Békés Megyei Hírlap, 1993. december (48. évfolyam, 280-307. szám)
1993-12-24-26 / 301. szám
EKÉS MEGYEI HÍRLAP KARÁCSONY 1993. december 24-26., péntek-vasárnap Ünnepek - először apa nélkül „Sohasem volt gazdag karácsonyunk, de együtt örültünk...” Azt hinném a szép fekete asszonyról, hogy színésznő, ha egy képeslap címoldalán látnám. Mondom is neki, kár, hogy nem törődik a fogaival. Szégyenlősen elmosolyodik, de csak egy ici-picit, mert mosolyogni őt mostanában nem sokan látták. Betessékel a 66 négyzetméteres lakásba, s rögtön körém seregük öt kis apróság. Egyik szebb, mint a másik. Három kislány és két fiúcska kíváncsi, vajon mit akar az idegen néni náluk. Krisztián, a háromévesek őszinteségével rám kérdez: mit hoztál? Restellem magam. Nem jutott eszembe, hogy egy-egy szelet csokoládéval jöjjek oda, ahol egy fészekalj gyereket találok. Késő bánat. Krisán Vazulné Zsuzsa mindössze 29 esztendős. Öt gyermek mamája és alig egy hónapja egyedül maradt velük. A férje 32 évesen örökre eltávozott. Nézem Zsuzsát, ahogyan a könnyeivel birkózik. Olyan szomorúan fekete minden ezen a fiatalasszonyon. A szeme, a haja, a ruhája. A gyerekek egy darabig még szaladgálnak körülöttünk, aztán Tímea, a legnagyobb a 12 évével, összetereli őket és elvonulnak a kisszobá- ba játszani. Zuszsa kiszalad a konyhába kávét főzni. Egyedül maradok, nézelődöm a nagyon egyszerű, de patyolattiszta szobában. A sok zöld növény és egy hatalmas akvárium teszi, ha lehet, még barátságosabbá a helyiséget. Azon tűnődöm, hogyan lehet ennyi gyerek mellett ilyen rendet tartani? Mert hogy nem látszatrendről van szó, az egyértelmű. * Krisán Vazulnéval úgy ismerkedtem meg, hogy ő bejött a szerkesztőségbe. Sírva panaszkodott: nem elég, hogy meghalt a párja, mindenhova kérvényt kell beadnia, hogy segélyhez jusson. Itt áll egy fillér nélkül hatodmagával, hát mit mondjon a gyerekeknek, honnan vegyen nagyhir- telelen pénzt kenyérre, tejre? S a történetet innen a fiatal- asszony folytatja: — Nehogy félre értsen, de a férjem temetése 51 ezer forintba került. Nekem ezt a pénzt kölcsön kellett kémem. Mindössze ötezer forintos temetkezési segélyt kaptam. Ennyi. De ha meghallgat, talán elmondanám a mi kis történetünket... 1980-ban esküdtünk. Két évre született az első gyerekünk, Tímea. Ót követte egy év után Mónika, majd jött Lacika, aki most 9 éves, aztán a most ötéves Anikó és Krisztián, aki 3 éves. Nem terveztük, hány gyerekünk lesz. Szerettük és megértettük egymást, nem mérlegeltünk semmit. — Gondolom, segítettek a szülők. — Nem volt rá módjuk. Anyám egyedül nevelte fel a tizenkét gyerekét, anyósomnak hetet adott a Jóisten. —Ezek szerint jól keresett a férje... — Igyekeztem azt a keveset beosztani, amit a Vízműnél mint vízfertőtlenítő keresett. 1993 júniusában furcsa dolgokat vettem észre rajta. Beszéltem hozzá, és mintha nem hallaná, egészen másról kezdett beszélni. Azt mondta, látomásai vannak. A körzeti orvos azonnal a neurológiára küldte. Onnan Gyulára került CT- vizsgálatra. Július 10-én egy nagy rohama volt, halálra ijedtem. Az egész teste görcsbe merevedett. Mire kijött a mentőjobban lett. Elvitték Gyulára, ahol megállapították, hogy agyvelőgyulladása van. Pár nap múlva, július 15-én helikopterrel Pestre szállították. Zsuzsa folytatná az elbeszélést, de az emlékezés elveszi az erejét. Nem tud uralkodni az idegein, sírni kezd. Anikó nyit be a szobába, ránéz a mamájára és megszólal: — Tudod, meghalt az apukánk... Amíg élt, három fiú és három lány volt a családban. Kicsi karjával átöleli az anyukáját, akinek erre a mozdulatra még jobban elerednek a könnyei. Hagyom — mit is tehetnék —, hadd sírja ki magát. Aztán valaki csönget, Zsuzsa összeszedi magát és beenged egy fiatalembert: — A férjem öccse, segíteni jött... mondja magyarázatul. A vendég ismét betereli a gyerekeket a szobájukba, s velük marad. — Többször felmentem látogatni, és borzasztó volt látni, ahogyan napról napra, hétről hétre rosszabbul néz ki t — folytatja a szomorú történetet a fiatalasszony. — Megmondták az orvosok, hogy leállt a veséje, károsodott az idegközpontja. Azt ajánlották, hozzuk haza. Amikor hazaszállították, már egy élő halott volt. Nem lehetett több 45 kilónál. Ettől függetlenül én még mindig bíztam abban, hogy életben marad, hiszen nem halhat meg ilyen fiatalon. November 2-án sajnos nem mentem be hozzá. Ugyanis tavaly meghalt a 26 éves húgom, és neki vittem virágot a temetőbe. így aztán, sajnos többet nem láttam élve a férjemet. — Talán nagyon idétlen, amit mondok, de itt az öt gyönyörű gyereke... — Igen — hajtja le a fejét, s magában folytatja — itt vannak, s mi először leszünk egyedül ezen a fájdalmas karácsonyi ünnepen. — Ki lesz majd a segítségére, hogy ajándék kerülhessen a fa alá? — Sohasem volt gazdag karácsonyunk, de együtt voltunk heten, és együtt örültünk a legapróbb kis ajándéknak. Olyan nagyon üresek lesznek az ünnepek apa nélkül... Visszatérve a kérdésére, kapom a családi pótlékot, a munkanélküli-segélyt és a rendszeres nevelési segélyt. Igyekszem úgy beosztani, hogy jusson egy kis ajándékra a gyerekeknek a karácsonyfa alá... Nem várhatok arra, hogy segítséget kapok. Nem veszek meg nekik csak olyan játékot, aminek mindannyian örülnek. Inkább azt szeretném velük megértetni, hogy ezt a kis lakást majd egy nagyobbra cseréljük, de hogy sikerüljön, spórolnunk kell, hogy kifizessük a még meglévő 300 ezer forintos adósságunkat. Bár a három lány már pedzegette, hogy Barbie babát szeretnének, a két fiú még nem nyújtotta be a kívánságlistáját. Nem tudom. Lehet, hogy össze tudom nekik spórolni a ráva- lót, lehet hogy nem. De az biztos, hogy ha nem kapják meg a játékokat, csak valamit helyette, nem fognak hisztizni, követelőzni.. így neveltem őket. Béla Vali A versmondó bábaasszony Erzsiké néni 1989-ben az országos döntőn A minap levelet kaptam tőle, amelyben emlékeztet, hogy 1989-ben ismertük meg egymást, a TOT által meghirdetett falusi vers- és prózamondó versenyen, ahová Gyomáról jött. O maga is szokott néha írni, most épp a közeledő karácsony adta a gondolatokat, olvassam el, s mondjak véleményt verses elmélkedéséről. Majd így fejezi be sorait. ,,Magamról: 85 éves vagyok. Egyetlen fiam 1993-ban meghalt. Engem halála előtt elhelyezett a • békéscsabai Evangélikus Szeretetotthonban. Itt élek nagy bánatommal, fejet hajtva sorsom előtt. Izsó Antalné, nyugdíjas szülésznő.” Magamban már folytattam is, így: született Vass Erzsébet, akit nem lehet elfelejteni. Aki öt évvel ezelőtt azon a versenyen négy megye ötven részvevője közül mint egy sztár emelkedett ki személyiségével és a versmondó tudományával. Ez a halk és finom modorú, akkor 80 éves asszony, ahogy hozzáfogott Remenyik Sándor És a szívem is elhagyott engem című verséhez, mindenki érezte, hogy ez nem amatőr szórakozás. Itt tehetség és tapasztalat beszél. A zsűrielnök, Czine Mihály arcán is a meglepetés látszott. És az öröm. Hatan jutottak be az országos döntőbe öszesen, s mentek Pestre, ahonnan ő oklevéllel tért haza. * A szeretetotthon előtt székelykapu. Belül régi és új épületek, a legújabb épülőben. Égy kétszemélyes szobában él itt immár két esztendeje a tősgyökeres gyomai asszony. „Egy edül már veszélyes volt otthon, mivel az öregség bajjal jár. Nekem is sok bajom van. A legnagyobb mégis a fiam elvesztése. Ez pótolhatatlan. Az egészségem meg egyre romlik. Egyik szememre nem látok, a másikkal is gyengén. Nehezen olvasok, s ez szörnyű, hisz ez a szenvedélyem. A szívem sincs rendben, de azért nem panaszkodom, az úgy sem segít semmin. Inkább a karácsonyi gondolatokat szedegetem versbe: ,Karácsony a szeretet ünnepe, Istennek hála érte. Karácsony a béke ünnepe, Krisztust köszöntjük véle. Kérünk drága Jézus, költözz a szívünkbe.” Beszélgetünk. Visszamegyünk óhatatlanul az időben, a dobozból előkerült képek röpítenek a múltba. Nézem, nézem a három bájos fiatal- asszonyt az 1928-as fényképen. Az újdonsült szülésznőket. Akkor készült a kép, amikor végeztek a szolnoki bábaképzőben, ahol egy évig tanultak, s barátnők lettek. Utána munkához kezdtek, ki-ki a lakóhelyén. Erzsiké néni négy évtizedig Gyomán gyakorolta a hivatását. Mert az volt neki a szakma, nem pénzkeresetnek tekintette, bár kellett a megélhetéshez, fiatal korától kezdve. ,,Tényleg nagyon fiatal voltam. Amikor férjhez mentem 17, éves és 18, ahogy szültem. S ami az érdekes, e miatt lettem bábaasszony. Szülés előtt ugyanis érdeklődtem a bábák iránt, volt vagy öt Gyomán, de szinte mind idősek. Mennyire kellene a fiatalítás, gondoltam magamban. S addig-addig tűnődtem, míg elszántam magam. S tíz hónap elmélet, két hónap gyakorlat után oklevéllel a kezemben, s húsz éves fejjel elindultam a pályán. Istenem, mi mindent tapasztaltam! Hisz jártam fent és lent. A lenti élet, a szegénység volt a sokkal, sokkal több. Mennyi nyomorúságot láttam, és hány putriban jártam! Gyomán csak 1944-ben lett szülőotthon . Addig én már közel kétezer gyermeket segítettem a világra. Háznál. És az élet csodája minden egyes gyermekkel megismétlődött. Mert vallom, hogy a legnagyobb csoda maga az emberi élet, úgy ahogy van, mindenestől. S amióta csak tudom, elámulok azon, hogy a fogantatás pillanatában eldől minden. A későbbi embernek még a jó és rossz tulajdonságai is, meg a képességek. Isten, sors, vagy a nagy természet ajándéka? Ki hogy fogja föl. En az isteni csodát látom az egész világban.” Erzsiké néni képességei hamar megmutátkoztak. A legelső növendékek közt volt a gyomai polgáriban, velük nyitott az iskola. S jöttek a versek is vele. Petőfi, Vörösmarty, Tompa Mihály és a többiek. Ott bontakozott ki a versszeretet és a szavalás. Évnyitó? Vass Erzsi. Évzáró? Vass Erzsi. S a tanfelügyelő előtt is vele büszkélkedtek. Meg a harangavatáson vagy más eseményen. ,.A regényeket is szeretem, de az igazi mindenem a vers. Olvasni, élvezni, előbb a muzsikáját... Aztán az értelmét bogozni vissza-visszatérve, majd tanulni, formálni a kiejtett szavakat. A rég ismertet csiszolni, az újat kiválasztani. Az a cím például, hogy És a szívem is elhagyott engem, a 40. zsoltárra utal, annak a 13. szakaszából való, s ez keltette föl a figyelmem iránta. Meg ahogy kezdődik: Ez a legnagyobb bűn. Ez a legszörnyűbb büntetés. S a legnagyobb nyomorúság is ez: Elhagyott engem az én szívem is." Hallgatom. Akár a gordonka szólna a szépen artikulált szavak által. Sokakat megejtett már az ő versmondó varázsa, mivel sokat szerepelt különböző alkalomból otthon. De még a tévénézők is kaptak belőle ízelítőt, s mint az 1987- es egyik Film, Színház, Muzsikából kiderül, a kritikus Berkes Erzsébet is elcsodálkozott rajta. ,Álmomban sem gondoltam, hogy akkora sikerem lesz. Nagyon sok levelet kaptam utána, közte, amit a legnagyobb kitüntetésnek tartok: az Ady-család gratulációját és meghívását. Az én koromban már csak a szépre emlékszik szívesen az ember, s a tévészereplésem tényleg az volt. De van sok más is. Az utóbbi időben élmény volt Ribár nagytiszteletű úr minden látogatása itt, az otthonban. Csapásnak érezzük, hogy elhelyezték, s a mindnyájunk nevében fogalmazott búcsúlevélben eszerint írok: Veszteség nekünk. Hiányozni fog. Szegényebbek leszünk. Kiemelkedő lelkipásztori tehetséggel áldotta meg Önt a Gondviselés. Lélekből lélekhez szóló beszéde gazdagít, hitet erősít, lelki békességet, krisztusi örömöt ad. Úgy érezzük, őszinte, igaz szavai nekünk szóltak...” S mivel búcsúlevélről volt szó, s már én is búcsúzkodni kezdek, Erzsiké néni még elmondja nekem a Mi mindig búcsúzunk című nagyon szép Remenyik verset. Búcsúzóul. Fejből. Gyönyörűen. . Vass Márta Az ifjú szülésznők, balról jobbra: Izsóné, Kovácsné, Fülekiné
