Békés Megyei Hírlap, 1993. szeptember (48. évfolyam, 203-228. szám)

1993-09-07 / 208. szám

1993. szeptember 7., kedd RIPORT JíiKjJ Torgyán: a pártelnök és jelenség... Piros szoknyás menyecske - Kommunisták, mint elsőáldozók - Országgyűlési képviselő milliókkal a zsebében - Manapság a tolvajt meg a rablót védik... Hintón járó... Torgyánék Vastaps és kacagás kísérte a pártelnök előadását Torgyánt már nem kell minősíteni. Mindenki tudja kiről van szó. Olyan egyéniség ő, aki­ről az idők folyamán majd kiderül, alkotott-e maradandót! A közel­múltban Szabadkígyó­son járt. Társaságában töltöttem négy órát. Igyekszem elfogulatla­nul felidézni az akkori hangulatot. Lóra fel! Torgyán Józsefet a program szerint 13 órára várjuk Szabad- kígyósra. Előre félek, hogy mennyit kell szobrozni a kis­gazda elnök megérkezéséig eb­ben az esős, hűvös időben. Mert pályafutásom alatt alig talál­koztam olyan „nagyemberrel”, aki ne várakoztatta volna meg közönségét. A Volvo, amely*Torgyán Jó­zsefet és feleségét röpíti a kiste­lepülésre, 13 óra 00 perckor gördül be a Szabadkígyóst jelző tábla elé. A tizenöt személygép­kocsi és öt lovaskocsi — ame­lyek a pártelnökre várnak — egy pár másodpercre megbénít­ja a forgalmat. Fürgén száll ki a Volvo mélyéről a házaspár. Az elnök a férfiaknak, felesége a hölgyeknek nyújtja a kezét. Ke­resem, hol lehetnek a testőrei? Nincsenek. Torgyán barátilag hátbavágja az egyik ismerősét és mosolyogva azt mondja neki : — Rólad úgy tudtam, még az időt is tudod befolyásolni! Hogyhogy nem rendelted meg a jó időt? Megérkezésétől alig telt el két perc, s máris derűre fa­kasztja a jelenlévőket. Többre sem futja az időből, a találkozó ugyanis programmal kezdődik. Szemerkél az eső, hűvös szél fúj. Torgyánék felpattannak a lovas kocsira. Torgyánné ken­dővel köti be a fejét és mogyoró- színű kabátkát terít a vállára — olyan természetességgel, mint tenné azt bármely halandó. A vendégeknek a kápolnát, s a kastélyt mutatják be. Jómagam Szabadkígyós egyik kocsmájában múlatom az időt Csumpilla Istvánnal és Kri- zsán Györggyel beszélgetve. Kétegyházáról kerekeztek át bi­ciklijükön, hogy meghallgas­sák az országgyűlési képviselőt. Miről is eshetett szó hármunk között, mint a politikáról! Múlt­ról és jelenről. Csumpilla Ist­vánnal sok mindenben nem értünk egyet és jókat vitázunk. De hiszen nem baj az ! Az egész­séges viták viszik előbbre a „vi­lágot”. Krizsán György viszont megalapozott kritikával gondol az elmúlt rendszerre és van ben­ne keserűség a mait illetően. A kocsmában zajlik az élet. Biliárdoznak páran, valamivel többen pedig sörözgetnek. Sen­ki sem ideges, megilletődött. Mit tanult az édesanyjától? Aztán minden átmenet nélkül megérkeznek a lovas kocsik. Egyiken a Torgyán házaspár. Olyan természetességgel lép­nek a faluszéli kocsmába, mint­ha a Hiltonba jönnének. Tor­gyánné arcáról egy pillanatra sem fagy le a mosoly. Piros szoknyát visel fehér blúzzal, fe­kete blézerrel. Lábán piros cipő, fülében piros klipsz. Öltözéke harmonizál a mosolyával. Az országgyűlési képviselőn szür­ke öltöny, fekete-meggypiros nyakkendővel. A kocsmában egy asztalt fe­hér terítővei borítottak le. Tá­nyéron vastag csabai kolbász, egy másikon fehér kenyér. Különösebb flanc nélkül. Tor­gyán felkiált: — Ennél na­gyobb örömet nem is szerezhet­tek volna. Imádom a kolbászt! Nem sokat teketóriázik, hozzá­fog, hogy megkóstolja a „disz- nóságot.” Csak a kritikusan fi­gyelő veszi észre az arcán, hogy feszült kissé. Mondják, nem szeret késésben lenni... — Tessék egy kis házipálin­kát... — kínálja jószívvel egy hölgy a vendégeket. — Csak házi szódavizet iszom—feleli Torgy án József a hallgatóság legnagyobb derült­ségére. —Jó fej ! — mond véleményt mellettem az egyik biliárdozó, aki persze erre a rövid időre abbahagyja a játékot. — Édesanyámtól tanultam, hogy nincs annál illetlenebb, mint ha valaki eszik-iszik, aztán otthagyja a háziakat. Nézzék el nekem, sajnos mennünk kell. Nagyon köszönjük a vendéglá­tást! — szabadkozik búcsúzóul a kisgazdák pártelnöke. Végigkezel a közelében ál­lókkal, akik mintha lelkesebben köszönnének el a vendégtől, mint amikor megérkezett. Csattan négyezer tenyér Torgyán József háromne­gyedórás késéssel kezdi az előadását. Nem az ő hibája! Negyven percet csúszott a program, plusz ötöt magamra vállalok. Énnyit vettem el az elnök idejéből, amit beszélge­téssel töltöttünk. így utólag el­nézést kérek érte... A szabadkígyósi művelődé­si ház zsúfolásig megtelt! De még a tér is előtte. Saccolom, úgy kétezren lehetnek kíván­csiak Torgyán József előadá­sára. Több mint két óráig hall­gattam jómagam is. Taps és kacagás váltotta egymást. Persze — úgy tűnik —, Torgyán József a szívükből beszél. Előttem, mellettem, a há­tam mögött tömegesen állnak. Jól érzékelhetem hát a hallga­tóság hangulatát. Torgyán Jó­zsefet ütemes tapssal fogadja közönsége, miközben a mik­rofonhoz lép. — Ostoroztam a kommu­nizmus elmúlt évtizedeit — kezdi beszédét — a jelenlegi tolvajokhoz és rablókhoz ké­pest ministránsok és elsőáldo­zók voltak... — Igaz ! — kiáltj a fel a szín­padra a mellettem álló fehéröl­tönyös, elegáns férfi, és csatla­koznak hozzá páran... Az elnö­köt nem zavarja a hangos véle­ménynyilvánítás, folytatja zökkenő nélkül a mondókáját: — A posztkommunista tár­sadalmat kívánják megvalósí­tani. Kíséreljen meg valaki elvtársozni egy régi kommu­nistát. Az meg fog sértődni. Addig, míg elvtárs volt, Zsigu­lin járt és csak használója volt az idegen tulajdonnak. Most meg? Összejátszanak a görög­dinnye-politikusokkal, akik zöld mázt kentek magukra, de a hatalmas piros szívük bent dobog. Csak arról feledkeznek meg a görögdinnye-politiku­sok, akik becsapják a magyar népet, hogy a görögdinnyére is jön Szent Éőrinc napja! A poént taps és kacagás ho­norálja! — Megszerezték a tulaj­donjogot azok, akik a múltban azt mondták, isten mentsen meg bennünket a magántulaj­dontól. Ismerek olyan ország- gyűlési képviselőt, aki az első szóra 800 millió hitelt kapott a Postabanktól. Önök mennyit kaptak?... — Semennyit! Nekünk nem jutott — kiabálják a sorokból. — Azt sem lehet megengedni, — hangsúlyozza Torgyán —, hogy a nagybirtokot vissza­hozzák! Pedig vannak, akik 350 hektár nagybirtokot tud­nak szerezni a magyar nép ter­hére. Mintegy vezényszóra, egy­öntetűen kiabálják Zsíros Gé­za nevét. Torgyán diploma­tikus marad. Úgy tesz, mintha nem hallaná politikai ellenfe­le nevét. — Nem is a saját nevükön veszik meg, s persze olyan az a föld, hogy egy hektár sincs raj­ta, ami 45 aranykorona alatt lenne. Önöknek meg küszköd­ni kell, hogy visszakapják a földjüket... Körülöttem mindent elsöp­rő tapsvihar dübörög. — Mi szidtuk a kommunis­tákat, hogy odatették minisz­ternek a susztereket! És most? Spermatológust tesznek me­zőgazdasági miniszternek, aki állatorvosként kitalálja, hogy 10 ezer forint jár annak, aki kivágja a tejelő teheneket! Ki hallott már ilyet? Érzékeny témát érint a kis­gazdapárt elnöke, mert ismét felcsattan a szűnni nem akaró taps. Búza Gézának hívják — Mi is levágattuk a négy tehenünket, ugye fiam — be­széli meg férjével egy mögöt­tem álló fiatalasszony a „te­hénügyét”. Közben Torgyán hosszan beszél arról, hogyan képzeli a rendszerváltást. Erre pártjá­nak forgatókönyve is van. — Az ország lakosságának kívánunk tisztességes emberi megélhetést biztosítani — hal­lom a fáradhatatlan szónokot —, de természetesen ezt alkot­mányba kell kimondani! Eh­hez azonban valóságos rend­szerváltásnak kell történnie. Egyelőre fordított világot élünk! Most a tolvajt meg a rablót védik, a becsületesen dolgozót meg üldözik... —Úgy van! —aszívünkből beszél! — mondja egy idős néni és tapsával ad nyomaté - kot véleményének! Figyelem a parasztemberek arcát. Szin­te rátapadnak az előadóra. Le nem veszik a tekintetüket egy percre sem. Senki fel nem áll, hogy kimenjen akár egy ciga­rettát elszívni. — Miféle dolog az, hogy néhány embernek mindent szabad, a magyar népnek meg semmit?... Kérdezem én, ki tud ma a tehetséges paraszt­gyerekek közül továbbtanul­ni? Ki az, aki ösztöndíjat kap? Nem az Önök gyereke! Hanem az államtitkárok, miniszterek, képviselők gyerekei. Tudják-e Önök, hogy Csurka István a privatizáció forgatókönyvéért 28 milliót tett zsebre? Meg hogy a fiacskáját betette a ló­versenyvállalat élére, amit an­nak sikerült tönkrevágnia. A világon nincs ilyen, hogy veszteséges legyen egy lóver­senyvállalat. —Zsíros is tudta, hogy hova tegye a seggét... — kiabál be egy férfi... A pártelnök elmo­solyodik. — Nézzék, én nem akarok foglalkozni ezzel. Egyébként is úgy tudom, hogy névválto­zás történt és az illetőt már Búza Gézának hívják... Óriási nevetés hullámzik végig a termen. Még tesz egy­két megjegyzést Zsírosra, az­tán folytatja a beszédét. — Kiderül itt kérem, hogy megint az új állampárt embe­rei a zsenik. Korábban a kom­munisták voltak a zsenik, most meg a görögdinnye-politikus MDF-esek... — Már megint a Csurka- félék szedik meg magukat, Zsíros elhappolja a megye leg­jobb földjét — dühöng egy fia­talember mellettem —, hát mi­kor lesz már itt rend? — kérde­zi tőlem, s én csak a vállam tudom meghúzni. Ide nem po­litizálni jöttem. — Igyekeznünk kell, hogy a vidék uralkodói helyzetbe kerüljön — hangsúlyozza az elnök. — Ha ez nem követke­zik be, befejezik a nemzetrab­lást! A kommunisták mit ha­zudtak? Maradjunk nyugton, azért nem tudnak rendes fize­tést és nyugdíjat adni, mert majd ennek ellentételezése­ként elvezetnek az osztály­nélküli társadalomba, ahol mindenki annyit vesz a javak­ból, amennyire szüksége lesz. S miközben ezzel etettek min­ket, mi történt? Degeszre lop­ták magukat. — Lopnak most is! — kia­bálják a fal mellett állók. Torgyán nem reagál, mond­ja, amit még a tarsolyában tar­togat: — Mit mondanak ma a gö­rögdinnye-politikusok? Nyu­gi, nyugi! Igaz, hogy nem tud­nak jó fizetést és nyugdíjat ad­ni senkinek, csak maguknak, de azt aztán nagyot; de ezzel szemben — mint ígérik — ők elvezetnek minket Európába. Európába, ahol már 1100 éve élünk! Tülekedés a kezéért Kintről isteni pörkölt illata szállingózik a terembe. Nem zavarja a hallgatóságot. A fi­gyelem még mindig lankadat­lan, az előadás vége felé is. Felállva, vastapssal jutalmaz­zák a szónoki teljesítményt. Torgyán Józsefen látszik, hoz­zászokott ehhez. Hívei sorfala között lassan a megterített asz­talhoz sétál. Hosszú ideig tart annak a pár méternek a megté­tele, mert állandóan megállít­ják. Mindenki kezet akar rázni vele. S ő türelmesen hallgatja, amit kérdeznek tőle. Enni sem tud, válaszolgat a záporozó kérdésekre. Aztán megköszön mindent, akikkel lehet még kezet fog, és feleségével együtt beül a sö­tétszürke Volvóba, hogy más­nap, harmadnap máshol foly­tassa majd mondanivalóját. Béla Vali Torgyán Józseffel mindenki kezet akart fogni fotó; lehoczky péter

Next

/
Thumbnails
Contents