Békés Megyei Hírlap, 1993. augusztus (48. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-14-15 / 189. szám
MŰVÉSZETEK - TÁRSADALOM & 1993. augusztus 14-15., szombat-vasárnap Szorító Kinek gyűjt a műgyűjtő? Aba-Novák Vilmos: Ivók Nagy kár, hogy a televízió sohasem mutatja azoknak az arcát, akik, mondjuk egy londoni vagy amszterdami, vagy akár egy pesti árverésen egymillió fontot, kétmillió dollárt, vagy több százezer forintot fizetnek egy ismeretlen Tumer-képért, egy kallódó Gauduinért vagy Szinnyei Merse Pál Majális-változatáért. Szeretném látni a szemüket, szeretném ha a győzelem pillanatában tekintetem találkozhatna tekintetükkel; izgató lehet az a lélek, amelynek be kell rendezkednie a remekmű társaságára,t a remekművekkel való együttélésre, s arra a félelemre: mekkora összeget veszít, ha elrabolják a kincsét. Viszont gyakran találkozom olyan gyűjtőkkel, akik nem vagyonukat fektetik műtárgyakba, mert nincs vagyonuk, a szájuktól vonják meg a falatot, hogy vásárolhassanak képet, szobrot, grafikát, „bagóért”, részletre, ajándékozásból szerzik meg a vágyott „kisremekművet”, és az ő tekintetükből sugárzó öröm, büszkeség, szorongás (vajon nekem is tetszik az új szerzemény?) engem is arra késztet, hogy reális értékén felül szeressem az esetleg szerény művet, s magamban is arra a meggyőződésre jussak: lámcsak, mennyivel több jó mű van a művészetben, mint amennyit a szakkönyvek nyilvántartanak. Az a nyugdíjas gyulai orvos, ideggyógyász is a különös gyűjtők közüf való, aki nemrég 40 festményét adta kölcsön a városnak, hogy a Dürer-te- remben két hónapon át végre az utca emberei is lássák Aba- Novák Vilmos óriásarcképeit, a húsleves költője: Berda József, aztán immár nem a falu, hanem a nagyváros bolondja: az Okarinás, A mérges Giovanni, az Ivók vagy éppen a festő önnön arcának freskó- szerűen felnagyított vonásait, amelyek ebben a harsány megfogalmazásban sem veszítik el lélektani hitelüket. És kölcsönadta legszebb Vaszary JáAba-Novák Vilmos: Ebédelő nos-képeit, aki ugyan jóval túlhaladt Aba-Novák római iskolás újklasszicizmusán, s még a vásári-cirkuszi rokontémában is közelebb jutott az expresszionisták és az avantgarde törekvések szemléletéhez, mégis, azokból a tájakból és portrékból, amelyek ebbe a gyűjteménybe kerültek, rejtett és titkos szálak, rokonhangulatok vezetnek át és vissza a két világháború közötti magyar festészet eme két európai rangú mestere között. S végül néhány korai, a századelőn Rómában és Firenzében festett, sötét árnyalatú festményével a szimbolista Gulácsy Lajos társult harmadikként e ritka művészettörténeti jelentőségű kiállításhoz; s a hírek szerint dr. Sóky József továbbra is így, hármasával kívánja láthatóvá tenni századunk magyar művészetének azt a sajátos kistükrét, amelyet a sors szeszélyes útmutatásai nyomán, de bizonyára nem éppen gondtalanul, sikerült az elmúlt fél évszázadban egybeillesztenie. Még most is félve írom le a nevét, hiszen az első híradásokban, de még a katalógusban is gondosan elhallgatták kilétét, s noha, mivel engem is megtisztelt egy látogatásra való meghívással otthonába, tudtam ugyan kiről van szó, de sokáig úgy gondoltam: tartozom szerénységének azzal, hogy ne éppen én törjem le a titok pecsétjét. Szerencsére azóta a Gyulai Hírlap hasábjain már megelőztek, így mára csupán az maradt rejtély számomra: meddig engedheti meg magának a magyar kultúra, hogy az ilyen művelt, gondolkodó, érték-érzékeny polgárok kimaradjanak a közéletből? Kétségtelen, hogy a műgyűjtés mindig befektetés volt, értékmegőrző tevékenység, s esetenként, személyenként változott az ehhez elválaszthatatlanul társuló igény és szeretet mértéke, amely éppen a művészet felé fordította a mecénás hajlamát, figyelmét. De — különösen a magyarországi műgyűjtés történetének a tanúsága szerint — az esetleges családi örökösökön át az utolsó örökös, a végső állomás mindig egy köz- gyűjtemény lett, tehát a nemzet, a köz maga. Gyula város és dr. Sóky József szerződése jó példa olyan köztes állomások keresésére, amelyek megrövidítik a művészi értékek rejtőzködési idejét. Banner Zoltán Százezret kérek, ha cikiz! Békéscsabai beszélgetés Xaver Vamus orgonaművésszel A Fiatal, világhírű orgonaművész, Varnus Xaver farmerben, mogyorószínű ingben, mellényben, egy rádiós barátja és egy csésze kávé társaságában vár rám Békéscsabán a Márvány cukrászdában. A jóképű, ifjú titán könnyen teremt kapcsolatot. Úgy kezdi kérdéseimre a választ, mintha hosszú évek ismeretsége fűzne össze minket. A zeneértőknek, az orgona szerelmeseinek nem kell bemutatnom művészetét. Megtették ezt előttem már sokan. Inkább emberi oldalára voltam kíváncsi. Másfél órát beszélgettünk. Nem fizikai, szellemi értelemben veszti el az ember a barátait —Ha jól informáltak, Szegednél érkezett békéscsabai koncertjére. Gondolom, nem fapadossal. Milyen kocsija van? Mercedes, Porsche? — Nagy csalódást fogok okozni. Ugyan van egy „formatervezett”, agyba-főbe vert Skodám, de éppen javítják, így aztán „fapadoson” érkeztem...-—Csak népi azt akarja mondani, hogy nem engedhetne meg magának egy márkás kocsit? — Biztos megengedhetnék, ha nem rablógazdálkodás jellemezné az életemet. Ugyanis mindig többet költők annál, amennyit keresek. Vettem viszont magamnak 80 ezer négyszögöl földet! — Van ideje kapálni? — Szerencsére a földterület nagy része erdő, másik fele meg füves, nem kell kapálni... Egyébként ez a vásárlás amolyan befektetés... — Mondja, milyen néven anyakönyvezték ? — Elmondhatom? Nagy kiábrándulás lesz! Vamus Xavér. A családom első szülöttjeit már 250 éve így hívják. Erről jut eszembe, Antal Imre azt mondta egyszer: Tudod, Xavér én még soha nem találkoztam 3-4 éves kis Xavérokkal. Te kiskorodban biztos Gézuka voltál, és amikor eljött a pubertáskor, felvetted a Xavér nevet. — Csupa szépet, csupat jót írnak magáról mindenütt, sehol egy elmarasztalás. — No azért volt! Az Új Magyarország újságírója lemez- kritikaként arról írt, hogy milyen ízléstelen egyik lemezem borítólapja. Zenéről szó sem esett. —Azt írják a lapok, hogy 17 évesen elhagyta az országot és Franciaországba utazott. Mi vitte rá olyan fiatalon, szinte gyermekfejjel, hogy ismeretlenül megtapasztaljon egy új környezetet? — Már 17 évesen láttam, hogy nem sok jó vár itt rám. Nézze, most is 18-an felvételiztek a Zeneakadémiára. Felvettek négyet. Kötve hiszem, hogy lesz egy is, aki koncerteket adhat. Reménytelen a helyzetük. Pedig akkor, amikor én elmentem, az emberek „dafke” is jártak a templomba, hogy hangversenyt hallgassanak. Mostanra már szinte üresek a székek. Aki elvégzi a Zeneakadémiát és nincs gazdag papája, biztos nem él meg abból, hogy orgonista. — Szóval kiment Párizsba, és? — Borzasztó szerencsém volt, mert a Notre-Dame orgonaművésze, Pierre Cochereau vett pártfogásába. —Anyagilag is? — A nagyapám révén francia állampolgárságom volt. Ez arra jogosított fel, hogy kormányösztöndíjat kaptam, ami arra volt elég, hogy a városi metróbérletemet megvettem belőle. Pierre Cochereau segített anyagilag is, mint ahogyan ugyanezt Kanadában Horowitz tette. — Apropó, Kanada. Húszévesen elindult, hogy Párizsból a tengerentúlra utazzon. — A szüleim akkor ott éltek. Apám ugyanis jazz-zongorista. Szerződéssel volt kinn. Aztán amikor hazajött, nyugdíjazásáig egy olyan kocsmában játszott, ahova akkor is kijött a hullaszállító, ha nem hívták. No de ez már egy másik történet. Szóval két nagy hajóbőrönd kottával érkeztem Amerikába. Azt gondoltam, az amerikaiak rettentő buták, lépten-nyomon lövöldöznek, ahogyan azt a wes- temfilmekben láttam, s a kultúrának nyoma sincs. Aztán ledöbbentem, amikor a trafikokban fejemre zuhantak az orgonakották, lemezek. — Tehát 1984-tól Kanadában él. Mikor játszott itthon először? — 1989-ben. Itt voltam egy hónapig, aztán gyorsan hazafutottam. Idegen lett számomra Pest. Este 11-kor úgy nézett ki a város, mintha egy atomtámadás érte volna. Egy lelket sem láttam. Torontóban ilyenkor kezdődik az élet. A baráti köröm természetes módon megszűnt, átalakult. Nem fizikai, szellemi értelemben veszti el az ember a barátait. Ekkor történt: megrágalmaztak azzal, hogy nagyképű vagyok, mert Budapesten nem koncertezem. Nem tudom, miért hitték, hogy a lustaság egyenlő a nagyképűséggel. Nos, elvállaltam, hogy az egyetemi templomban koncertezzek. Egy hónappal a tervezett koncertem előtt elmentem a Zene- akadémiára Elekes Zsuzsa hangversenyére. Borzasztóan elkeseredtem. Az 1400 fős nagyteremben ugyanis 13-an voltunk velem együtt. Azt hittem, ez lesz az én koncertemen is. Aztán csodák csodája, megtelt a templom, kint ezren tolongtak és verekedtek a jegyért. Azt gondoltam, ez jár nekem, mert régen nem hallottak rólam itthon. Elvállaltam a Mátyás-templomban is egy hangversenyt. Féltem, lanyhul az érdeklődés. Nagy örömömre a jegyek négy hét alatt elfogytak, s akkor már háromezren rekedtek kinn. Nagy volt a siker, hozzám rohantak és megcsókoltak. Ez Amerikában nem divat. —Az újságok szerint évi 140 koncertet ad. Hogyan lehet ezt kifulladás nélkül bírni? — Hittem, hazajövök és veszek egy mély lélegzetet, itt azonban még kisebb lélegzetet kapok. — 29 évesen már túl van három házasságán. Ezek szerint nem mindenkinek olyan aranyos, kedves, szimpatikus? — Lehet, hogy a feleségeim nem voltak nekem szimpatikusak. Egy idő után meglehetősen furcsa elveim kezdtek kialakulni házasságról és szerelemről. Mára már a legszentebb érzésnek inkább a barátságot érzem. Ahol nem az dominál, hogy szeretnék ágyba bújni. Ha pedig mégis ágyba bújok, az hab a tortán. Nos rátérve a házasságaimra, először úgy kezdődtek az érzéseim, hogy izgatott a hölgy. Úgy tartottam, jobb, ha papírom van arról, hogy csak én terelhetem az ágyba. Ez a magyarázata a házasságaimnak. — Hány évesen nősült először? — 17,20 és 22 éves voltam. — Jaj, de fiatal! Milyen nemzetiségűek voltak a feleségek? —Magyar, angol és francia. Bár ezt a franciát Schuleknek hívták, a híres építész unokája. — Vannak gyerekei? — Két fiam. Egyik nyolc-, a másik hétéves. Két gyerek, két mamától. Az egyik Párizsban, a másik Torontóban él. —Milyen apának tartja magát? — Borzasztónak. Nincsenek bennem apai ösztönök. Belerokkantam abba, hogy egy gyerek üvölt. Tudom, hogy nem szép, de egyetértek azzal az einsteini mondással, miszerint egy gyerek ötéves kora alatt állat. Akkor még nem egészen olyan, mint egy értelmes ember. Becsinál, üvölt... — Hogyan viseli a népszerűséget? — Nézze, egy orgonistánál a népszerűség nem olyan szembetűnő. Ha a nevét ismerik, egyáltalán nem törvényszerű, hogy az arcát is ismerjék. — Milyen jelentős fellépésre készül? — Lehet, hogy vége a jóvilágnak, mert eladtam magam az ördögnek. Megkeresett Frideri- kusz Sándor, hogy vállaljam szeptember 14-én a vele való fellépést. Bevallom, kicsit vonakodtam. Mondtam neki, nem igazán az én közönségem nézi az ő műsorát. Keményen érvelt. Azt mondta, 6 és fél millióan nézik a show-ját. Ebből 300 ezren lehetnek, akik eljárnak a koncertjeimre. Tehát nem egy rossz arány, ha emellett még 6 millió 200 ezren megismernek. Ez volt az egyik. A másik az, hogy egy tisztességes tiszteletdíjat ajánlott fel. Bár közöltem vele, ha cikiz, 100 ezret, ha nem bánt, 50 ezret kérek... Azt válaszolta, mivel nehéz gazdasági körülmények között élünk, akkor ez egy cikimentes műsor lesz. —Azt hiszem, lassan indulnia kell a koncertre... — Nézze, nagyon kellemetlen helyzetben vagyok. A barátom elvitte a pénztárcámat... —Én meg most jövök a gyulai határtól és mielőtt ide indultam, átöltöztem. A pénztárcám otthon maradt. Ez tényleg kellemetlen. A Márvány cukrászda főnöke megkönyörült rajtunk. A számlát természetesen másnap kifizettem... Béla Vali Ha mégis ágyba bújok, az a hab a tortán... A SZERZŐ FELVÉTELEI
