Békés Megyei Hírlap, 1993. október (48. évfolyam, 229-253. szám)
1993-10-22-24 / 247. szám
EMLÉKEZÉS 1993. október 22-24., péntek-vasárnap Szabadságmozgalmak Közép- és Kelet-Európábán Közép- és Kelet-Európa azon országai, amelyekre a második világháborút követő években ráerőltették a kommunizmust, hosszú évtizedeken át az 1955-ben életre hívott Varsói Szerződésbe tömörültek. Minden tagállam kiépítette a maga egypártrendszerre épülő, totalitárius rendszerét, s a hatalom megőrzése érdekében semmilyen eszköztől sem riadtak vissza. Szerencsére mára mindez már csak múlt, s ebben nagy szerepet játszik (még ha akkor az idegen túlerővel szemben végül el is bukott) a mi 1956-os forradalmunk és szabadság- harcunk is. Most október 23. alkalmából áttekintjük Közép- és Kelet-Európa utóbbi négy évtizedének szabadságmozgalmait. Ötvenhat mint jelkép Ötvenhat magyar igazságára egy világ figyelt oda, s 1956 lett a kommunista önkényuralom ellen folytatott harc iniciáléja, a keleti szabadságmozgalmak jelképe. 1956 „magyar októbere” az első győztes forradalom a kommunista hatalomátvétel után Közép- és Kelet-Európábán uralkodó totalitarizmusok, diktatúrák és egypártrendszerek ellen. A forradalom közakarattal megrajzolt mozgatója az egyetemi ifjúság tizenhat pontja, melyet október 22-én, a forradalom előestéjén fogalmazott meg. Politikai szaknyelvre lefordítva ezt a tizenhat pontot megállapíthatjuk, hogy fiataljaink követelték első ízben az 1945 februárjában kötött jaltai egyezmény jogtalan következményeinek megszüntetését. A forradalom győzelme után az új törvényes rendet külföldi erőszak söpörte el, akárcsak 1849-ben a győztes demokratikus forradalmat kényszerűen követő nemzeti szabadságharcot. Magyarországon 1956-ban nemcsak egy győztes forradalom volt, hanem egy rövid ideig tartó és a külföldi túlerőtől legyőzött nemzeti szabadságharc is. A magyar forradalom előtt Kelet-Berlinben már 1953- ban fellázadtak a totalitárius kommunista rendszer ellen. Ám ekkor könnyű dolga volt a nemzetközi jóváhagyással otttartózkodó szovjet katonai erőknek. Kötelességük volt közbeavatkozni, és a törvényesnek kikiáltott hatalmat megvédeni. így a keletnémet lázadóknak nem sikerült a magyar forradalmárokhoz hasonló eredményeket felmutatni. Az 1956-os lengyelországi munkászavargások szintén csak a hatalom megtörésére irányított próbálkozások voltak. Reform nyílt a prágai tavaszban A magyarországi események után tizenkét évnek kellett eltelnie, hogy ismét megrendüljön a kommunista tábor. Az új önfelszabadítási kísérlettel ezúttal Csehszlovákia próbálkozott, és „prágai tavasz” néven vonult be a jelen kor történelmébe. Csehszlovákiában a kommunistapárt 1948. február 25- én puccsal vette át a hatalmat, melyet a munkásőrség felfegyverzésével és felvonultatásával sikerült megvalósítania. A cseh kommunisták is ugyanazt az utat választották népük számára, mint Rákosi Mátyás és Gerő Ernő Magyar- országon. Ám Csehszlovákiában azért kellett kerek húsz esztendőt várni az ellenállás valóságára, mert Csehszlovákia állami újraalakulását és államhatárainak a meghúzását részben a Szovjetuniónak köszönhette. A csehszlovákiai változás különlegessége továbbá, hogy nem népi és nem munkásmozgalomként kezdődött, hanem publicista-értelmiségi lázadással és pártreformként. Tehát felülről indult, nem úgy, mint a magyarországi forradalom. A csehszlovák reformerők fő irányvonala az volt, hogy a lenini típusú pártból egy szociáldemokrata típusú pártot alakítsanak, amelyet viszont továbbra is Csehszlovák Kommunista Pártnak neveznek. A folyamat kezdete alapján a csehszlovákiai eseményeket nem nevezhetjük forradalomnak. Forradalmi jelleget csak akkor öltött, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a rendszer megreperálása helyett a rendszer átalakítása fog bekövetkezni. A politikai rendszert megváltoztató fordulat az érvényben lévő törvények és szabályok tiszeletben tartásával zajlott volna le. A törvényhozó és végrehajtó szervek fel- frissítésére 1968 tavaszán, nyár elején sor került, de a politikai struktúra megváltoztatása egyelőre még váratott magára. Tervbe vették viszont a kommunista párt alapszabályzatának módosítását, amely után a párton belüli kisebbségi nézet is jogot kapott volna az érvényesülésre. Mielőtt azonban ez a pártkongresszuson megtörténhetett volna, a Szovjetunió a Varsói Szerződés négy tagállamát maga mellé kényszerítve katonailag beavatkozott és felszámolta a reformmozgalmat. A rendszert átalakító, illetve a társadalmat redemokratizáló mozgás Magyarországon csak részben, Csehszlovákiában pedig csak kevésbé függött össze a szociális viszonyokkal. Ezzel szemben Lengyelországban legfőképpen ez váltotta ki az elégedetlenséget és a nyugtalanságot. Szociális indíttatású lázadás A Lengyel Egyesült Munkáspártnak a problémák megoldását szemetszúróan elodázó taktikája többször vezetett munkáslázadásokhoz, sztrájkokhoz. Az első, 1956-os zavargások után 1970-ben és 1976-ban tört ki munkáslázadás és nagyobb méretű sztrájk Lengyelországban, amelyet vérbe fojtott a hatalom. A lázadásoknak természetesen mindig volt politikai élük is, de nem ezek voltak a legfőbb kirobbantási okozatok. A nagy változást az 1980- ban a gdanski augusztusi sztrájk alkalmával megalakult Szolidaritás független szak- szervezeti mozgalom jelentette, melynek előzménye az 1976-os munkásmegmozdulások után életre hívott Társadalmi Önvédelmi Bizottság elméleti tevékenysége volt. A Szolidaritás csaknem másfél évig működött nyilvánosan, a hivatalos hatalom rettegése kíséretében. Lengyelországban 1982-ben helyhatósági és képviselő-választásokra került volna sor; a Szolidaritás szintén állított volna jelölteket. Az a veszély fenyegette a hatalmat, ha szabad utat enged ennek, alulmarad a független szakszervezet jelöltjeivel szemben. Ezért 1981. december 13-án éjszaka saját lengyel katonai erőkkel megszállta a civil társadalmat, és föld alá kényszerítette a szakszervezeti mozgalmat. A Szolidaritás több éves betiltás után csak a nyolcvanas évek vége felé kapott ismét szervezkedésre engedélyt. Budapest, 1956. október 30. Ám a Szolidaritás az illegalitásban sem tétlenkedett, hanem a második vonalból kiépítette a maga társadalmát, amely radikálisan elutasította a kommunista rendszert. A Szolidaritás működőképességét bizonyította az a tény, hogy 1989 nyarán ez a szak- szervezet alakíthatott kormányt, s a Szolidaritás egykori vezéralakja, Lech Walensa még jelenleg is Lengyelország államelnöke. A profi diktátor bukása Kelet-Közép-Európának jelentős változást hozott 1989 ősze. A magyarországi és lengyelországi reformfolyamatoknak köszönhetően, ezek hatására, sorra dőltek össze az egy pártra épülő totalitárius diktatúrák. Kelet-Németor- szág (mely 1990-ben egyesült a Német Szövetségi Köztársasággal), Bulgária, Csehszlovákia (mely idén január 1-je óta két önálló ország: Csehország és Szlovákia) örömmámorban köszöntötte a szabadságot. Már csak a Ceausescu- diktatúra állt a talpán, s úgy tűnt, jelentősebb esemény nélkül lépünk a kilencvenes évekbe, amikor a történelem megcáfolta az ősrégi román mondást, és a puliszka végül mégiscsak „robbant”. Jelentős emberáldozatok árán győzött a fegyveres fordulat. Romániában már korábban is volt két lázadás: 1977-ben a Zsil-völgyi bányászok sztrájkoltak, majd 1987-ben a brassói munkások vonultak ki az utcára a Ceausescu-rezsim ellen. Ám ezek a megmozdulások akkor még nem kapták meg a megfelelő támogatást a társadalom különböző rétegeitől. Az 1989. december 16-ai temesvári véres tüntetésről (amelyről még ma — csaknem négy esztendő után — semje- het tudni, hogy tulajdonképpen kik is, s kinek az utasítására lőtték folyamatosan a tömeget) még sokan azt hitték, hogy csupán a két évvel korábbi brassói lázadás ikerpárja lesz. Ám Románia megalázott népe szolidaritásával biztosította Temesvár lakosságát. Az ország nagyobb városaiban (túlnyomó többségben Erdélyben) sorra szimpátiatüntetéseket szerveztek pro Temesvár, kontra diktatúra jelszó alatt. Ceausescu, a „profi diktátor” (hisz Budapesten, Varsóban, Berlinben, Prágában vagy Szófiában az „amatőr” Kádár, Gierek, Honecker, Jasek, Zsivkov csupán gumibotos rendőröket és vízágyúkat mert bevetni) mindenhol a tömegbe lövetett. A hadsereg nem nézhette tétlenül, hogy nemzetét kaszabolják, s 1989. december 22-én a felkelők oldalára állt. Ezen a napon kezdődött tehát meg a fegyveres felkelés, mely megbuktatta a huszadik század egyik legnagyobb zsarnokának csaknem negyedszázados rémuralmát. Az akkori Szovjetunióban Mihail Gorbacsov hatalomra kerülésétől ( 1985) kezdve az általa meghirdetett peresztrojkának és glasznosztynak köszönhetően folyamatosan megindult egy jelentősebb reformfolyamat, de a hatalmat továbbra is egyedül a kommunisták bitorolták. Csak az 1991. augusztus 19-ei Gorbacsov elleni sikertelen puccskísérlet után szűnt meg a szovjet kommunista párt egyeduralma, s kezdődött meg a szovjet birodalom tagköztársaságainak kiválási sorozata. Restaurációs kísérletek Moszkvában Az új orosz elnök, Borisz Jelcin, a Független Államok Közösségén belül próbálta egyfajta egységben megtartani az exszovjet államok egy részét. Sok utódállam nem volt megelégedve új országhatárával, ezért több helyen etnikai feszültségek, fegyveres harcok bontakoztak ki. Oroszország is jelentős változáson ment át, a gazdasági életben bevezették a privatizációt, megjelent a magántőke, viszont mindezek ellenére az aggasztó szociális gondok csak nehezen kaphattak orvoslást. A parlament és a kormány egyre mélyebb ellentétbe került. A könnyen manipulálható periférikus tömegek hamar bedőltek a kommunista restaurációs kísérleteknek. Ezeknek lettek eredményei a most október 3—4-ei véres moszkvai események, melyek ismét bizonyították, hogy a közép- és kelet-európai fiatal deomok- ráciák több segítséget, megértést és odafigyelést igényelnek. Szemléletek és emberi beidegződések nem változnak egyik napról a másikra, ezért, amennyiben nem tanúsít minden érintett nemzet kellő türelmet és toleranciát öreg kontinensünk középső és keleti felén, ha kommunizmus már nem is, de káosz még lehet. Magyari Barna Nagy Imre emlékezetes rádiónyilatkozatát mondja
