Békés Megyei Hírlap, 1993. július (48. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-28 / 174. szám
1993. július 28., szerda BOTRÁNYKÖVEK Egy román szenátor, a feleségem meg a rendőrök Ellenérzés, közúton Tisztelt Rendőrparancsnok Úr! A múlt héten pénteken (július 23-án délután 5 óra tájban) B. városból K. faluba tartottunk az öreg fehér Ladánkkal. (Az utazás célja: a szülők meglátogatása.) A feleségem vezetett, mint mindig, ha családi programot bonyolítunk le. Történt, hogy a Somogyi Béla úton, közel a város széléhez, az úgynevezett Cz.-féle kocsmánál elhaladtunk egy Ford típusú rendőrautó, valamint két bizonytalan testtartású rendőr mellett. (Akartak is igazoltatni, meg nem is. Dévánkozásuk oka feltehetően a szemerkélő eső vagy a hamarosan lejáró szolgálat lehetett.) ,fléma gyereknek az anyja se érti a szavát”, hát továbbmentünk. Körülbelül egy kilométerre lehettünk a várostól, amikor megszólalt a 18 éves fiam a hátulsó ülésen: — Egyfolytában integetnek a rendőrök! (Dilis ez a gyerek, gondoltam. Rendőrtiszti főiskolára akart jelentkezni, de megrémült a magas felvételi ponthatártól; erre föl ugyanabból, a két tárgyból 117 pontott szedett össze a Juhász Gyulán. Másnap — bizonyára elbízta magát — autóvezetésből meghúzták.) MereSztgetem a szemem, sehol nem látok egy árva rendőrt. Aggódva hátrafordulok, nincs-e a gyereknek valami baja. Hát uramfla! Fordék követnek villogó kék Dilemma fénnyel, s csakugyan integetnek, hogy álljunk már meg a mindenit! A feleségem indexel, jobbra csavarja a kormányt, fékez, megáll, lehúzza az ablakot. — Maguknak nem jó a bal indexük, és a kereszteződésben különben sem lehet előzni — mondja köszönés helyett a nyakigláb Ford-boy. (Velünk együtt ő is jócskán kinőtt már a diszkós korból.) A feleségem billent egyet az irányjelző karján, s mit ad Isten, tényleg nem biluxot. Engem a gutaütés kerülget, a minap vizsgáztattam a kocsit, nyomok hát még egyet azon a fránya karon. Persze, hogy villog. (Megjegyzem, nem lehet mindenki műszaki zseni, én is a fiamtól tudtam meg utólag, hogy ha a Fiatnak vagy a Ladának jobbra tekerjük a kormányát, akkor ezek a típusok meglehetősen nehezen irányjeleznek... balra. Nem programozták ugyanis beléjük a Cea- usescu-viccet, se annak a fordítottját: „Indexelj balra, azutánfordulj jobbra!” Szó, ami szó: a Ford-boy tévedett: működik az irányjelzőnk. — De ott a kereszteződésben, mikor a biciklist előzte, nem jelzett — mondja ellentmondást nem tűrően. — Ott különben sem lehet előzni! —Ejnye már!—nézünk egymásra a nejjel. —Nem volt ott semmiféle.biciklis. A fiam meg valami olyasmit motyog a hátunk mögött, hogy abban az útkereszteződésben nemcsak lehet, hanem szabad is előzni. Az elméleti vizsgán elsőre átment a. gyerek, otthon meg is mutatta az aláhúzott sorokat: „útkereszteződésben és közvetlenül az útkereszteződés előtt is szabad előzni, ha a járműfőútvonalon vagy olyan más úton halad, amelyen elsőbbségét jelzőtábla jelzi.” De ne rohanjunk annyira, hiszen még itt vagyunk a határban, valahol a tsz-tanya és a csárda között. — Vagy fizet ezer forint helyszíni bírságot, vagy feljelentjük! — Fizetek persze! — nyúl a táskája után a feleségem. (Ilyen szóra hajló volt mindig, már valószínűleg ilyen is marad.) —Nem fizetsz!—-mordulok rá. — A hölgyet kérdeztük! — reccsen rám Nyakigláb. — Elismeri, hogy szabálytalankodott? — győzködi hitvesemet. Szegény hol rám, hol a rendőrökre néz segélykérőn. Végül már azt sem merné bevallani, hogy a lehető legszabályosabban közlekedett. Ha nem, hát nem. Megíratik ellene a feljelentés. Ezek után a következő kérdéseim lennének a Rendőrparancsnok úrhoz: 1. Helyes-e, ha két szeren- csétlenkedő, magával mit kezdeni nem tudó rendőr az útkereszteződésben zavarja a forgalom rendjét? 2. Illik-e két település között villogó kék fénnyel „ráragadnia” egy fiatal Fordnak egy 60-70 kilométeres ,,sebességgel” cammogó éltesebb korú Ladára, melyet ráadásul hölgy vezet? 3. Az elsőbbséget élvező útvonal kereszteződésében szabad-e (a semmit!) előzni irány- jelzés és -változtatás nélkül? (Ezt a kérdést a rendőrei helyett tettem fel Önnek.) 4. És végezetül: nem vezényelték a közelmúltban véletlenül a Dunántúlra ezeket a fiúkat? Nem lepődnék meg, ha kiderülne: a román szenátort is ők igazoltatták. Tudja, azt, aki most Bukarestben kígyót- békát összehord a magyar rendőrségről: A válaszaira (kivéve a harmadikat) azért lennék kíváncsi, mert települési képviselőként készséggel megszavaztam Önöknek a benzinpénzt és egy polgári alkalmazottat fizetésestül, ruhapénzestül. Újságíróként is mindent megtettem az imázsuk javítása érdekében. Most viszont teljesen tanácstalan vagyok. Tartok tőle, hogy egy (román) szenátoron és egy magyar „szenátor" -feleségen kívül másokkal is megeshetnek hasonló országúti kalandok. S akkor én, ugye, rosszul szavaztam, és rajtam röhög mindenki, hogy micsoda dicshimnuszokat zengek a rendőrségről. U. i.: Tisztelettel és nyomatékosan kérem, hogy a fenti ügyben valamennyi érintett személy ellen, így a Ford-bo- yok ellen is folytassák le az eljárást, szabják ki rájuk a kiszabhatót. Ne értsen félre, és ne vegye se hivalkodásnak, se rosszmájúságnak: vagyunk még közlekedők, akik az önök legmagasabb büntetési tételének megfizetése után is tudunk mit aprítani a tejbe... Egyelőre. Ezt a történetet azokra gondolva írtam meg, akiknek már ma komoly gondot okoz a napi betevőfalat megszerzése, és akik éppen ezért nehezen tolerálnának egy elképesztően szakszerűtlen, zaklató jellegű, kasszírozó rendőri intézkedést. A további jó együttműködés reményében tisztelettel üdvözlöm Ónt, és mindazon munkatársait, akik tudják: nem a ruha teszi a rendőrt, és nem is a Ford! Ménesi György „Ha nem lett volna mélyponton a gazdaság, a hatalmat sem vehettük volna át ilyen békés eszközökkel” Képviselőnő reflektorfényben A 7-es számú választókörzetben tartott MDF Választási Érdekegyeztető Fórumon elhangzottak kapcsán az elmúlt napokban többször is szóba került dr. Remport Katalin képviselőnő neve. A személyére irányított figyelem és egy legutóbb Mezőkovácsházán tartott megbeszélés adta az apropóját, hogy szót váltsunk nézeteiről, valamint a „kiszivárogtatott” hírekről. A körzet gondjait ismerve szinte törvényszerű volt, hogy a beszélgetést a gazdasági nehézségek áttekintésével kezdtük, amelyről a képviselőnő egyrészt, mint kormányzati örökségről szólt. Másrészt — véleménye szerint — a keleteurópai robbanáshoz (amire senki sem számított!) rossz előjellel társul a nyugati recesszió. A külső gondokat azonban nem érezzük úgy, mint a belső problémáinkat — mondta, hisz mindenkinek a saját baja fáj a legjobban. — Az emberek a választásoktól azt várták, hogy ha elmennek a kommunisták, itt máról holnapra paradicsom lesz. Ezt természetesen nem tudja senki garantálni. Sőt azt is ki lehet jelenteni: ha nem lett volna mélyponton a gazdaság, akkor a hatalmat sem vehettük volna át ilyen békés eszközökkel. A stafétabot átvételekor pedig mi kaptuk meg a bizalmat. Az emberek csak később szembesültek a tényekkel, amikor a folyamatok mindennapi fényben jelentek meg. Ezt nagyon nehéz magunkban feldolgozni. A politikusoknak is nehéz. Bizonyára sokkal egyszerűbb lenne átülni olykor az ellenzéki padsorokba. Az addig rendben is van, hogy nem így kellene, de igazi alternatívát más pártok sem tudnak felmutatni. Tények bizonyítják — akár egy párton belül — hogy sokszor egymásnak ellentmondó módosító indítványok kerülnek beterjesztésre. Úgy hiszem, ebből adódik, hogy az emberek is ellentmondásosan élik át a folyamatokat. — Talán érzékenyebbek lettünk, és közvetlenebb segítséget várunk a képviselőktől, mint eddig? — Nincsenek tisztában az emberek azzal, hogy mi a képviselő feladata. A kép-viselő elsősorban törvényalkotó, tehát nem egy helyi protokoll ember, aki megjelenik, megígér dolgokat, akinek elpanaszolják a bánatukat. Ki kell menni az emberek közé, de az igazi feladat, hogy a törvény- alkotásban segítsen. Másik, hogy 40 éven át megszokták, hogy a képviselő „kijárt” dolgokat, és ha egy miniszter valahol „vendégeskedett”, akkor az ténybeli (pénz, munkahely) segítséget hozott. Azzal sincsenek tisztában sokan, hogy ha megvalósul az államháztartás reformja, akkor az állam még intenzívebben kivonul a gazdaságból, hisz nincsenek saját pénzeszközei. Az adókat pedig nem lehet a végtelenségig srófolni. —Hogyan ítéli meg a délvidék lehetőségeit? — Valóban sok a probléma a körzetben, de megint azt kell mondanom, hogy ez nem csak a mi bűnünk. Ez egy mezőgazdasági vidék, ahová ipart nem telepítettek, infrastruktúrát nem hoztak. Itt van ez a szerencsétlen körzet bezárva az ország sarkába, ahonnan nincs tovább út. A világ végére pedig senki sem szeret jönni. Ezért szeretném magam is minél előbb a határátkelők megnyitását. Bár ez sem könnyű. Az, hogy a bankok nem adnak megfelelő segítséget, megint nem a kormányon múlik, hisz a bankrendszer is független. A gondolkodásmódnak kell megváltoznia ahhoz, hogy jobban odafigyeljenek az egyszerű emberek, a kisvállalkozók kérelmeire is. A szemléletváltás pedig nehéz és hosszadalmas folyamat. — Ön azok közé tartozik, akik kitartottak eredeti elveik mellett, így a kormánypolitika következetes képviselője. — Valóban végig az MDF, az Antall József által képviselt politikai irányt követtem. Bár meg kell mondjam -— ha nagyon nem értettem egyet —, nem mindig szavaztam a kormánnyal. De ez volt a ritkább eset. A többséggel egyetértettem, sokszor olyan lépésekkel is, ami fájdalmas, vagy nem népszerű. A szakmai vélemények után ugyanis már nem olyan egyszerű egy-egy kérdés eldöntése. — Térjünk rá az egyeztető fórum véleményére. Tudott-e róla, s hogyan értékeli? — Másfél hónappal korábban ért le hozzám a hír, de azóta is hallgattam. Úgy érzem, akkor tisztességes, ha végső döntés után nyilatkozik az ember. Korainak tartom, főként, mert annak idején sajtózárlatot is kértek a VEF-tagok. Ezért furcsa, hogy ketten megszegték ezt a megállapodást. Nem kívánok erről nyilatkozni, amit a parlamentben is követni fogok. Ha pedig valaki egyéb másra gondol, azt megnyugtathatom: nem váltok nézeteket és nem ülök át más padsorokba. Én egyéni képviselőként jutottam be, ezt szoktam meg, egyelőre nem is gondolkodtam más megoldáson. —Jogosnak érzi-e a megállapítást, mely szerint ,,elszakadt a választópolgároktól” ? — Amikor 4-5 napot Budapesten vagyok, mert oda köt a munkám, akkor nem lehetek annyit itthon, mint korábban. Ennek ellenére nem érzem, hogy elszakadtam volna a körzettől, a választópolgároktól. Hozzáteszem kétféle képviselő van: egyik, aki a régi munkáját megtartva, oda-vissza ingázva roppant népszerű otthon, a másik, aki teljesen komolyan veszi a törvényalkotást és bizottsági munkát is vállal. Ebben ugyanis keményen meg kell küzdeni és legalább annyi időt elvesz, mint a plenáris ülések. Én 2 bizottságnak is tagja vagyok, ami dupla megterhelés. Mivel ez egy aprófalvas körzet, kezdetben fogadóórákat tartottam több településen, de nem igazán volt sikeres. Áthelyezve a székhelyem Mezőhegyesre pedig az utazás miatt volt kevés a „látogató”. Egyébként ritka volt az az eset, amikor közügy merült fel, általában olyan egyéni gondokkal kerestek meg, amiben képviselőként nem is tudnék segíteni. Ügyvédi tevékenységet ugyanis nem végzek. Vannak helyi ügyek, amibe nincs hatásköre beleavatkozni a képviselőnek bármennyire is jó lenne, például a kaszaperi földkérdésben. Rájöttem, hogy ha gyűléseket tartok, akkor a vélemény több emberhez jut el. Minden évben minden települést felkerestem, vendégeket vittem magammal, hogy első kézből hallják az információt. A hétvégeken általában itthon vagyok, de ez nem 8 órai és ném 5 napos munka. Azt persze ne várják, hogy mind a 20 település üléseire elmenjek, minden apró helyi gondot megvizsgáljak. Amiben lehet, a már megszerzett kapcsolatokat felhasználva — természetesen nem elvtelen előnyökért! — bárkinek segítséget nyújtok. S ezt fenntartom a későbbiekre is. Halasi Mária „Olykor egyszerűbb lenne átülni az ellenzéki padsorokba”
