Békés Megyei Hírlap, 1993. július (48. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-07 / 156. szám
TENY-KEPEK 1993. július 7., szerda Ahol a mókusok a tenyeredből esznek Finnországi benyomások — Milyen céllal jött? — Turistaként. — Megvan a repülőjegye visszafelé? — Megvan. — Láthatnám? Ezzel a barátságtalan párbeszéddel fogadott bennünket a hivatalos Finnország. A nem hivatalos fogadtatás annál kedvesebb volt: amikor kiszálltunk az autóból, vendéglátóink, Lajosék Helsinkiben lévő, zöldövezeti lakásánál, egyből egy mókus kezdett velünk incselkedni, hol egészen közel jőve, hol odébb sétálva, hol a saját farkát kergetve körbe-körbe a vaskos fatörzsön. A júniusi kánikulából a szép, kellemes, de itthon május első felének megfelelő időbe érkeztünk. Javában virágzott az orgona és az utcákat, parkokat, kerteket csodásán díszítő rododendron. Érdekesek és szokatlanok voltak az úgynevezett fehér éjszakák. Az északi sarkkör közelsége miatt a nyári és a téli nappalok hossza nagyon különböző. Ottlétünk idején este 11-kor ment le a nap és hajnali 3-kor már felkelt. Közbülbe sem sötétedett igazán. Ennek a böjtje télen van, amikor viszont délután háromkor már sötétedni kezd. Az öt hónapos hótakaró, a hat-hét hónapos kopárság és sötétség eléggé megviseli a finneket, aki csak teheti, elmenekül délre egy-két téli hétre vagy hónapra. Legkedveltebb körükben a dél-spanyol és a görög tengerpart, ahol holtszezon} olcsó árakkal fogadják őket. Úgy hallottuk, hogy termálvizes üdülőhelyeken is szívesen időznek a finnek az októ- bertől áprilisig tartó telük idején. (Vajon mi kihasználjuk-e ezt?) Fenyó', fenyő, fenyő Finnország csaknem egész területe a hatalmas északi fenyő- erdő-zónába tartozik, csak a déli és nyugati tengerparti vidéken keveredik a fenyő lombos fákkal, főleg nyírrel. A finn tanyákat nem akácfa- vagy jegyenyefacsoport veszi körül, hanem fenyőfák. Amikor a múlt század végén Európa-szerte nagyipari méreteket öltött a papírgyártás, akkor döbbentek rá a finnek, hogy milyen óriási érték a fájuk, s megindult a kitermelés, de az ország területének még ma is több mint 70 százalékát borítják az óriási erdőségek. (Összehasonlításul: Magyarországon ez 17 százalék.) Fakitermelés után telepíteni sem kell az új generációt. A saját szemünkkel láttuk, hogy egy- egy ilyen parcellán a földben szunnyadó magokból százával bújnak elő a kis fenyők, mihelyt napfényhez, vízhez és levegőhöz jutnak. Ebben az országban még az útszéli árokban sem disz- nóparéj nő, hanem fenyő. Helsinki Helsinki nagyobb, mint bármelyik vidéki városunk, de negyedakkora, mint Budapest. 1812 óta az ország fővárosa. Három oldalról tenger veszi körül, északról erdő határolja. A levegője tehát tiszta. Por, mondhatni, egy szem sincs. Parkjai, strandjai, erdőben épült, a finn építészetet híressé tevő elővárosai és a sok partmenti sziget kellemes lakóhellyé teszik. A belvárosi üzleti negyed olyan, mint bármelyik európai nagyvárosé, a tengeröblök és a szigetek jachtkikötői balatoni, adriai emlékeket ébresztenek a magyar utasban. A neoklasszicista Szenátus teret mintha csal} Szentpétervárról tolták volna ide, a bank-, áruház- és szállodaépületek nyugati jellegűek, míg a századeleji, számunkra Kós Károlyt idéző jugend-stílus a finn népi építészetből sarjadt. A tengerparti piactérről indulnak a kisebb városnéző hajók és a helyi menetrendszerű járatok, kicsit távolabbról a hatalmas tengerjárók. Egy ilyen 2700 személyes, 580 személyautót szállító, nyolcemeletes monstrummal mi is áthajóztunk Stockholmba egy napra. Erről az éttermekkel, kávézókkal, üzletekkel, éjszakai mulatóval, liftekkel, mozival és A mókus a mogyorót szereti a legjobban, de villámgyorsan tisztítja meg a napraforgómagot is játszószobákkal ellátott úszó szállodáról külön is oldalakat lehetne írni. A nemzeti büszkeség és a szamóca Finnország csak 1917 óta független állam. A múlt század elejéig a svéd birodalom része vplt, az 1809-es svéd-orosz háború után orosz cári nagyhercegség lett, igaz, önkormányzattal, saját alkotmánnyal és közigazgatással. A finn nyelvet ugyanúgy kellett annak idején irodalmi rangra emelni a svéddel szemben, mint Kazinczyéknak a magyart a német ellenében, s ugyanúgy lejátszódott a nemzeti öntudatra ébredés reformfolyamata, mint minálunk. Csakhogy Finnországban ez a folyamat nem tört meg, sőt, a Szovjetunió ellen 1939—44 között vívott háborúk még inkább egységbe kovácsolták ezt a kis népet. Büszkék arra, hogy Anglián és a Szovjetunión kívül Finnország volt az egyetlen olyan európai ország, amely részt vett a második világháborúban, de el tudta kerülni az idegen megszállást. Igaz, ez területe egytizedének elvesztésébe került. Ma is minden finnben lobog a nemzeti tudat, és évi tizennyolc zászlós ünnepükön büszkén fellobogózzák nemcsak a házakat, hanem még a mökkiket (nyaralókat) is. Itt ezt senki nem hívja nacionalizmusnak. A piacokon, vásárcsarnokokban eleinte nem értettem, mi a csuda a kofimainen szó, ami nagyon sok portékára ki volt írva. Mint megtudtam, azt jelenti: hazai. És a jó finn háziasszony például a hazai szamócát veszi meg, még akkor is, ha az csúnyább és egyötödével drágább, mint a külföldi. A szamócaszüret egyébként is ünnepi esemény. Olyan mostoha errefelé az időjárás, olyan rövid a nyár, olyan köves, sziklás a talaj, más gyümölcs annyira kevés terem (a szőlő és a dió meg sem él), hogy a szamóca a nemzeti gyümölcs, az öröm és a büszkeség forrása. Népi motívum is. Itt szamócát hímeznek az asztalterítőre és a falvédőre, szamócát festenek a bögrére és a dísztárgyakra, szamóca nevet ránk a papírszalvétáról és az üdvözlőlapokról. Drágaság A magyar fizetésekhez mérten irdatlanul drága országban jártunk. Átszámítva egy villamos- jegy 150, egy képes levelezőlap 40-80, egy múzeumi belépő 170-400 forint. Intő példaként mesélték nevetve Lajosék, hogy a tavaly nyáron vendégül látott budapesti házaspár utolsó este gálánsán meghívta őket vacsorára egy közepes kategóriájú étterembe. A négyszemélyes vacsorára hétezer forintnyi finn márkát tartalékoltak, de a végén a meghívottaknak kellett kipótolniuk az összeget, hogy ki tudják fizetni a számlát. Büszkeséggel töltött el, hogy élelmiszer-, benzin-, ruházat- és bútorárban már- már utolértük a finneket. Fizetésben sajnos nem, az átlagfizetés ott éppen tízszer annyi, mint nálunk. A nyelv Megéreztük, milyen az, ha egy külföldi Magyarországra jön és hallja a mi beszédünket. Ugyanúgy nem ért belőle egy kulckot Porvoo a finn Szentendre. A képen látható valamennyi ház fából készült, még a tornyos városháza is sem, mint mi a finnből. Eddig csak olyan országokban jártunk, ahol az indoeurópai nyelvcsaládhoz tartozó nyelvek egyikén beszéltek, s némi latin, német, angol és orosz tudással bárhol elboldogultunk. Most nem segített a finnugor rokonság. Egyetlen szerencséje van a magyar utasnak Finnországban, az, hogy a svéd kisebbségre való tekintettel minden felirat kétnyelvű. A „keskusta”, “puhelin” és „yliopisto” táblákon például olvasható svédül is, hogy “centrum”, „telefon” és „universitet”. Mökkiztünk A mökki eredetileg kunyhót jelent, persze szaunával. Mert nincs Éinnországban olyan kicsi kunyhó, amelyben azért ne lenne szauna. A városi ember — akárcsak nálunk — törekszik arra, hogy legyen egy kis mökkije, lehetőleg tóparton vagy a tenger partján. A hatvanezer tó országában, a csipkézett szélű, félszigetekkel és szigetekkel teleszórt tengerpart világában ez egyáltalán nem elérhetetlen álom. így a mökkizés ma már telkezést, ví- kendezést, vidéki szaunázást jelent. Barátaink finn barátainak jóvoltából két mökkiben is vendégeskedtünk néhány napig. Mindjárt meg is ismerhettük a két alaptípust. A nyári házak vagy eredeti, régi gerendaházak (mi úgy hívjuk: régi parasztházak), vagy a hagyományos anyagokat, formákat, belső térkiképzést utánzó újak. A helsinki skanzent is megjárva megállapítottuk, hogy általában nagyobb parasztházak épültek itt, mint nálunk. Nyilván hely is volt, fa is volt, a téli tüzelő sem okozott gondot. Hiszen Finnország három és félszer akkora, mint Magyarország, de csak 4,7 millió lakosa van. A mökkiket bizonyos szempontból modernizálják. Van villany és ami vele jár: villanytűzhely, hűtőszekrény, televízió. Sőt, bármilyen hihetetlen, még telefon is! És nemcsak a kétszáz lelkes faluban, de még a minden lakott településtől távoli, erdő közepén álló nyaralóban is! Más szempontból viszont a hagyományos az úr. Fürdőszoba nincs, azt a szauna és a tó helyettesíti, s a nyaraló legkisebb helyisége is különálló falusi budi. Nem tudom, hogy a környezetvédők tiltják az emésztőgödrök építését, vagy a sziklás talaj eleve ki- záija ezt a módszert. A kis házacskákat azonban szívükhöz közelebb állónak érzik a finnek, mint mi. Díszítik, ablaka van függönnyel és muskátlival, némelyiket úgy telepingálják, mint idehaza a tulipános ládát. Az ülőke alatt cserélhető műanyag dézsát helyeznek el. A telkek óriásiak, Esa bácsiéké például egyhektáros volt. A ház körül lekaszálták a füvet (ami itt nő magától, nem kell se vetni, se locsolni, csak évente háromszor lekaszálni), egyébként az erdőt úgy hagyták, ahogy volt. A kapu és a kerítés ebben az országban nem divat. Imitt- amott láttunk csak fenyőkből telepített és nyírt sövényt. Hívatlanul senki nem megy a másik portájára és kész. A telekhatárt firtató kérdésünkre mindkét házigazdánk rátalált némi keresgélés után egy-egy jelzőkaróra vagy sziklára a bokrok alján. A magyar lelkületre valló „Nem szokás errefelé kerítést húzni?” — kérdésünkre őszinte ártatlansággal válaszolták: „ Minek? Itt nincsenek állatok”. (A finn erdők jellegzetes vadjával, ajávorszar- vassal csak a KRESZ-táblákon méter hosszú evezős csónakokkal gyűjtötték össze a templom nélküli falvak és tanyák lakosait és mentek a templomos faluba. A finn gyerekek, Lajosék és a mi számunkra azonban azért is csodasziget Seurasaari, mert az itt élő vadludak, récék, cinkék és mókusok már hozzászoktak az emberekhez és az etetéshez. Ha csak zörögni kezdtél a mogyorós zacskóval, rendszerint már eléd állt egy-egy mókus és kért, aztán jó étvággyal evett a kezedből. De a félénkebbeket sem kellett hosszasan rábeszélni a közeledésre. A cinkék közül is csak az Szauna a tóparton, itt „mökkiztünk” találkoztunk, ugyanis itt a vadveszélyt a lapátos agancsú állat képe jelzi.) À nyaralókba (de a városi lakásokba is) hatalmas, egybefüggő ablaktáblákat építenek, mert úgy szebb a kilátás. Egyetlen zár véd mindent jelképesen, csak az nem tör be, aki nem akar. Úgy látszik, itt nem akar senki. Ésa bácsiék egynapos ismeretség után otthagytak minket az egyhektáros paradicsomban, két teli hűtőszekrénnyel, teli fáskamrával és egy csónakkal. Csak élvezzük a csöndet, a nyugalmat, a jó levegőt, vegyünk el mindent, használjuk, amire csak szükségünk van. Két napig csak madárdalt hallottunk, mígnem az érintetlen csöndbe a szomszéd lánykák sivalkodása hasított bele. Szaunázás után ugrottak be a vízbe, majd a mamájuk is utánuk. A levegő legfeljebb 17 fokos volt és a víz sem lehetett melegebb. Ahány ház, annyi szokás. Seurasaari, a csodasziget A 45 hektáros Seura-sziget (finnül Seurasaari) tulajdonképpen Helsinki belvárosában van, de csak egy fahídon gyalogosan vagy hajóval lehet megközelíteni. À finn táj sűrítménye ez a kis földdarab: erdő, szikla és víz a maga szinte érintetlen formájában. Ebbe a tájba illesztették bele a kis népi Finnországot, a skanzent. Van ugyan belépőjegy, de csak az vesz, aki az épületek belsejébe is be akar menni, egyébként városi sétaerdőként üzemel a sziget. A skanzen látnivalói közül számunkra az úgynevezett templomos hajók voltak a legérdekesebbek. A fából ácsolt, akár száz főt is szállítani tudó, 16-22 elsőnek a tenyerünkbe csalogatásához kellett némi kitartás, aztán már felbátorodva egymás után landoltak a napraforgómagot kínáló kezünkün a szén-, barát- és kékcinegék. Végszó Ahogyan nem lehet egy országot két hét alatt megismerni, ugyanúgy nem lehet egyetlen újságoldalon beszámolni minden élményünkről. Hiszen még nem szóltam a korábbi fővárosról, Turkuról és más vidéki városokba tett kirándulásainkról, a fatemplomokról és a számos modem templomról, a gyulaira em- lékeztetőhámeenlinnai téglavárról, a finn földművesek parányi tábláiról, amelyeknek a közepén hatathnas sziklakupac jelzi, hogy keserves munkával kell itt megküzdeni minden négyzetméternyi termőföldért, a beiratkozás, káderezés, adminisztráció és csomagelvétel nélkül használható számos könyvtárról és még nagyon sok másról. Azt azonban kezdtük megsejteni, hogy miért volt fontos a finn határőrnek, hogy ne csak jöjjünk, hanem bizton el is hagyjuk az országot. Finnországban ma még csak finnek, svédek és lappok élnek a természetet, a kultúrát, a jólétet és egymást megbecsülve. Még a városi emberek között is valamiféle tiszta falusi erkölcs érvényesül. Féltik a békés, kiegyensúlyozott, kerítések nélküli, bizalomra épülő életüket minden idegentől. Nincs szükségük sem a keleti gazdasági menekültekre, sem a Nyugat zajos, szemetelő, harsánykodó, száguldozó, pénzüket fitogtató, kommersz polgáraira. Simonffy Ágnes
