos szám- tanpéldái gyakorlott rejtvény- fejtőknek a bankokból elcsent húsz- és a költségvetésből elillant százmilliárd forintokról. A manézsban megelevenedő meseképekben pedig a kék lagúna kalózai Szabó Tamás varázsütésére szedik zsákmányukat az állami vagyonból, miközben MiG—29-es acélmadarak repdesnek felettük körkörösen a kupolában. (Lí- povecz Iván újságíró) Békési tallózó Eszembe jut újra Battonya. Azon töprengek: vajon jó helyre épült-e az a legelső gyermekfalu, hiszen az onnan „kiöregedő” fiatalok nem sok jóban reménykedhetnek. Mindannyian tudjuk, hogy a keleti határszéli településen aligha jutnak munkaiehetőséghez. A térségben a legnagyobb ugyanis a munkanélküliség. Sőt, a tinédzserkorú gyermekek sem igazán tapsikolnak örömükben, mert vajmi kevés szórakozási lehetőség adatik meg számukra Battonyán. Nem utolsósorban hiányos az infrastruktúra. A fontosabb orvosi vizsgálatokra is jócskán bumlizniuk kell a gyermekeknek. Lehet, hogy valóban azért esett a választás tíz esztendővel korábban Battonyára, mert a falu szülötte Púja Frigyes, az egykori külügyminiszter? Nyilván nem véletlenül kérték fel őt az S. O. S. Gyermekfalu Magyarországi Egyesülete elnökének. (Szabad Föld) Fürkésző Irodalmunkban nem ritka a verselő pap. Elegendő a legismertebbekre, Czuczor Gergelyre, Mécs Lászlóra vagy Sík Sándorra gondolnunk. Verseiket nagyon sokan ismerik. Minden bizonnyal jóval kevesebben Szlancsik Pál evangélikus lelkészét, aki pedig több, mint harminc esztendeig — 1924 és 1955 között — élt, dolgozott és verselt a megyében, Pusztaföldváron, Versei a korabeli újságokban jelentek meg, de önálló verseskötettel is jelentkezett 1942- ben, a címe: Erős várunk nékünk az Isten. Közeledik a karácsony, a jövő hét végén ezüstvasárnap. Régen foglalkoztat a kérdés, a kistelepüléseken élők hol vásárolnak, mit tudnak otthon megvenni? — Halló, Szőke Margit vagyok a Békés Megyei Hírlaptól. Tóth Mihály né Kétsop- ronyban? Délelőtt lévén hogyhogy otthon találom? — Nyugdíjas vagyok, a helyi postahivatalnál dolgoztam húsz évig. Nálunk két élelmiszer- és egy iparcikkbolt van. Elég jó a választék élelmiszerben, egyre többminden van, gondolom a konkurencia miatt is. Az iparcikkben ugyancsak gyarapszik a készlet, különösen így ünnepek előtt. Az itteniek a nagyobb árukínálat miatt Kondorosra, Csabára szoktak menni. Én Csabára, ott él az egyik fiam a családjával, ilyenkor benézek hozzájuk. — Ha nem kap meg valamit otthon, boltba vagy piacra megy? — Boltba járok, még ha drágább is. Nem szeretek alkudozni. Néha azért elnézek a piacra, ott is kifoghatja az ember. Kétsopronyban különben kapható pizsama, otthonka, zokni... Az az igazság, hogy mi nem divatozunk. Édesanyám nálunk él, neki nem kell sok. A férjem a vízműnél dolgozik, ott kap munkaruhát. Hogy futja-e ruhára? Annyink van, hogy tudunk öltözködni. — Mit gondol, a kereskedelemnek jót tett a privatizáció? — Nem tudom... Kétsopronyban és másutt jól kiszolgáltak akkor is, most is. A városiaknak lehet hogy jobb, mert az árak hasonlóak az üzletekben. — Vásárolt már karácsonyra? — A másik fiaméknak és elvittük Kaposvárra. Nem nagy ajándékot: pizsamát, a gyerekek kindertojást kértek, és hát Mikulás-csomagot, zselés szaloncukrot. A nászéknak Csabán vettem masszírozót. ízületesek, hol itt fáj, hol ott fáj... — Önnek mit hozzon a Jézuska? — Egy kis szaloncukrot és jó időt, egészséget. Ezt kívánom magának is! „...Most zene volt, és én zongoránál ültem. Szemben velem a padsorok; pókhálós szemű, álmos leányfejek szép sorjában és mellettem hátradőlt a széken a soror Annuncia, a mestemő. Istenem, hisz nagyon jól tudtam azt a darabot. A zongora kötelező tárgya volt: ahhoz a kenyérkeresethez nagyon is hozzátartozó, amire én készültem. Itt kezdtem csak el a szakiskolán, és a lelkem eredendő tehetetlensége lázongott a hosszú, rugalmas ujjaim ellen, de kellett — a diplomához kellett —, és én tanultam, a fajtám lebírhatatlan szívósságával, dresszírozott kötelességtudással, kétségbeesett rezignáció- val, amíg az ígérkező gyerekagyamban más ritmusok, szóritmusok bontakoztak és elvontságok leltek formát. Kotta nélkül tudtam én azt a leckedarabot, és amíg a szemem ott a téli ég szürke semmijébe merült — számoltam félhalkan, rekedten, mint a gép: e-egy, kettő, három né-égy! E-egy... A szavam elakadt, és ijedve rezzentünk össze valamennyien. Egy kezet láttam, egy torzultan szétterpesztett ujjú, görcsösen gyötrődő fehér asszonykezet, amint megrepkedett a levegőben, aztán ökölbe szorult, és süketítő csattanással vágódott a billentyűkre, az ujjaimra. Kurtán és halkan megcsuklottam a fájdalomtól, és két hegyes köröm csíkos nyoma piroslott a kezem fején. Vért látott serked- ni, az arcát sietve eltakarta Annuncia nővér, a következő percben üresen, értetlenül néztünk egymásra. Megszólalt, szinte lángot fújva a lüktető, finom orrlukain. — Örült vagy? Hisz ez rettenetes! A két kezem ölembe hullott. Már derengett bennem a megértés szomorúsága. Hamis akkordot fogtam—igen, már megsejtettem a szenvedést, amit egy disszonáns zárlat okozhatott valakinek, akiben él a muzsika; és hogy vannak napok, mikor valaki csupa érzékenység, csupa kitakart sebhely. Megtörültem a kezem, és valami nagy, ihletett részvét lobbant fel a hangomban. — Bocsásson meg nekem, soror Annuncia! Megdöbbent, az ajkán rez- gett valami. — Te bocsáss meg. Hiszen... a kezed! De hát nem érzed, mondd? — Nem tudom, nővér—suttogtam végtelen levertséggel — nem érzem a zenét. Más egyebet mindent érzek... — Mi az a minden? Lehajolt, hogy a szemembe lásson; megfogta a karom, és éreztem a keze forró lüktetését. A pillantása kutatva turkált bennem. Ismételte: — Mit érzel? — Mindent—az egész mindent. Az egész világot. — A világ nagy. — Még többet is akarnék — nővér! — Te...! Újra a kezem után nyúlt, megfogta, puhán, gyöngéd, kitartó szorítással. A látás perce volt ez, a megértésé...” „Régen voltam itt, akkor verseket mondtam. Most Fényes Szabolcs gyönyörű dalait hoztam. — Szeretettel Bencze Ilona.” A Jászai-díjas művésznő az Állami Biztosító gálaműsorának vendégeként lépett a békéscsabai közönség elé Fekete fehéren A papírgyárak állnak Összekötözgettem szépen kiolvasott újságjaimat, hogy elvigyem azokat a MÉH-be.-Iskolás korom füzeteinek szlogenje — „Gyújtsd a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded!” — ugyan nem ösztönzött a papírkötegek hulladékgyűjtőbe szállítására, de a feleslegessé vált újságoktól már alig tudtam mozdulni a lakásban. A kötegeket bepakoltam a kocsiba — tele lett velük a csomagtartó —, azután irány a „méhecske”. A fiatalasszony igazán kedvesen fogadott. Lebácsizott ugyan, de nagyon szívélyesen megkért, legyek kedves, rakjam már az újságokat a mérlegre. Negyvennégy kilót nyomott a tömény politika, madzagostól, mindenestől. A megmért kötegeket illő módon lepakoltam a mázsáról, s raktam volna helyükre a színes lapokat, ha a kisasszony mit sem csorbult udvariassággal nem közli: „a színes lapokat nem vesszük át, mert a papírgyárak még nem indultak be”. Vagyis állnak — tettem hozzá mindenféle cinizmus nélkül, majd rosszat sejtve megkérdeztem: „a kiselejtezett tankönyveket ugye átveszik”? A kisaszony — még mindig udvariasan —tudtomra adta: nem, azokat sem veszik át. Ha nem, hát nem. A papírgyárakat mégsem indíthatom el magam. A színes lapokat és a tankönyveket szépen hazafuvaroztam, kötegeiket otthon kipakoltam, aztán kicsomóztam a rájuk kötött madzagokat és lapokra téptem valamennyit. Az ilyen formán ízekre szedett színes lapokkal és tankönyekkel begyújtottam a katlanba. Miközben vastagon szállt a pernye és fagyos kezeimet melengettem a tűz felett, egyes nyugateurópai országok jutottak eszembe. Azok, amelyekben a házak elé hatalmas konténereket raknak, egyet az üvegeknek, egyet a papíroknak, egyet pedig az egyéb hulladékoknak. Biztos, mert nagyon szegények. Megnyugodva állapítottam meg, mi sokkal gazdagabbak vagyunk... Árpási Zoltán
