Békés Megyei Hírlap, 1993. október (48. évfolyam, 229-253. szám)
1993-10-22-24 / 247. szám
1993. október 22-24., péntek-vasárnap EMLÉKEZÉS BÉKÉS MEGYEI HÍRLAP Fenn a parton Gyepes Pál. A Kettős- Körös gátján, mely úgy tornyosodik a feketeéri lapály fölé, akár egy hegyvonulat. És odafenn Gyepes Pál maga az óriás. Az októberi hajnal éppen- hogy felpislantott. Az árnyak kúsznak, araszolva nyúlnak le a partról, végig a szántatlan földeken, hogy a tanyák küszöbén hatalmassá tápász- kodjanak. De hiszen Gyepes Pál nem is él. Az a valaki ott fenn csupán a pitymalló hajnal hasadásából kipattant árnyék. Gyepes Pál megfulladt a Körös vizében vagy elpusztult a börtönben. A kurtavas megrohasztotta óriási testét Márianosztrán. Hát nem lehet az, hogy ő éljen! A part közelében Z. Tóth lakik. Nem az ő tanyája, csak belefészkelte magát, amikor Gálikot kitelepítették. Mert Gálikot ki kellett onnan ebru- dalni. Gálik kulák volt. Gyepesnek is be kellett fogni a száját. Gyepes a kulák védelmére kelt. Élállta a fejlődés útját, amikor a Gálik tanya bejáratánál szétvetett lábakkal megfogta a lovak zabláját, hogy oda idegen be ne tegye a lábát. Volt rá oka. Húgának jegyese volt Gálik Pista. Egy bordában szőtték őket. És vajon ki gyújtotta fel a szövetkezet szalmakazlát?! Csak Gyepes tehette vagy Gálik. Megérdemelték a sorsukat. Azóta békéit meg önmagával Feketeér. Senkinek sincs mersze többé a fejlődés kerekét fékezni. Megjuhászodott a paraszt. Olyan lett a közösben, akár a birkanyáj. Z. Tóth idegen a Feketeéren. Senki se tudja pontosan hortnan jött. Gyuláról, Békésről vagy a csabai Jaminá- ból. Egy szekémyi holmival érkezett, miután kiszemelte magának a legszebb tanyát, a Gálikét. Még most sem tudja kitörölni emlékezetéből, ahogy a szálfatermetű Gyepes hátrarántja a lovak zabláját. Pedig rendőrökkel jött, hogy a kitelepítés hivatalos rendjét biztosítsa. Gyepes nem ijedt meg a rendőröktől. Rájuk ripa- kodott. Gálik mögötte állt, megrökönyödve, mozdulatlanul, de Gyepes nekik ugrott. Azok megrettenték. Pedig csak az öklét emelte rájuk.-Dél- után egy teherautónyi ávós érkezett a városból és Gyepes belevetette magát a Körösbe. Ott kellett volna megfulladnia, abban a jéghideg vízben. Hatalmas teste lilává kékül. Felfúvódik akár egy óriás ballon. Szemébe, szájába, meg az orra lukába undorító férgek vernek tanyát, ahogy a víz napok múltán kiveti az iszapos partra. Ehelyett besétált az ávósok karjába, r Akkor pedig a börtönben kellett megrohadnia. Egy sötét cellában, kurta- yasban, az ütlegelésektől. A partról nem tudja levenni a szemét Z. Tóth. A konyha ablakánál ül. Ördögmotollaként kavarog benne a nyugtalanság. Apró, fekete szemének szúrós tekintetétől mindenki megjuhászodik Feketeéren, ám most ez a tekintet elgyá- vul. Fenn a gáton Gyepes Pál. Öles léptekkel ereszkedik le. — Kísértet — suttogja Z. Tóth és beleborzong saját hanjába. Kioson a konyhából, hátra, a szérűs- kertbe és kiles a bokrok mögül. Hátha az a valaki, akit ő kísértetnek vél, befordul a Gálik tanyába. Mert ez a tanya örökké, amíg világ a világ itt Feketeéren, Gálik tanya lesz. Hiába sajátította ki magának, ezt a tanyát soha se fogják az ő nevén hívni. Amíg egy tégla marad belőle, mégha romba is dűl és benövi a gaz, akkor is Gálik tanya marad. Ha most Gyepes Pál megáll a kapu előtt és bekiabál? Hé, Gálik Pista, öreg komám! A feltevés1 tői összeszorul a torka és már hallja is a hangot. Válaszolnia kell! De mit? Vagy meneküljön, rejtőzködjön el a kóró- kúpban? Talán csak annyit kell mondani, itt nem lakik Gálik Pista. Az ám ! Hangjáról rögvest ráismerne Gyepes és akkor bejönne az udvarba és neki szembe kellene néznie behemót termetével, megnyúlt lófejével, ahogy szokása szerint csípőre teszi a kezét, azokat a rönknyi mancsokat. Ej, hiszen csak rémüldözik. Csak benne zakatolnak a hangok. Senki se kiált, senki se hívja Gálik Pistát. A tanyában csend van. Lám, Gyepes Pál ráfordul a dűlőútra. Z. Tóth csak a hátát látja. Léptei alatt mintha dübörögne a föld. — Kísértet — legyint megkönnyebbülten, de csontjaiban remeg a velő. Ugyanúgy, mint tegnap este, amikor bekapcsolta a rádiót, mely először zenét sugárzott, de a zene egyre halkult, lövések döreje szakította meg a dallamokat, aztán más nem is hallatszott csak fegyverropogás. Azóta nincs nyugta. Azóta kísérteteket lát mindenfele, meg leselkedő szemeket, még odabenn a szobában is. Kikerekedett, véreres szemek bámulnak rá a sötét sarkokból. A tanyákból mások is látták Gyepes Pált. Volt, aki keresztet vetett. Volt, aki felkiáltott. Az Isten csodát tett! Most már csak az hiányzik, hogy Gálik Pista is feltámadjon. Adná az Úr! Pedig Gyepes Pál nem volt kísértet. Az öreg komondor elébe szalad és meg se ugatta. A tanya kietlennek látszott. Az udvart benőtte a fű. Az istálló faláról mállott a vakolat. Gyepes Pál ráült a vályú szélire. Odabent- ről neszezés hallatszott. Nem akart ráijeszteni a húgára, hát várt. Végül kinyílt az ajtó és a tornácon megjelent Marcsi. Semmit se változott. Dús, fekete haját most is kontybán hordta. Nyúlánk termetét is megőrizte, csak arca két oldalán a gödröcskék mélyültek el. Ám, amit nem lehetett látni, amit csak Gyepes Pál érzett meg, hogy leírhatatlan szomorúság rogyasztja húgát, ahogy a tornácon tesz-vesz. — Marcsi, meg ne ijedj ! A húga felnézett. — Én vagyok az — suttogta Gyepes Pál. Mozdulatlanul meredt rá. Aztán felkiáltott. — Bátyus! Fulladozó lélekkel rohant ki az udvarra. Aztán megtorpant, mintha ijedelem szállta volna meg, hogy a képzelet játszik vele. — Te élsz? — kérdezte remegő hangon. — Élő ember vagy? — Persze hogy élek — nevetett Gyepes Pál. — Nem hiszek a szememnek — és kibuggyantak a könnyei, ahogy meg- illetődve kinyújtotta a kezét, hogy ujja begyével is meggyőződjön, élő ember áll előtte, a saját bátyja. Tapogatta jobbról is, meg balról is, megsimogatta az arcát, a szemét, a homlokát, meg a haját. — Hazajöttem, ennyi az egész — és beleharapott az ajkába, hogy visszafojtsa érzelmeit. — Most pedig fogadj illő módon! — Illő módon, mégpedig hogyan? — csodálkozott a húga. A bátyja kacagott. — Hozd ki a nagy lavórt, hogy lemossam magamról a hullaszagot. Gyepes Pál reggelenként a kútnál mosakodott, ahogy fiatalkorától az apja rászoktatta. Marcsi, mint akit megbabonáztak, szótlanul térült-for- dult. A lavórt telemerte vízzel. A bátyja derékig levetkőzött. O pedig a kút kávájának támaszkodva nézte és csak nézte, sehogy se tudott betelni ezzel a nézéssel. À bátyja lefogyott. Kilátszottak a bordái. Hátán hegek csíkokban, hosszában is, meg keresztben is. Megverték, állapította meg magában. Malomkőnyi válla azonban még most is dagadozott az izmoktól. Gyepes Pál felfrissült a víztől. Rá- mosolygott a húgára. — Bizisten, helyre teremtés vagy. Marcsi elpirult. A bátyja nyakába csapta a törülközőt. — Hát Pista! Gálik Pista? — évő- dött. —Mi gondod vele? — szisszent fel a húga. — Csak kérdem, mert azt hittem, itt találom. A jegyesed volt, nemde? • — Igen. — Azzal a tudattal voltam, hogy elvesz feleségül. Marcsi elfehéredett. Válaszolni akart, meg is mozdult az ajka, de a torkába belemarkolt egy jeges kéz. — Netán azt akarod mondani, hogy elhagyott?! — Azt! — sikoltott. — Ahá! Engem meg az ávósok a börtönbe citálnak, pofoznak, agyba- főbe gumibotoznak, mert a legjobb komám pártjára álltam. Hát ez a barátság, az esküdözés, az ígéret, ennyit ér a szó!? Hol van!? Merre találom!? Ne félj, egy ujjal se nyúlok hozzá, csak a szemébe akarok nézni. — Elment. — Hova? — Oda, ahonnan még senki se jött vissza. — Meghalt? — Igen. Gyepes Pálban még mindig fortyogott az indulat. — Csak úgy, egyik napról a másikra? A húga rákönyökölt a kút kávájára és belebámult a vízbe. — Nem csak úgy! Lassan tagoltan, érzés nélkül beszélt. Mintha egy régesrégi történetet elevenítene fel olyasvalakiről, akit soha se ismert. Bátyja csípőre tett kézzel hallgatta, nyakában a törülközővel. — Amikor téged elvittek, azon az estén, batyuval a hátán állított be. Marcsi, befogadsz, kérdezte. Persze hogy befogadlak, válaszoltam. Attól a naptól kezdve úgy éltünk, mint férj és feleség. Nem mentünk el paphoz, nem fogadtunk egymásnak hűséget. Úgy éltünk, ahogy szívünk diktálta. Lassan belenyugodott, hogy nem mehet vissza a tanyájába. Néha azonban felsajdult benne a lélek, temiattad is, meg hogy pogányok módjára keltünk egybe. De ezt csak egyszer mondta. Némán, magába fojtva a szót vergődött. A rosszról nem beszéltünk. Sem én, sem ő. És így volt a jó. De aztán egy hónap múltán Z. Tóth két rendőrrel jött érte. Azt mondták, elviszik, mert felgyújtotta a szövetkezet szalmakazlát. Mikor hazaengedték, vérzett a dereka. Nem szólt semmit, hogy mit tettek vele. Én sem kérdeztem. Nem volt hozzá merszem. Még ahhoz sem, hogy sírjak. Bekötöttem a sebét. Két hét múlva megint érte jött Z. Tóth. És ez így folytatódott. Mindig találtak valami ürügyet, hogy elvigyék. Egyik este itt vacsoráztunk a tornácon. Egyikünk se beszélt, csak hallgattunk. Végül ő törte meg a csendet és azt mondta, Marcsi, én ezt már nem bírom tovább. Akkor láttam először sírni. Az ágyban is zokogott. Simogattam, nyugtatgattam, meg csókolgattam is. Végül aztán elaludt. Reggel, ahogy felébredtem, meg akartam fogni a kezét. Nem volt az ágyban. Rosszat sejtve rohantam az udvarra. Hívogattam, kiabáltam, hogy hova ment. Aztán kimentem a dűlőre és akkor ott, a tanyájuk előtt megláttam. Ott volt. A nyárfán! Felakasztotta magát. Hirtelen megfordult. Tátott szájjal, eszelős szemekkel meredt a bátyjára. — Hallottad, mit mondtam? Pista felakasztotta magát! Olyan fájdalommal kiáltott fel, mintha ebben a pillanatban tépték volna ki elevenen a szívét. — Gyújtsd rá a tanyát Z. Tóth- ra. Hadd pusztuljon el az a patkány! Gyepes Pál magához ölelte a húgát. Érezte, ahogy mellkasán végigfolynak a könnyei. Közben azon gondolkozott, mit mondjon, hogyan dolgozza fel magában ezt a szörnyűséget. Kereste a szavakat, valami biztatót, ami elűzi a fájdalmat, ami néhány órára vagy csak egy percre kitörli az emlékezetet, megsemmisíti, pozdor- jává töri a múltat. A húgában több erő volt. Megtörte a csendet. — Készítek reggelit. Gyere a konyhába! Délután Gyepes Pál körbejárta a tanyát. Marcsi elment a tanyasori boltba vásárolni. Rohanó léptekkel hozta a hírt. — Pesten forradalom van. Kisvártatva hozzátette — a tanító úr mondta. — Tudom, hugicám — válaszolta a bátyja. — Különben nem lennék itt. Még mindig a börtönben rohadnék. — Azt is mondta a tanító úr, hogy ma este az iskolában megalakul a forradalmi bizottság. Azt üzeni, hogy menjél el — tekintete felvillant, ugyanúgy, ahogy reggel, azzal az eszelős lobbanással. — El fogsz menni és aztán éjszaka, amikor hazafelé tartasz, rágyújtod a tanyát arra a patkányra. Gyepes Pál válasz nélkül hagyta. Felment a tornácra. Leült az asztalhoz. — Megbántottalak? — aggódott a húga. — Nem, csak eszembe jutott a tanító úr. Soha se felejtem el, amikor a történelem órán a középkorról beszélt, hogy akkoriban micsoda kínzó eszközöket alkalmaztak. Kurtavas, nehézvas! Jól megjegyeztem. Soha se gondoltam volna, hogy a c ivilizált huszadik században magam is megtapasztalom mind a kettőt Nosztrán. Marcsi közbevágott. — Ugye, estére elmész? — Figyelj rám! — emelte meg a hangját Gyepes Pál. — Egy cellában voltam hosszú ideig egy pappal. Ezt az embert néha annyira megverték, hogy elvesztette az eszméletét. Mikor magához tért, a verőlegényeiért imádkozott. Faggattam, miért teszi? Azt válaszolta, hogy a bűntudat ha feltámad bennük, elevenen fogja lemarni a húst a csontjaikról és az nagyobb fájdalommal jár majd, mint az a verés, amit tőlük kapott. Égy biztos, én nem fogok imádkozni a hóhérok lelkiüdvéért. — Nem is! — szikrázott a húga hangja. — Mert Z. Tóth, az a patkány... A bátyja leintette. — Kicsinyes dolog, amit mondani akarsz. Sokkal többet kell tenni. — Pistáért is?! — markolta meg a kezét.^ — Őérte is. — Mit? A bátyja nem adott magyarázatot, hogy mire gondol. Ebben a pillanatban úgy érezte, eltávolodtak egymástól, rejtélyesnek, kiismerhetetlennek tűnt. Énnek ellenére csökönyösen reménykedett, hogy valamelyik éjszaka lángra lobban a Gálik tanya és Z. Tóth, mint egy patkány, menekül. Titokban hitte, bebeszélte magának, a bátyja is a bosszúra gondol, csak egészen másképpen és nem akarja beavatni a tervébe. Aztán rá kellett jönnie arra, amit nem akart észrevenni, hogy sehol se találja a helyét. Mint akinek mehetnékje van. Noha esténként arról beszélt, rendbe hozza a tanyát, olyanná varázsolja, amilyen apja életében volt, mégse csinált semmit, csak téblábolt. Kiült a tanya mögé egy tüskóra és a Körös vonulatát nézte. Mintha várt volna valamire. Egy délután ponyvás teherautó közeledett a tanyához. A lökhárítóhoz erősített rúdon nemzeti színű zászló lengett, melynek közepéből kivágták a címert. — Ennivalót gyűjtünk a forradalmároknak — pattant le a platóról egy vékony dongájú egyetemista. — Á pesti népnek — tette hozzá lelkesen. — Nekünk is kevés van, de azért akad krumpli, liszt, meg szalonnaféle, ha elfogadják — válaszolta a báty. Hogyne fogadták volna el. A kocsi félig tele volt elemózsiával. Még tyúk is kotkodácsolt a ponyva alatt. Marcsi készségesen buzgólkodott. A szíve megsúgta, ki kell tennie magáért, még szegénységben is. Ha másért nem, legalább a bátyja kedvéért. Mikor a kocsi elindult és már ráfordult a dűlőre, Gyepes Pál felemelte a kezét. *—Hé, várjanak! — Mit akarsz tőlük? — kérdezte a húga torokszorító hangon, mintha előre sejtette volna a választ. — Velük megyek. Majd visszajövök, ha győz a forradalom. Addig vigyázz a tanyára! Elhomályosult szemmel nézte, ahogy felkapaszkodik a teherautóra és érezte, ameddig csak él, a tér és idő végtelenségéig, sohase látja többé. Serédi János ARCHÍV FOTÓ Gyepes Pál feltámadása
