Békés Megyei Hírlap, 1993. július (48. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-07 / 156. szám
1993. július 7., szerda BOTRÁNYKÖVEK Obérés megyei hírlap Akik utólagosan bátrak „Emberünket a tények nem különösebben zavarják” Vajon hogyan kellene megnevezni az utólagos szántónké - rőket, a későn felháborodotta- kat, a minden rizikó nélküli hőbörgőket, az elkésett mell- döngetőket? Merthogy vannak. Előbb kérdeznek, aztán csökönyösen faggatnak, végül provokálnak és kioktatnak. Ellátnak bennünket nem nagyon eredeti, nem nagyon bölcs igazságaikkal. Hadd írok le közülük egyet. A Salgótarján és Szolnok közötti úton akadtam össze vele. Sítáborból tartottunk haza. ¥ A társaság lassan-lassan összerázódott, ebben az idő múlása éppúgy szerepet játszott, mint a hosszú téli estéken kortyolgatott sör és borovicska. Emberemmel kerültük egymást, magamról tudtam, róla pedig feltételeztem — tudja, tudjuk, felesleges a vita. Régebbről ismertem, a végeredmény csak az lehetett, hogy újfent semmiben sem értünk egyet. O az utóbbi években egy alföldi kisváros (az én városom) önkormányzatánál nyert el magasabb (párt)funkciót. E poszt — maradjon megnevezés nélkül — különösképp feltételezi, sőt követeli a párbeszéd, a megértés, az együttgondolkodás és -cselekvés szükségességét. Legalábbis így hittem. Átléptük a határt, ahol olyan kö- telességtudóan rezeit be mindenki, mintha lopáson érték volna. Salgótarjánban sietős vásárlás és minél hamarabbi indulás hazafelé. Ekkor állt fel emberem, jött kissé hátrébb, hozzám. Most pedig politizálni akarok veled! —jelentette ki. Hét napja tartó kikerüléses játékom célegyenesében csapott le rám. És kérdezett. Azok mit csinálnának másképp a választások után, miért lenne az jobb? Egyáltalán, mi nem jó nekem? Mondtam valamit. Bizonyára esetlenül és összeszedetlenül. Én is sztrájkoltam? — kérdezte a három évvel ezelőtti országos egyetemi és főiskolai diákmegmozdulásokra célozva. Hogyan téveszthetnek meg bennünket ennyire? Mert szerinte — nem is kérdéses — politikai erők játékai voltunk. Befurakodtak közénk ellenzéki elemek és kisajátítottak. (Talán észre sem veszi, milyen régről ismert, klasszikus toposzt emleget.) Próbálok felelni. Honnan a fenéből tudja ő helyettünk, kik és miként tévesztettek meg bennünket? Honnét látja a közénk befurakodottakat? Kenyérharc volt, főként —- válaszolok. De nem győzöm meg. Emberem 120 kilométerről és kívülről jobban látja, mint mi néhány ezren belülről. Az alföldi kisvárosban ugyanis nincs főiskola, egyetem meg főként. Aztán vagdalkozik. Uszító- nak mondja azt a két napilapot, amelyet éhségemben, s abban a félelemben vettem visszatér- t ve Magyarországra, hogy valamiről lemaradok. Abban egyetértek, nem kormánypártiak — Szindbáddal szólva, nem meggyőződésből, hanem jó ízlésből —, ám hogy uszító- ak volnának? Ez sértően túlzó. Amellett, tetszik, nem tetszik, ez a két legjobb napilap. O egy harmadikat olvas, most ezt lobogtatja, melyet évekkel ezelőtt én is vásároltam. Legkedveltebb publicistáimat követtem —jegyzem meg — egyik helyről a másikra. — Az egy szemét, rohadt kommunista! — vág vissza. Kettejüket összevetni, bírálót és bíráltat, igazán mihaszna dolog lenne. Majd sok-sok név merül fel, kikre szerintem érdemes odafigyelni. Ok sem kapnak felmentést, emberem értelmezésében mindannyiból bolsi lesz. Az ország legfőbb közjogi méltósága sem ússza meg kevesebbel, mint Kádár-kreatúra. Eddigi beszélgetésünk több mint csömör. ¥ Jászberényen suhanunk át. Próbálok más irányba kezdeményezni, valahogy így. Nem is volna olyan fontos a politika, miért van a szükségesnél nagyobb jelentősége Csurka dühöngésének, Torgyán haragjának, képviselők átülésének? Holott kérdés lehetne az is, hogy a velőscsont pirított kenyérrel a legfinomabb, mert az ilyesmihez a zsemlye nem igazán alkalmas (Krúdy). Vagy nem volna utolsó végigolvasni azt a kétvagy ötezer könyvet, amit megszorításokkal ugyan, de világ- irodalomnak neveznek. Életprogramnak nem sok ez, igaz, nem is kevés. Mindenesetre jóval több, mint vitatható értékű politikusok nyilatkozatain és gondolatain csámcsogni. Úgy látom, partnerem ebből semmit sem ért. Sebaj. Még annak idején ő volt — „Munkács hős lelkű asszonyáról” elnevezett ;— úttörőcsapatunk titkára. Kék nadrágban, úttörőövvel, fehér ingben, piros nyakkendőben ott grasszált minden jeles ünnepen előttünk. Tisztelgett a csapatzászlónak, jelentést tett az igazgatónőnek. Lelkesen kötötte fel az úttörőnyakkendőt, és kérdezte a 12 pontot. Mi pedig elhittük, hogy úttörőnek lenni kétszer akkora dolog. Hiszen a teljesítendő pontokat vettük figyelembe. Emlékszem, egyszer nyilvánosan megszégyenített és eltávolított három fiút az iskolai úttörőcsapatból, mert szerintük „égő” a piros úttörőnyakkendő. Ekkor kifejezetten harcias volt. Ám mára mindezekre az ő termékeny feledése borul. De bárhogy gondolkodom, nem emlékszem vissza akkori ellenállására, „szemét kom- munistázására”. Sőt állandóan csak a komoly, pozitív, panelelemes beszédei villannak fel. Szolnokra érünk. Rövid pihenő. Eztán a buszban hátrébb vonultam, eltűntem a hazaérkezés élményétől megré- szegülő, ülni már nem tudók között. Négy hónapja már egy levélen gondolkodom, amit emberemnek kellene címeznem. De látom, ebből sem lesz semmi. Vajon hogyan lehetne megnevezni őket, akik most éppen egy döglött lovat szidnak? Ami nem is nehéz, csak a párbaj örökös szabályainak mond ellent. Unfair. Mert nem fog visszarúgni. Talán ők a posztbátrak. Mióta Odorics Ferenc, Szegeden oktató irodalomtörténész forradalmasította szó- összetételek előtagjaként a poszt szót — így keletkezett a posztmagyar —, azóta én is bátrabban használom e szócskát. Bár tény, szóösszetételem pejoratív, az övé korántsem. Tévedés pedig ne legyen. Posztbátor emberem magát tisztességesnek, az előző rendszerben ellenzékinek, most értelmiséginek és jó hazafinak tartja. Igazában mélyen hisz. A tények nem különösebben zavarják. Önkormányzati poszt posztbátor embere toposzokat mond. Rosszakat, régieket, igazságtalanokat. Mindenesetre posztok Emellett gyenge síelő. így állunk. Bőd Tamás, Gyula (Népszabadság, 1993. július 2., péntek) Honnan jöttünk, hová megyünk? Együtt megyünk vagy csak egymás mellett? Az élen állók követhetők-e? Kis magyar rendszerváltás... fotó: lehoczky péter Sörivóknak való Csalhatatlan nyári felvételek. A kánikula, a szinte emésztő szomjúság összefüggő fogalmak. Például az egyre növekvő sörfogyasztással. Ez utóbbi meg egyre inkább az ifjúsággal. Könnyű lenne pálcát tömi a fiatal életek felett, ám mielőtt ezt tennénk, talán mégis érdemes lenne elgondolkodni. Vajon nem a felnőtt-társadalom zúdítja-e nyakukba a sok ragacsos reklámot, vetíti eléjük a „követendő” magatartásmintát? Vajon felróható-e nekik, ha az iskola kapuján az „életbe” kilépve a munkanélküliség keserű kenyere vár rájuk? S szólunk-e nekik, ha úgy látjuk, hogy helytelenül cselekednek? Megragadjuk-e a kezüket, ha olyasmit találuhk benne, ami -— ahogy mondani szokás — kis mértékben or- vossság, kis mértékben méreg? S tudunk-e, akarunk-e válaszolni ezekre a kérdésekre? Patyolatakció Magam is kedvet kaptam mosószerreklám készítésére. A fránya hagyományos mosószerek érdekében természetesen ki sem nyitnám pörös számat: az ilyesmi egy lenne az utálatos szerepkörének elvállalásával. Talán mondani sem kell, a politikai szennyes, valamint az emberi tisztességen, a szavahihetőségen, a megbízhatóságon esett foltok tisztára mosásához lenne néhány ötletem. Amikor Csurkáról kiderült, hogy milliónyi más honfitársával ellentétben, könnyűnek találtatott a megmérettetés keserves pillanataiban, máris hallhattuk az utcán: na ne mondja, hogy csak az Omótól lett ilyen! Továbbgondolva a dolgot, nyilvánvaló, hogy a foltot ejtő szennyeződés igen makacsnak bizonyult: a miniszterelnök úr legalább három évig eme tisztátalansággal volt kénytelen viselni a maga Csurkáját. Ilyen és hasonló esetekben jelenthet pótolhatatlan segítséget új—-egyelőre nevenincs—mosószerem. A nevenincs — ellentétben a hagyományosokkal — előmosós és áztatás nélkül is patyolattisztára mos. (Nem kell bajlódni azzal, hogy volt kommunisták, besúgók a legvadabban lekommunistázzák, leügynököz- zék egymást. Vége tehát felebarátaink fáradságos áztatásának! Sőt, agyő neked előmosós! Nem kell magyarázkodni, hogy kit, milyen nyomasztó kényszer — vagy inkább „kényszer” — vitt a pártba, tett besúgóvá.) Ráadásul, szerünk pihe-puha lágyságot kölcsönöz (a gerincnek). A nevenincs garantálja a színtartóságot is. Kétszínűség esetén például képes mindkét szín változatlan megtartására. Minden foltot láthatatlanná tesz: hipp-hopp, s a foltnak nyoma sincs. (Legfeljebb a Belügyminisztérium kincsestárában — mit beszélek, irattárában —őrzött listákon. Ezeket viszont gondosan eltüntették kíváncsi tekintetünk elől. Ezt nevezik egyébként optikai fehérítésnek.) Mosószerünk a legmakacsabb szennyeződésekkel is elbánik. Megfelelő hígításban még mosakodásra is alkalmas. Eljött tehát a rendszerváltás ideje a mosószereknél. Nem vitás, a hagyományos mosószerek aligha tennék láthatóvá még azt is, hogy Csurka milyen drámai küzdelmet folytatott évtizedeken át. Tette ezt annak ellenére, hogy ez idő alatt két József Attila-díjjal is megkísérelték sakkban tartani (J. A.,J. A.). Már csak annyi gondunk van, hogy vajon minek kereszteljük el ezt a hagyományosnak még Magyarországon sem nevezhető mosószert? Erre legjobb lenne kiírni egy pályázatot, melyet viszont bátran nevezheznénk egymás között patyolatakciónak... Kiss A. János
