Békés Megyei Hírlap, 1993. október (48. évfolyam, 229-253. szám)
1993-10-22-24 / 247. szám
BÉKÉS MEGYEI HÍRLAP EMLÉKEZÉS 1993. október 22-24., péntek-vasárnap „Nincsenek hősök, mi mindannyian áldozatok vagyunk” A békéscsabai dramaturg a forradalomról Pontosan nyolc hónapja óraink egy levelet, várva a megfelelő alkalmat a megjelentetésre. Kanadából, Vancouverből érkezett, egy békéscsabai emigráns, Kaskötő István írta. A szerző a Jókai Színház dramaturgja volt, több színésszel együtt az 56-os békéscsabai forradalmi események alakítója. Emiatt a szovjet bevonulást követően menekülnie kellett. Decemberben hagyta el az országot, 1957 óta Tisztelt Főszerkesztő Úr! Köszönöm a levelet, a kis írás közlését, de mindenek előtt a figyelmességet, ami kimondhatatlanul jólesik manapság ebben a nagy elszigeteltségben, amiben élünk. Tibori tisz- teletes úrtól (akinek a csabai forradalmi eseményekről szóló tanulmányából épp egy esztendeje közöltünk részletet — a szerk.) már kaptam levelet, válaszoltam is rá, életrajzi adatokat kért meg fényképet. Balogh Ferinek, Fekete Pálnak tartozom levéllel, amint látja főszerkesztő úr, gondosan próbálom ápolni a kapcsolatokat, ennyi év után így újra „odatartozónak” érzem magamat. Nem tudom, van-e tudomása róla, de haza készülünk, végleg. Nem könnyű feladat, harminchat év alatt összegyűjtött kincsnek számító limlommal, két macskával átugrani a fél világot, de az elhatározás megszületett — hiszen mindvégig politikai emigránsnak tartottam magamat, „örökös ideiglenességgel”. Az anyagi előfeltételek megteremtése az egyetlen akadály. Egy kis vállalkozásból élünk, el kell adni, ami manapság az adott nehéz gazdasági körülmények között nem egyszerű feladat. A kanadai állami nyugdíj valamiféle biztonságot fog nyújtani, feltéve, ha lakást; házat tudunk venni az üzlet eladásából maradó pénzből. Békéscsabán szeretnénk letelepedni. A város nagyon maradandó vonzással él az emlékezetünkben, feleségem ott született, ott nőtt fel. Én nem messze, Reformátusko- vácsházán. Csaba gyemekko- rom elérhetetlen metropolisa volt. Bár mi „száműzetésként” kerültünk a csabai színházhoz — Bohus Klára, a feleségem, koreográfus volt— ’56 Kanadában él. Az önként vállalt — de kikényszerített — száműzetést megszenvedte, lelkileg sohasem tudott belenyugodni abba, hogy el kellett hagynia hazáját. Leveléből és a mellé csatolt — itt olvasható — írásából mélyen érző, szülőföldjéhez holtáig ragaszkodó, írástudó ember képe rajzolódik ki előttünk. Sorainak közzétételére aligha lehet alkalmasabb lapszámot találni, mint ezt az ünnepit. úr, mindannyian áldozatok vagyunk. Mindez nem zárja ki azt a tényt, hogy jóérzéssel, büszkén gondolok vissza a múltra, nem kell semmiért szégyenkeznem, de az emlékek igazából csak emlékek. Magánügy. Valaki majd egyszer tudományos vizsgálódás alá veszi az eseményeket, pártatlanul, objektív szemmel és ha ténykedésem említést érdemel, hát jól fog esni, jobban, mint egy publikált „emlékezés”. Jövő, ami inkább érdekel. Az esetleges helyem otthon. Hogyan tudom hasznosítani, amit harminchat év alatt egy „működő” demokráciában tanultam. Kellek-e egyáltalán vagy csak egy lábjegyzet leszek? Irodalmi, írói ambíciók? Az más. Ha belátható időn belül sikerül hazamenni, ha még szellemileg használható állapotban leszek, írni akarok. Az elmúlt évek alatt nem sok lehetőségem volt rá, egyrészt a mindennapi megélhetéshez írástudás nem segített, angol nyelvet irodalmi szinten nem tudtam elsajátítani. Két darab és egy rövidfilm forgatókönyvén kívül angolul nem írtam. (A két darab részbeni fordítása a Jókai Színháznál van már két éve, senki még csak le sem reagálta.) Magyarul apró karcolatokat írtam ez idő alatt, többnyire íroasztalfióknak, mint karbantartó gyakorlatokat. Mellékelek egynéhányat. Ezek emberi hitvallásról is adnak talán némi tájékoztatót, tükrözik, hogy ki vagyok. Sok mindenről szeretnék még fecsegni, de rövid az időm. Vasárnap néhány órát tudok csak írásra fordítani, hét napon át dolgozunk, néha bizony tizennégy órát is. elszakíthatatlan szálakkal kötött a városhoz. Szeretnék valamit visszaadni, energia és tenniakarás bőven maradt bennem. Remélem, hogy még az 1994-es választások előtt ott lehetek, talán segíteni tudnék egy toleránsabb, emberibb légkör megteremtésében. Nincs kizárva, részemről mindent megteszek, hogy úgy legyen. Az írott ’56-os „emlékezéseket” illetően: az az érzésem, hogy az egyes szám első személyben elmondottak már nagymértékben elvesztették hitelüket. Túl sokan írtak, beszéltek „önmagukról” a forradalom ürügyén, egy ellenőrizhetetlen mesevilágot teremtve. Nem volt ott előre tervezett stratégia, forradalmi mozgalom a velejáró vezéralakokkal. Spontán kirobbanása volt az elfojtott indulatoknak, s aki tett valamit, mint jómagam is, tette lelki és intellektuális alkatának megfelelően, ha tetszik, „meggondolatlanul”, jóakarással, a következmények mérlegelése nélkül. Valaki nagyképűen kijelentette, talán éppen az ön lapjában olvastam: ...ha elölről kellene kezdenem, ma újra megtenném. (Persze nem tudom, hogy mit?) Meg kell valljam, számtalanszor, reménytelen helyzetünkben, mikor a kétségbeesés határán visszanéztem, magamat okolva a megoldhatatlannak látszó gondokért, hányszor mondtam magamnak, mi lett volna, ha mint mások, akkor csak álltam volna némán a tömegben... ha a sarkon jobbra fordultam volna inkább... ha csak egy kicsit is a „józan” észre hallgattam volna. Én nem is ültem börtönben, akasztásra várva, kínozva és verve. Nincsenek hősök, főszerkesztő Önéletrajz a magyar követségre 1979-ben másodízben tettem kísérletet, hogy hazatelepüljünk. Az ottawai magyar követség névtelen tisztviselője „lebeszélt” róla. Aztán megjött a levél. A tekintetes Hivatal részeletesen tájékoztatott a teendőimről, az ügyem gyors és kedvező elintézését illetően (öt-hat hónapon belül várhatok választ). Az első olvasásra igen méltányosnak találtam az alulírott feltételeit, aki tulajdonképpen nem is volt „alulírott”. A neve ugyan ott szerepelt, meg a tisztsége is, de az igazi alulírott, úgy igazából tollal, kék tintával valamiféle titkárnő lehetett, „helyett” előnévvel. Ilyen kicsinységre ugye nem adunk, nem kívánhatom, hogy ő írja alá s. k. minden komoly vagy komolytalan érdeklődőnek szóló levelet. Szóval, miután a már megszokott gondolkodási időm lejárt, újra elővettem az írást, hogy a szükséges iratok beszerzését elkezdjem. A lista ezzel kezdődött: 1. Részletes önéletrajz. Ez ugye relatíve egyszerű. Egy inspirált órában le kell ülni és megírni. Már ahogy azt el tetszik képzelni... ÖNÉLETRAJZ. Az üggyel járó nehézség már a szóban rejlik. Ez ugye egy összetett szó. Ön- élet-rajz. Először arra gondoltam, hogy elküldöm nekik Charley Chaplin önéletrajzát. Igen jól van megírva, elég részletes is — emlékszem, mikor a könyv megjelent, első olvasásra nekem nagyon tetszett, akkoriban gondoltam râle kellene fordítani magyarra. ÖN, mert a mester állítólag maga írta, RAJZ is a javából, szép formájú, itt-ott éppen amennyire kell, árnyékolva a dráma, az elhihetőség érdekében. Csupán az ÉLET-tel van némi probléma. A könyv megjelenése után kortársak, kritikusok támadták nagy vehemenciával, hogy hát igencsak kozmetikázva van. A nagy bohóc elhallgatott bizonyos részleteket, másokat meg kissé megszépített. Valaki még ilyen erős kifejezést is használt, hogy „hazudik a csibész”. Én Chaplin tiszteletében nőttem fel, én megbocsátok neki minden „hazugságot” vagy ha úgy tetszik, írói szelektáló jogot, gyarló emberi tulajdonságot, hogy feledni próbáljuk azokat az emlékeket az életünkben, melyek fájdalmat okoznak vagy éppen szégyenkezésre adnak okot. Vajon nekem megbocsátana-e valaki, én csak egy kis senki vagyok, de ami fáj, az fáj. Különben is mi az, hogy RÉSZLETES. Tessék kérem tisztázni, hogy mire kíváncsi a Hivatal. Mit kívánnak megállapítani az írásomból? Merre jártam, mit csináltam ekkor meg akkor? Vagy gondolom, milyen emberré váltam ötvenSIÍNHAZ mamii alMttó cmzán hbííe A két darab részbeni fordítása a Jókai Színháznál van már két éve, senki még csak le sem reagálta éves koromra. Remélni merem, hogy valaki, valahol az utóbbit hivatott megállapítani... és itt kezdődik a baj. Visszagonddlok távolba tűnő évek egymásutánjára, keresem, idézem az embert formáló események közül azokat, amelyek valamiféle fontossággal bírhatnak. Válogatok az emlékek tömegében és ADATOK és ÉLMÉNYEK sorakoznak egymástól idegenként, szétválva, mint az utolsó ítélet Istenének két oldalán a bűnösök, és az ártatlanok. Ott is, ők is együtt teszik az emberiséget azzá, ami, mint Adat és Élmény az életet. Szomorú a dologban, hogy sejtem, mit vár tőlem a Hivatal, adatokat, évszámokat, mit, mikor, miért. De az nem az egész, hogy mondom el a lényeget? Előttem az asztalon áll egy arasznyi Toldi-szobor, nem látszik rajta, hogy egy román trónörökös öntötte bronzba... Nem csupán az, ami, magyar voltom kis szimbóluma, hajói meggondolom, ami mögötte van, talán sokkal fontosabb — az idegenbe szorult, elfelejtett gyűlölet szimbóluma. Itt van például egy valódi ÉLETRAJZI adat. 1957-ben Montreálban mint kirakatrendező dolgoztam, laktam 347 McEachren, Avenue-n. Igaz, de mennyire nem lényeges. Nem tartalmazza az álmatlan, félős éjszakákat, mikor a Van Horn úton robogó teherautók messzi tankok robaját idézték, nem tartalmazza a rémálmokat, hogy a csabai utcákat járom, nincs senki, semmi, csak távoli lövések zaja riaszt, hogy félek. Nagyon félek. Adat, ami mögött a lényeg örökre meg nem értetten rejlik, lényeg, mint az első félig értelmes angol mondat, az első fizetéses boríték jövőt ígérő vigaszával, lényeg, mint lányom apró csínytevései, mint a hazai levél újságkivágással, hogy lám, csak lám, már le is van írva, kinyomtatva, hivatalosan, hogy veszélyes gazember, gyilkos fasiszta vagyok. ÉLETRAJZI adat. 1977. Kalifornia. Pincér voltam, meg szakács. Mind nem lényeges. A messzi múlthoz kötő barátság csábított Kaliforniába, nem a napfény. Barát, barátok. Az egyik torz lelkű idegen, a másik nagyon elfoglalt híresség, a harmadik csak üzenetet hagy, hogy nem emlékszik. Hogyan írjam mindezt bele egy önéletrajzba? Érdekli ez a T. Hivatalt? Mai lényem ezekből tevődik össze, mint apró töredékekből, színes mozaikból a falikép. ÉLETRAJZI adat. 1963— 75. Üzletvezető voltam egy divatos kávéházban. Címem 131 Bloor Street. Torontó. Tizenkét év egy nagydarab élet, hosszú szünet nyomor ügyben, de gyomorfekély meg operáció. Fontos? Most visszatekintve csupán elpocsékolt esztendők, mint tovatűnő barátságtalan vidék a messzi ködbe vész. Egynéhány emberi arc, barát, míg a hitel tartott, pár kedyes bútordarab, meg könyv, ami a jómódból megmaradt, és Tóbiás. A kedves, buta skót terrier, ahogy vár, hogy éjfél után még egy rövidke sétára rászorítson, ahogy aprózva elosztja minden sarokkőre, fára, hogy húzza az időt... Tóbiás a fontos, a többi csak adat. ÉLETRAJZI adat. 1965. San Francisco. Nemzetközi Filmfesztivál, díj meg oklevél. Adat csupán. Az élmény a Csendes-óceán. Gyerekkorom „vízemléke” a Szárazér, aztán az áradó Duna — állok a tengerparton, Nyugatra bámulok. Tudom, a láthatáron túl van Távol-Kelet, s azon is túl... Nézem a tengert, benne a Dunát látom, meg a Szárazeret. Tisztelt Hivatal! Milyen lesz az a részletes Életrajz, amiből mindezt kihagyom? ÉLETRAJZI adat. Épületgondnok vagyok vagy házmester, attól függ, hogy kitől mit akarok. Nem ez a fontos. A cím talán? 4232 Sardis Street Burnaby. Ezt írom feladónak azokra a levelekre, amikre válasz sohasem érkezik. No nem a Hivatalt értem ez alatt, ő levelezik, hanem a barátok, akik voltak, s akiknek gondolom, ma már új barátaik vannak... És én itt ülök hajnalonként, el nem múló optimizmussal új jövőt álmodok magamnak. Hogy írjam ezt meg a Hivatalnak? Halogatom, valami csodára várva, s közben írom az igazi életrajzom. Lakások falára festem mindent eltakaró, tiszta fél-fehérrel, ráfényezem a konyhapadlók absztrakt mintájára, betonba öntöm, csöpögő vízcsapokba tömítem, s belesöpröm a járda porába. Ne kérdje senki tőlem, hogy ekkor meg akkor mit csináltam. Éltem, s élek, ártottam is meg nem is, nem többet és nem kevesebbet, mint nekem ártottak mások. Kaskötő István
