Békés Megyei Hírlap, 1993. augusztus (48. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-09 / 184. szám
1993. augusztus 9., hétfő EXKLUZÍV •BÉKÉS MEGYEI HÍRLAP Kedveli az ékszereket és a szép ruhákat-nem vált meg a fodrászától-lejár a közértbe, a piacra és befőz-szeret olvasni, kiállításra járni és nézi a Dallast A miniszterelnöki rezidencia emeleti nappalija olyan, mint egy múzeum. A képek, a bútorok, a szőnyegek, a szobrok szépek és ízlésesek. Semmi sem magántulajdon. Itt minden a Magyar Köztársaságé. Csak egy intarziás könyvesszekrény került ide az Antall családtól, benne a miniszterelnök egyetem óta gyűjtött legkedvesebb könyveivel. A hűvös nappaliban zöld kosztümös, lila blú- zos, vékony asszony fogad. Mozdulatai visszafogottak. Lassan isszuk a teát, közben beszélgetünk. Mintha mindig ismertük volna egymást. Antall József- né Fülepp Klára nehezen vállalta a nyilvánosságot. Senkinek nem szeret ártani, nem szeret szerepelni, nem is érzi ennek szükségességét, de belátja, hogy a közvélemény szemében o nem egy nyugdíjas számviteli csoportvezető, hanem Magyarország első, felelős emberének felesége. —Azt hallottam, hogy a családjának volt valami köze Kossuth Lajoshoz. — Részben apai nagyanyám révén rokonom, másrészt pedig nagyapám testvérét, Fülepp Li- pótot 1849-ben Kossuth Lajos nevezte ki Kras- só-Szörény vármegye teljhatalmú kormánybiztosává. A kinevezési okiratot Kossuth aláírásával családi ereklyeként őrizzük. A szabadság- harc bukása után Fülepp Lipót emigrált, s távollétében halálra ítélték. Egy ideig Jersey szigetén élt, és ott barátságot kötött Victor Hugóval, Lipót fia, Fülepp Kálmán, apám unokatestvére Budapest főpolgármestere volt. Erre az ötvenes években néhányszor emlékeztettek, nem valami barátságosan. —Szülei mivel foglalkoznak? — Édesapám tisztviselőként dolgozott a városházán, édesanyám vezette a háztartást, és nevelte a lányait. A nehéz idők ellenére boldog gyermekkorom volt, mert szeretetben nőttem fel. Apámat a „fordulat évé”-ben előbb kirúgták az állásából, majd nyugdíjazták. Félő volt, hogy az egész családot kitelepítik. Akkor a szüleim minden nélkülözhető dolgot pénzzé tettek, hogy ha menni kell, legyen valami kis tartalékunk. Később önként odavettek a lakásba egy társbérlőt, és ennek vagy valami másnak köszönhetően, megúsztuk a legrosszabbat. Édesanyám még él, 95 éves, a nővéremnél lakik Németországban. Gyakran beszélünk telefonon, és amikor csak tehetem, mindkettőjüket meglátogatom. — Az egyik jól értesült lapban azt olvastam, hogy Önök több mint harmincöt éve házasok. — Az információ közeljár az igazsághoz... —Mikor ismerkedtek meg, és hol? — Tizenöt éves voltam, amikor anyám kíséretében szombatonként tánciskolái össztáncokra jártam. Ez csak manapság olyan megmoso- lyognivaló. Abban az időben az össztáncok jelentették a fiatalság szolid szórakozását. Ott ismerkedtünk meg. Sokat táncoltunk egymással... —Tetszett ? Rögtön ? Nagyon ? — Muszáj erre válaszolnom? Egyébként igen, nagyon... —Hogyan éltek ebben az időben? — Nyomasztóan. Én gimnáziumba jártam, apámnak megvonták a nyugdíját. Alkalmi munkából tartott el bennünket. Ezt nekem állandóan titkolnom kellett, nehogy osztályidegennek bélyegezzenek. Mostanában gyakran csodálkozom azokon, akik arról beszélnek, hogy ők hittek a kommunista eszmékben, és nem vettek észre semmit. Hogy lehet ez? Csak egy példát mesélek el, ami annyira jellemezte azokat az időkét. Egyik iskolatársam nagyon jól rajzolt, neki kellett „megalkotnia” a november 7-ei faliújságot. Megrajzolta a Kremlt, de nem tetszett neki a saját műve és azt mondta rá: — Na, ez leginkább a pisai ferde toronyra hasonlít! Azonnal besúgta valaki. Összehívták az iskola- tanácsot, a párttitkárt, az igazgatót és ezért a semmiségért fél évvel az érettségi előtt kicsapták a középiskolából. —Érettségi után mihez kezdett?-— Férjhez mentem, majd dolgozni kezdtem. Gimnáziumi végzettséggel nem volt könnyű állást találni. Mindkettőnk keresetére szükség volt. A férjem elvégezte a történelem—levéltár szakot, de csak vidéken kapott volna állást. Nem vállalta el, így évekig cédulázott a Széchenyi Könyvtárban, míg óradíjas tanár lett az Eötvös Gimnáziumban. — Talán Jeszenszky Edit nyilatkozta valahol azt, hogy az egész Antall família együtt lakott a belvárosban. — Valóban. Én néha úgy fogalmaztam, hogy Családi Tsz-ben élek. A Ferencziek téri lakásban laktak kettőnkön kívül a férjem szülei, a nővére a férjével és két kislányával. Amikor a férjem nagyapja meghalt, akkor a nagyanyja is odaköltözött, sőt a mi két gyerekünk is ott gyarapította a családot. — Hogyan lehetett ezt a tömeget egy szerek mes fiatalasszonynak elviselni? — Nagy alkalmazkodással. Én tulajdonképpen átkerültem gyereknek az egyik családból a másikba. így nem is esett annyira nehezemre. Anyósommal nagyon jól alakult a kapcsolatom, sokat tanultam tőle. A háztartás megszervezésének feladata persze jobbára őrá hárult. Mi csak besegítettünk. Képzelje el, mekkora edényekben főtt ott az ebéd vagy a vacsora. Előbb egy szobában laktunk, majd később jutott nekünk egy kis hall, de akkor már megvoltak a gyerekek. Önálló lakásunk csak 1971 -ben lett. Most itt élek, ebben az elegáns villában, és mégis úgy érzem, az én igazi otthonom mindig az a lakás marad... —-Sokat van egyedül? — Sokat, de azt hiszem, hogy ebben a helyzetben ez a természetes. Nagy boldogság nekem, hogy most velünk lakik a két fiunk, György és Péter. —-Az ügyvéd és a fotós? — Igen. A nagyobbik, akit mi itthon Andrásnak hívunk, rendkívül zárkózott. Neki sima útja volt az egyetemre, mindig nagyon jól tanult. A fiatalabb közvetlen, beszédes. Rengeteget bajlódtunk vele, mert ő rossz tanuló volt. Egy idő után az apja járt a szülői értekezletekre, mert én már nem mertem a tanárok szeme elé kerülni. Ugyanakkor az is igaz, ho;gy gimnazista korában egész nyarakat dolgozott végig, hogy a keresett pénzén hozzak neki külföldről fényképezőgépet. Alapvetően a fotózás változtatta meg az életét, akkor talált magára. Most egy újságnál dolgozik, nemrégiben kiállítása volt, és tökéletesen boldog. Nagyon szeretem a fiaimat, születésüktől fogva betöltötték egész életemet. Mindig is fiúkat akartam, nekem teljesült a vágyam és szívből sajnálom azokat a nőket, akik kimaradtak az anyaságból. A kisebbik fiam egyébként külön „meglepe- tés”-gyerekként érkezett. A férjem elment az esti gimnáziumba órát tartani, én meg otthon voltam abban a hitben, hogy van még egy jó hetem hátra a szülésig. Mire a tanítás befejeződött, azzal a hírrel várták a barátaink, hogy immár kétgyerekes családapa. —Ez már a hatvanas évek. Mi volt 1956-ban ? — Nem éltünk könnyen soha. A férjem óraadó tanár volt az Eötvös Gimnáziumban, én pedig egy angyalföldi gyárba jártam könyvelni. Teljesen reménytelennek tűnt bármiféle változás. Emlékszem, a férjem elment egy iskolai cserelátogatásra Lengyelországba. Magával ragadta az a hangulat, az a szellemiség, amit ott tapasztalt a lengyeleknél. 1956. október 23-a után a távollétében választották meg a forradalmi bizottság elnökének. Róla aztán mindenki tudta, hogy szívből utálja a kommunista rendszert, és ezt a véleményét soha nem is titkolta. Apósom félretett kisgazdapárti politikusként a szőlőjét művelte Somlón, a fia ment érte, együtt jöttek Pestre. Kezdték újjászervezni a kisgazdapártot, éjjel-nappal tárgyaltak a parlamentben, szinte soha nem voltak otthon. Én pedig minden éjszaka imádkoztam, nehogy valami bajuk történjen. Hívő vagyok, naponta imádkozom. Sokszor éreztem már az életem folyamán, hogy az imádság segít.-— Ön hogy látta azokat az időket? — Természetesen boldogok voltunk és reménykedtünk. Abban a lakásban, ahol annyian laktunk, soha semmiről nem esett annyi szó, mint a politikáról. Politizáltak az ebédlőben, a konyhában, a fürdőszobában, hétvégeken és hét közben... Ennek most, hirtelen tétje és értelme lett... —Mi történt november 4-e után? — Életem egyik legmegrázóbb pillanata volt, amikor hajnalban megszólalt a rádióban Nagy Imre, s közben a Ferencziek terén dübörögtek a szovjet tankok. Tudtunk róla, hogy a férjemet többen feljelentették. Kezdődött a rettegés, hogy mikor viszik el. Aztán jött a házkutatás és a letartóztatás, majd szabadon engedték. Ezzel persze nem szűnt meg a zaklatása, újra jöttek letartóztatni, a személyi igazolványában azonban Kis-Jenői Antall József néven szerepelt, a nyomozók meg Antall Józsefet keresték. Mire észbekaptak és visszajöttek, akkorra a férjem már összecsomagolt egy kis táskába, és „ismeretlen” helyre távozott. —Ami már ismertebb a nagyközönség előtt, azok a „legendás” Toldy gimnáziumi évek. — Igen. Ehhez a legendához hadd tegyek annyit hozzá, hogy a tanári kar nagyrészt ötvenhatosokból állt. Szándékosan, hogy a hatalom feltűnés nélkül szemmel tarthassa őket. 1959- ben egyébként innen is elbocsátották. Indok: „Politikai magatartása miatt nem alkalmas a pedagógusi pályára,” —Soha nem tett neki szemrehányást, amiért a meleg családi otthon építése helyett bizonytalan politikai álmokat kergetett? — Nekem menet közben kellett rájönnöm arra, hogy a férjem egy rendkívüli ember, és egy olyan emberrel élek együtt, aki teljesen elüt az átlagtól. Mindig bámultam mérhetetlen kitartását, azt az adottságát, hogy könnyen és gyorsan tanul..., hogy művelt és sokoldalú. Egész életében csak a politika érdekelte, és amikor látta, hogy a Kádár-rendszerben ez megint csak lehetetlen, akkor kezdett orvostörténettel foglalkozni. Hosszú, szívós munkával szervezte meg, hordta össze a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumot, ahol kezdetben évekig tudományos főmunkatársként dolgozott. Hogy nekem mi volt ebben a szerepem? Megteremteni azt a nyugodt légkörű otthont, amiről a kérdésében szó esett. A hétköznapi élet megszervezése, a bevásárlás, a főzés, a gyermeknevelés, a leckekérdezés mind rám várt. Én pedig igazán boldogan csináltam, hiszen ez jelentette az életemet. A hétvégeket azonban mindig együtt töltötte a család. — Mi történtr amikor nyilvánvaló lett, hogy az előző rendszer összeomlik, megalakulnak a pártok, és szerveződik a Magyar Demokrata Fórum? — Erről az időről a barátaim és anyám biztatására naplót kezdtem írni. Persze, csak magamnak. Harmincöt év reménytelensége után hirtelen megcsillant valami nagyszerű. Ez azt is jelentette, hogy a férjem ettől kezdve éjfélkor járt haza, és szombat-vasárnap is távol volt. Iszonyú gyorsan követték egymást az ese- ményk. Jöttek az EKA-tárgyalások, folyt a párbeszéd a reformerek és az ellenzék között. Elmentem néhány nagygyűlésre, például a sportcsarnokba, meg a Corvin moziba. Hallgattam a szónokokat, köztük a férjemet. Újra és újra tudatosult bennem a felismerés, hogy egy különleges emberhez kötöttem a sorsomat. Amikor miniszterelnök lett, sírtam a büszkeségtől, meg attól, hogy nagyon féltettem. Tudtam, nehéz idők következnek. —Azok is következtek. Olvas újságot? — O, igen, és mélységesen elkeserít, amikor azt a sok aljasságot elolvasom, amit a férjemről és a kormányról összehordanak. Nagyon bánt. Én aztán igazán közelről látom, micsoda iszonyú erőfeszítéseket tesznek azért, hogy ez a kis ország végre talpra álljon. — Az Ön neve nem szerepel a jótékonysági gálák névsorában, nem vállal alapítványi védnökségeket. Annak idején Szakasits Árpád felesége a Magyar Vöröskereszt elnöke volt. Nem vágyik közszereplésre? — Nem is tudom. Nem nagyon hívnak, és azt hiszem, hogy a túlzott nyilvánosság nem az én világom. Azért szívesen elmondanék valamit. Jóban vagyok a miniszter- és államtitkár-feleségekkel. Ez azt is jelenti, hogy bizonyos időközönként összejövünk és pénzt gyűjtünk. Ebből először könyveket vásároltunk és küldtünk Kárpátaljára. Aztán Mádl Ferencnén keresztül kapcsolatba kerültünk a Nyugdíjnélküli Időskorúak Országos Szervezetével. Megkérdezték, nem tudnánk-e segíteni? Azóta az általunk összegyűjtött pénzekből rendszeresen támogatjuk az arra rászoruló, nyugdíj nélküli öregeket. A címeket a szervezettől kapjuk. Tudom, ez nem sok, de nagyon boldogító érzés segíteni Antall Józsefné Fülepp Klára: „...életem egy nagyformátumú ember folyamatos szolgálatában telik” MTI FOTÓ másokon. Szívesen megmutatnék néhány levelet, amit ezek a minden támogatásból kiszorult idős, beteg, fáradt emberek írnak. Megható és elszomorító beszámolókat kapok. — Még nem beszéltünk semmit csacska női dolgokról, például honnan ötlözik, hogyan telik a napja, milyen a fodrásza és más, csupa komolytalanságról. .. — Ez már könnyebb téma. Szeretem a szép ruhákat, mindig is szerettem öltözni. Még a legvadabb rákosista időkben is volt legalább egy jó ruhám, amiben évekig elegánsnak éreztem magam. Büszke vagyok arra, hogy akkor is sokan elkérték tőlem a varrónőm címét. Most hol varratok, hol alakíttatok, a nővéremtől is kapok ruhákat, és van egy kedvenc butikom a Krisztinában, ahol vásárolok. Nagyon szeretem a kosztümöket, az egyszerű vonalú ruhákat. Szeretem az ékszereket, bár ez inkább csak olyan női vágyakozás. Ezer éve járok ugyanahhoz a fodrászhoz. A hétköznapok nagyjából úgy telnek el, mint más nyugdíjasnak. A férjem és a fiaim ruháit én hordom a tisztítóba, én megyek a közértbe, a piacra, én főztem be azt a rengeteg sárgabarackot, amit mostanában kaptunk ajándékba. Mivel sokat vagyok egyedül, gyakran nézek tévét, még a kritikusok által mélyen lenézett sorozatokat is, például a Dallast. Sokat sétálok, nyáron uszodába járok, szeretem a kiállításokat, olvasok..., főképp novellákat. Elég sok levelet kapok, ezek megválaszolása szintén időbe kerül. —Milyen gyakran reprezentál? — Nem túl sokszor. Legutóbb a dán királyi párral, előtte Erzsébet királynővel találkoztam, aki kedves, de tartózkodó. Engem roppant zavart, hogy a protokoll azt írta elő, nem szabad vele témát kezdeményezni. Pedig olyan szívesen elmeséltem volna neki, hogy 12 éves koromban leveleztem egy manchesteri kislánnyal, aki a királyi pár esküvője alkalmából küldött nekem egy „E” és „P” monogramos zsebkendőt. Ezeket a kis zsebkendőket ma is őrzöm. —Bizonyos szerzőjóvoltából az egész ország tudja, hogy a férje beteg. Mekkora megpróbáltatás ez egy feleségnek? — Nagyon aggódom, és igyekszem vigyázni rá, bár ez nehéz, mert szinte egész nap távol van, túl sokat dolgozik. A biztos pont az életünkben, hogy mindig együtt reggelizünk. Erről én go- doskodom. — Ha maga elé tenne egy nagy fehér lapot, középre húzna egy vonalat, majd ráírná, hogy mérleg, vajon mit mutatna? — Nem kell ahhoz mérleget készíteni. Azt írhatnám rá, hogy az én életem egy nagyformátumú ember folyamatos szolgálatában telik. A többit tőle kellene megkérdezni... Seszták Ágnes (Az INTERJÚ ELŐSZÖR A PESTI H ÍRLAPBAN JELENT MEG A TÖRTÉNELEM ÁRNYÉKÁBAN CÍMMEL)
