Békés Megyei Hírlap, 1993. augusztus (48. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-02 / 178. szám
1993. augusztus 2., hétfő EXKLUZÍV tRÉKÍS MEGYEI HÍRLAP Török átok, vagy politikai kútmérgezés? Rossz szomszédság Váratlan és éles vita robbant ki a kormányhoz közelálló Új Magyarország és a magyar nyelvű pozsonyi Új Szó között. A budapesti lap július 26- ai számában a főszerkesztő Rossz szomszédság címmel eszmefuttatást közölt a szlovák—magyar viszonyról. A nyilvánvalóan hazai olvasóközönségnek szánt üzenetre váratlan válasz érkezett Pozsonyból. A feleletet nem szlovák kormánykörökben fogalmazták, még csak nem is szlovák lapokban, hanem a Szlovákiában élő magyarság napilapjában, az Új Szóban. A Kinek használ a tótozás című cikk a pozsonyi lap július 28-ai számában jelent meg és — bár a magyar lapok hírt adtak róla — az Új Magyarországban eddig nem reagáltak rá. Az alábbiakban mindkét írást teljes terjedelmében olvashatják. Szomszédom — saját fogalmai szerint — gyönyörű kertet ápol. Noha korosabb, rendre kiszalad belvárosi lakásából, pánikszerűen kapál, füvet nyír, sövényt metsz, gyomlál. Szemmel láthatólag szereti a növényeket. Évekkel ezelőtt azonban szóvá tette: cseresznyefámról ősszel áthullik a levél, le kéne vágnom kihajló ágait. Vagyis az én fámat, mivel az innen van a kerítésen, nem szereti. Jóllehet zöldell, oxigént termel, virágban pompázik. Úgy tetszik azonban, szomszédomnak csupán az az oxigén ízlik, amelyet saját növényei termelnek. Csak azokat a növényeket kedveli, amelyeket birtokon belül tudhat. A hulló avar mint a szomszédoxigén ára, túlságosan sok neki. Cseresznyefámat ugyan sajnáltam, de készségesen megcsonkítottam kifogásolt ágait. Amikor azonban fölvetette, távolítsam el a téglarakást az udvaromról, mivel nem szereti nézni, ellentmondtam. Kértem, hadd rendelkezzem a magam területével kedvem és belátásom szerint. Tartottam ugyanis a következménytől: hátha rövidesen képeimet parancsolja le szobám faláról. Megsértődött. Saját fogalmai szerint jogosan, csak itt már fogalmai átfödték az én fogalmaimat. Elsődlegesen mégcsak nem is a tulajdon szentségének védelme mozgatott, a tapintatlan beavatkozás bántott. A beavatkozás, amely szerint latolgatnom sem lett volna szabad, csupán engedelmeskednem. Ez a régen megemésztett história ötlött eszembe, amikor a héten a legfőbb bonyol- dalmak ismét a magyar— szlovák viszony körül gyűrűztek. Amikor egyes lapok, egyes kommentárok, újságírók szinte vezényszóra ugrottak a magyar miniszterelnök torkának a cseh kormányfőhöz írott üzenete kapcsán, jóllehet, fogalmuk sem volt, nem is lehetett a levél teljes tartalmáról, lényegéről. Mindössze arról hallottak valamit harangozni, hogy Klaus miniszter- elnök kioktatta magyar kollégáját. Antall József ugyanis vette magának a bátorságot, és ismertette a következetes magyar álláspontot,. Csehország és Szlovákia Európa Tanácsbeli tagságával kapcsolatosan. Ebben azt a magától értetődő mozzanatot is hangsúlyozva, hogy az Európa Tanács ajánlásai legyenek iránymutatóak emberjogi, kisebbségi kérdésekben. Ez sok volt Klausn ak, ennyit talán már a cseh demokrácia sem képes elviselni. És itt nem egyszerűen arról van szó, hogy a cseh miniszter- elnök inkább viseli szívén szlovák testvéreinek sorsát, mint a fajtaidegen magyarokét. Itt a történelem dominanciái érvényesülnek, miként arra Antall Józsefis utalt hét végi tévés szereplésekor a Panorámában. Csehszlovákia, a mesterséges állam, Masaryk és Benes tákolmánya hathatós nyugati, főként amerikai segítséggel, szemünk láttára szakadt ketté. (Szakadhatott volna háromra is: Morvaország önálló létéhez legalább annyi történelmi érvet lehetne fölhozni, mint Szlovákiáéhoz.) Rövid történetében azonban akadt néhány kisiklás, amely megmutatta a masaryki—benesi demokrácia igazi arcát. Mégis, előre mondjuk el sokadszor is, hogy Csehszlovákia nem (de Jugoszlávia sem) jöhetett volna soha létre az Oroszországban dagasztott, de annak határain kívül is kelesz- tett pánszláv eszme nélkül. Ez az eszme pedig, mint minden hegemón gondolat, sovinizmusra, központi nacionalizmusra, kisebbségi elnyomásra épít. Oroszország már századok óta gyakorolta az általa legázolt európai és ázsiai népeken. Hozzákapcsolta a keleti ortodoxiát ideológiaképpen (ezt váltotta föl Lenin föllépésével a bolsevizmus), politikai, társadalmi berendezkedésképpen pedig a bizantini- kus állameszményt (ezt Sztálin birodalomszervezés szempontjából minősítette megőrzésre alkalmasnak). A hasadt lelkű oroszság ugyanakkor európai elhivatottságot is érzett: itteni szláv testvéreit mindig is szerette volna szorosabb közösségben magához láncolva tudni. A gondolat benne rejtezik akár Dosztojevszkij Pus- km-emlékbeszédében is. Nem kisebb az igény, mint „az európai vágyódásnak megmutatni a kivezető utat az orosz egyetemes és mindeneket egyesítő lélekben”. Mert Oroszország sosem tett mást külpolitikájában, mint szolgálatokat Európának —; állítja az író. Nos, mi már a saját bőrünkön megtapasztaltuk ezeket a „szolgálatokat", és jó három esztendeje kijelentettük, nem kérünk belőlük. Igaz, Dosztojevszkij Hagia Sophiája helyére az egyelőre marxizált társadalom szegényesen praktikus képe került, no de sem Lenin, sem Sztálin nem volt költő, titkokat sem kutatott; a marxizmusban föllelte a bölcsek kövét. Az európai szerepről azonban egyikük sem feledkezett meg, már októberi forradalmuk idején a későbbi birodalomra gondolt: támogatta a magyar kommunistákat a Tanácsmagyarország jakobinus kalandjában, Lev Da- vidovics Trockijt jelölte a Német Tanácsköztársaság elnökéül. A későbbiekben Sztálin éppen az orosz imperializmus lehetséges modernizálásával foglalatoskodott, amihez partnert talált a polgári demokrata Benesben is. Benes ugyanis jobban tartott a magyaroktól (a trianoni rablás- és csalássorozatnak nemcsak egyik értelmi szerzője, de cinikus és rafinált lebonyolítója is volt), mint a nagy szláv testvértől. (Ezúttal sem árt a történelemre hivatkozni. Benes is pontosan tudta, hogy Szlovákia sosem létezett, még szlovák nyelvet is csak orosz—-pánszláv bujto- gatásra sikerült Stumak össze- eszkábálnia a különböző tót nyelvjárásokból.) 1945 után pedig kapva kapott az alkalmon, hogy a bűnös népeket (németet, magyart) megbüntesse, és kiparancsolja a csehszlovák közösségből — mintegy saját bűneit eltussolandó. Lényegében ez volt a kassai kormányhatározat, amelynek szelleme ott kísért a mára különvált Szlovákia vezetőinek gondolkodásában, de amelyet nem tagadott meg mindmáig az emberi jogoknak olyan liberális demokrata élharcosa sem, mint Václav Havel, cseh köztársasági elnök. Ha tehát a magyar miniszterelnök óvatosan és körültekintően igyekszik a szlovákiai magyarság ügyében eljárni, akkor arra minden oka, sőt, minden történelmi indoka megvan. Más kérdés, hogy a cseh kormányfő jogfolytonos kötelezettséget érez Benes ideológiája iránt. Saját fogalmai szerint ez lehet a cseh történelmi hagyomány, amelyre az új demokrácia építhet. Ez utóbbira Antall József nem számíthatott; az agyondicsért csehszlovák demokrácia ilyen sötét árnyéka nem kísérthetne a világosuló Európában. Klaus ingerült reagálását joggal fogadta értetlenséggel a magyar külpolitikai kormányzat, hiszen semmiféle közvetítésre nem volt fölkészülve, tehát nem volt mit elutasítania. Tegyük föl, hogy közvetítésre kérik föl, vajon az olyan súlyos atrocitás-e, amely miatt nyilvánosan háborognia illik, vagy netán egy újabb gesztus a szomszéddal közös dolgaink rendezésére? Eötvös József, aki pedig nem volt illúziók rabja, már jó századdal ezelőtt fölöttébb optimistán ítélte meg kontinensünk helyzetét: „Korunk törekvéseit a szabadság után irányozvák, minden év leront egy-egy válaszfalat, mely az országokat egymástól elkülö- nözte. És ha ezen törekvések végre célt érnek, mit bizonyosnak tartok, s a szabad kereskedés által egész Európa anyagi érdekei mindinkább szolidárisokká válnak, mi marad fel, mi a jelenkor nemzetiségi küzdelmeinek anyagul szolgálhatna?” Nos, mi is? Hát a gyűlölség, a nagyra- vágyás, a hatálmi ábránd, a bosszúszomj, a kisebbség lenézése, a műveletlenség és az erőszak mindenképpen. Nincs az a kereskedés,^ amely ezzel vetekedhetnék. íme, a példa. (Egyébként több is; teszem azt, rögvest Jugoszláviában.) Az Európa Tanács, a legmagasabb európai fórum, amely nem nemzetek fölötti, hanem nagyon is nemzetek közötti szerv, bizonyos demokratikus normákat állít tagjai elé. Valahogyan abban a szellemben, amelyet már Eötvös fogalmazott: „Éppen mert a szabadság minden embernek szükséges, azért szükségesek oly intézmények az államban, melyek által minden egyesnek szabadsága a többiek szabadságának oltalmára korlátoztassék”. Eötvöst ezek szerint Benes éppúgy nem olvasott, miként Klaus vagy Meciar sem, az intézményes demokráciáról azonban kellett hallaniok, ha fülük volt rá. Márpedig az ,,uralkodó eszmék" fokonkénti átalakulásban léteznek; a magyar miniszterelnök alighanem erre figyelmeztetett. Fábián László Kinek használ a tótozás? Van egy közös vonása a kommunizmus utáni összes kormánynak. A bukarestinek, a pozsonyinak, a budapestinek, a moszkvainak... Mintha összebeszéltek volna az államférfiak, minden, a működésüket érintő bírálatra azt válaszolják: „Van talán egy másik garnitúra az országban, amelyik jobban csinálná?” így érvelnek Meciarék, amikor az ellenzék a privatizálást kéri rajtuk számon, és ezt a varázsigének szánt mondatot harsogják Prágában, Pesten és Varsóban, valahányszor az ellenzék hallatja bíráló szavát. Valóban, vannak feladatok, amelyek teljesítése során a pártállam utáni első évtizedben csak elvérezni tud a végrehajtó hatalom. Vagy jobb esetben azt tudja éreztetni, hogy talán történt valami elmozdulás a pozitív megoldás felé. Budapesten is így van ez. Az ország gazdasága romokban hever, a munkanélküliség nőttön nő, a statisztikák szerint a 10 millió magyarnak hovatovább már egyharmada a létminimum alatt tengődik. A kormánykoalíció fő erejének, a Magyar Demokrata Fórumnak a népszerűsége a mélypont felé közeledik, miközben már csak nem egészen egy esztendő van hátra a választásokig. Nem nehéz megjósolni az MDF vereségét. Felmerülhet a kérdés: vajon miért írja le ezt a gondolatsort egy Szlovákiában élő magyar újságíró? Ideológiai meggondolásból? Kárörvendve? Öncélúan, csak hogy valamit írjon? Nem vitás, hogy mi, magyarok olyanok vagyunk, hogy külföldre szakadva is legalább annyira „szorítunk” az otthoni gazdaságnak, kultúrának, sportnak, demokráciának, mint annak az országénak, amelynek állampolgárai vagyunk. Úgy gondolom, hogy nemcsak mi vagyunk ilyenek, hanem a földkerekség összes többi nációja is. Ugyanakkor máshogy, kritikusabban (mert egyszerre kívülről és „belülről” szemlélve) vagyunk képesek megítélni mindazt, ami Magyarországon történik a demokrácia fejlesztésében, a gazdaságban, a sajtóban, a diplomáciában. A hatalmon levő magyarországi pártok retorikájához immár elválaszthatatlanul hozzátartozik a „kisebbségek érdekei védelmének szüntelen szem előtt tartása”. Szinte már csodálkozunk, ha egy-egy megnyilvánulásukból kimarad e félmondat. Csodálkozunk, és ha mégis kimondatik végül, gondolatban, felsóhajtunk: Jobban teszik, ha semmit nem mondtak volna. Az Új Magyarország című kormánylap tegnapelőtti számát olvasva is így sóhajtottam fel. Olyan mocskolódást, történelem- és irodalomismereti tárgyilagosság mezébe burkolt kútmérgezést már réges- rég nem produkált még a szlovák nacionalista sajtó sem, mint amit Fábián László művelt a Rossz szomszédság című eszmefuttatásban. Ilyen hangnemben még Szlovákiában is csak a Zmena című lap műveli az uszítást. Az Új Magyarország cikkírójához képest még a Republika szerzői is csak kezdők ebben a műfajban. Diadallal állítja a szerző, hogy „Szlovákia sem létezett... még nyelvét is csak orosz— pánszláv bujtogatásra sikerült Stúrnak összeeszkábálnia a különböző tót nyelvjárásokból.” Ehhez hasonló gondolatgyöngyszemeket tucatjával tudnék idézni a cikkből. Ne firtassuk, hogy történelmileg mennyire helytállóak ezek a gondolatok. Azt is hagyjuk figyelmen kívül, hogy manapság már Közép- Afrikában sem nagyon találhatók törzsek, amelyek ne váltak volna nemzetté, és ne kodifikálták volna nyelvünket. Ehelyett csak egy kérdést tegyünk fel: Valóban komolyan gondolják némely budapesti újságírók és politikusok, hogy a szomszédi kapcsolatok ily módon való ápolásával segítséget nyújtanak a kisebbségi magyarságnak? Aki valamennyire is ismeri a magyarországi állapotokat, könnyen meg tudja állapítani, mi ihleti ilyen cikkek írására a kormányhoz közelálló pesti lapok munkatársait. Azt követően, hogy az MDF különvált a Csurka István és társai által szervezett még nacionalistább szárnytól, a legerősebb kormánypártban pánikhangulat alakult ki. Ugyanis mindenki tisztában van vele, hogy a szélsőségesen nacionalista szavazók száma véges, meglehetősen alacsony, így nincs más megoldás, mint a szlovákiai magyarok „megmentésében” versenyre kelni a csur- kistákkal. A nemzeti és a szélsőségesen nemzeti szárny versenyre kelt, és bennünket, szlovákiai magyarokat bedobtak a „bankba”. Vajon van Magyarországon párt, amely jobban, tisztességesebben tudná ezt csinálni? Kétségtelenül van. Ugyanis ennél rosszabbul már művészet volna bennünket védelmezni. Ilyenre sem a liberálisok, sem a szocialisták nem vetemednének. Tóth Mihály
